Aki festőként, író-költőként, műfordítóként, filozófusként és természetvédőként is maradandót alkot, azt nyugodtan nevezhetjük polihisztornak. Karátson Gábor abba a generációba tartozott, amely fiatalon részese volt 1956-nak, és a rendszerváltozás idején sem öregedett még ki a közéletből. Mindig egy cél vezérelte: megóvni az otthonunkat.
Budapesten született 1935-ben, világéletében ott is lakott, de a szíve mindig a Gyimesbe vonzotta, ahonnan édesapja származott. Először még gyerekként járt ott, miután a második bécsi döntés értelmében Észak-Erdélyt visszacsatolták. Édesanyja egy bombatalálatban meghalt Budapest ostroma során. Apja és anyai nagyanyja nevelték fel öt évvel fiatalabb testvérével együtt a Gellérthegyen. A középiskola után írói-költői pályára készülve felvették német–magyar szakra, de jogra irányították át. A háború után először 1956 nyarán lehetett Erdélybe utazni, nagy nehezen szerzett útlevelet, és a barátaival másfél hónapig csavargott a vidéken. Szeptemberben hazatért Budapestre, és úgy érezte, hogy „na, itt aztán soha semmi érdekes nem fog történni”.
Önfeljelentésnek jó volt
Tévedett, ősszel kitört a forradalom, amely élete egyik meghatározó élménye lett. Emlékezetében később mindez összeforrt az erdélyi utazással. Jogászhallgatóként vett részt a tüntetésekben, majd a Magyar Vöröskereszt munkájában segédkezett, ezenkívül egyike volt a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége megalapítóinak is, valamint az ELTE forradalmi bizottságának tagjává választották.
Egyik interjújában felidézte, hogy kapcsolatba került Bárány Jánossal is, aki a csepeli munkásokat képviselve megjelent az egyetemen, és felrótta nekik, hogy „csak a maguk intellektuális levében fortyognak”, a munkássággal nem törődnek. Ezek után Karátson megkérdezte tőle, hogy mit tehetnek, Bárány pedig azt felelte, hogy menjenek vele Csepelre a gyárba, és támogassák őket a már beszivárgott kádáristákkal szemben. A csepeli látogatásra némi iróniával úgy emlékezett, hogy a munkásokat támogatni nem tudták, „de az eset önfeljelentésnek jó volt”.
A forradalom leverését követően röplapok terjesztésében vett részt, amiért 1957 tavaszán letartóztatták, majd elengedték, de nem telt bele sok idő, júniusban már újra letartóztatásban volt. A hírhedt vérbíró, Tutsek Gusztáv ítélt a perében a népbíróságon, ahol izgatás vádjával első fokon három év, a fellebbezést követően pedig másfél év börtönbüntetésre ítélték. Karátson csodálkozott is, hogy csak ennyit kapott, mert egy új, 1957. márciusi felkelés szervezését próbálták rájuk kenni. Nem mindenki volt ilyen szerencsés, Bárány Jánost 1959-ben kivégezték, az ő ügyében Tutsek ítélt első fokon, másodfokon pedig az ugyancsak véreskezű, mosolygó halálnak is nevezett Borbély János.
A börtönbüntetés után
Karátson a fogságát Vácon, majd Márianosztrán töltötte, illetve dunai hajókon is dolgozott. Ez idő alatt még közelebb került az egyszerű emberekhez és a természethez is, amelyhez gyermekkora óta ezer szállal kötődött. Szülei aktív természetjárók voltak, és a környezet iránti szeretetüket fiuknak is továbbörökítették. A börtönből 1958-ban szabadult, és mivel az egyetemet nem folytathatta, először fizikai munkásként dolgozott, majd a Nemzeti Színházban statisztált. „Rossz volt hazajönni a börtönből ’58-ban, és látni, hogy közben mi lett Magyarországból. Nagyon nyomasztó volt. Az a szörnyű érzés fogott el, hogy magyarul már csak hazudni lehet. És ez így is volt. Viszont akkor mitévő legyen az ember?” – tette fel a kérdést. A válasz nem váratott magára sokáig, anyai nagyapja, Olgyai Viktor festő-grafikusművész-műgyűjtő – nem mellesleg a keleti filozófiák szerelmese – szellemi örökségéhez nyúlt vissza. Bár Karátson már nem ismerte, édesanyja meséi és a természet iránti szeretete révén neveltetésében tovább élt a nagyapa szellemi hagyatéka.
Karátson Gábor ódzkodott a bevásárlóközpontoktól és a szupermarketektől. Egyszer megsértődött azon, hogy a kedvenc közértjében egy eladó kijelentette egy vevőnek: neki mindegy, hogy magyar árut vásárol-e. Ezek után nem járt többet abba az üzletbe
„Nem csak a börtönbüntetés alatti hajós szolgálat miatt kötődött a Dunához: gyakran evezett is rajta az anyósától kapott csónakban. Szívén viselte a folyó sorsát”
A festéshez való tehetsége már fiatal korában kiderült, amikor a háború után a Vöröskereszt jóvoltából Svájcba utazhatott, ott festette első akvarelljeit. Főként természeti tájakat, épületeket örökített meg, a képeket gyakran keleti motívumokkal ötvözte. A forradalom utáni megtorlás és a börtönből való szabadulás utáni tanácstalanság újra alkotásra ösztönözte. „A leonardói »néma nyelv« iránti érdeklődésem újraéledt” – fogalmazott később. Képeit már ekkor a természetelvűség hatotta át, és hasonló érdeklődésű művészekkel kereste a kapcsolatot. 1964-ben a Corvina Kiadónál korrektori állást kapott, így anyagi helyzete is stabilizálódott. Festői karrierje is felfelé ívelt, tempera- és olajfestményeit, később akvarelljeit már a nyilvánosság is megismerhette, emellett pedig folyamatosan jelentek meg művészeti és filozófiai írásai. A hetvenes években Faust-illusztrációkból készült sorozatát, valamint a Biblia-sorozatot már nemzetközi érdeklődés övezte.
Kiválóan tudott németül és angolul, s a keleti kultúrák és filozófiák iránti érdeklődésétől vezérelve elkezdett kínaiul tanulni. A kiadónál 1974-től már idegen nyelvi szerkesztőként dolgozott. Lefordította többek között a Lao-ce Tao te king című művét, illetve Ji Kingtől A változások könyvét.
Ahogy a művészetében egyre inkább összeért az irodalom és a festészet a vallással, úgy társította a filozófiát és a környezetvédelmet. Egy interjúban arról kérdezték, hogy milyen a kapcsolata a gyimesi embernek a természettel. Nagyon egyszerűen válaszolt: „Teljesen magától értődően olyan, amilyen.” Nem akarta romantizálni a természethez való viszonyukat, hiszen ezen ők maguk sem gondolkodtak sokat. Persze szépnek találták a hegyeket, az állatokat is szerették, bármilyen céllal tartották is őket. A kívülállónak Gyimes csodálatos hely, de az ott élők számára a lét helyszíne: nap mint nap járják a hegyeket, kaszálják az oldalt, a nap végére fájnak a tagjaik. Ettől tökéletes a kapcsolatuk a természettel – vélte. Nem úgy tekintenek a környezetükre, mint valami múzeumban megcsodálható tárgyra, hanem teljes természetességgel élnek benne és vele. Ebből fakad az is, hogy nem voltak felkészülve a környezetük megvédésére, nem rendelkeztek hozzá semmiféle eszközzel. Ennek ékes példája a drasztikus fairtás, amely nem ütközött ellenállásba, hiszen fel sem fogták, hogy ez milyen következményekkel jár, „de hát ez mindenütt így van, ahová betör a globalizáció” – jegyezte meg.
Megmenteni a Dunát
A hetvenes évektől elkezdte aktívan érdekelni az ökológia, azon belül is a vizek és az ember viszonya. Nem csak a börtönbüntetés alatti hajós szolgálat miatt kötődött a Dunához: gyakran evezett is rajta az anyósától kapott csónakban. Szívén viselte a folyó sorsát, és fellépett a bős–nagymarosi vízlépcső terve ellen. Az erőmű, illetve a hozzá kapcsolódó csatornák, duzzasztók és tározók káros ökológiai hatásával tisztában volt a magyar vezetés, hiszen a Magyar Tudományos Akadémiát korábban már felkérték ennek kivizsgálására, a szervezet pedig jelezte is aggályait. Mivel a politikát a szakvélemények sem tántorították el, a tiltakozók – köztük Karátsonnal – létrehozták a Duna Kört 1984-ben, amely szamizdat hírlevelekkel, nyilvános vitákkal és tiltakozó akciókkal támadta a tervezetet. Saját elmondása szerint nem volt igazi mozgalmár vagy környezetvédő, nem ez volt a szakmája, a foglalkozása, csak bizonyos dolgokat nem tudott elviselni. „Éveken át éltem dunai életet, nagy evezős voltam. És akkor elkezdték építeni ezt a rohadt erőműrendszert, én meg úgy éreztem magam, mint egy sarokba szorított élőlény. Most akkor hová menjek?” – fogalmazott.
Egy évvel később részsikert könyvelhettek el a mozgalommal, a civil ellenállásra hivatkozva elhalasztották a megvalósítást. Azonban ezzel nem ért véget a vita, a kormányzat folytatni akarta a beruházást, és egy osztrák céggel szerződést is kötöttek. Az aktivisták válaszul tüntetéseket, felvonulásokat szerveztek, ami nem akadályozta meg az Országgyűlést abban, hogy megszavazza a projekt elindítását. Az ekkor erősödő ellenzék, a tüntetések, valamint a népszavazási kezdeményezések viszont megakadályozták a vízlépcső megépítését, a szlovák fél azonban a saját oldalán megvalósította a beruházást. Karátson a Duna Kör tagjaként az ügy egyik legfontosabb szószólójává vált. Ennek folyományaként az ezredfordulón megalapította a Védegylet Egyesületet, amelynek elnöke is volt, majd pedig a Duna Charta mozgalomnak is élére állt.
A rendszerváltozás után sorra hívták meg az egyetemek, hogy kínai filozófiát oktasson, illetve annak európai párhuzamairól tanítson. „Számomra a festészet, az írás, a kínai filozófia és az úgynevezett környezetvédelem valamiféle egységet jelent. Azért mondom azt, hogy úgynevezett, mert régen rossz, amikor a környezetet meg kellene védenem. […] A gondolkodásunkat kell a legmélyében megváltoztatni, hogy kikecmeregjünk ebből a borzalmas zsákutcából, amelybe beledolgoztuk magunkat” – vallott világképéről egy interjúban. Valahogy így képzelte el: művészet által nem csupán gyönyörködtetni, hanem hatni, változásra sarkallni, és nem csupán azért, hogy elkerüljük az ökológiai katasztrófát, hanem „mert ilyennek lenni rossz, ilyennek lenni helytelen”. Karátson Gábor számára a természetvédelem az otthon megóvásáról szólt. „Ahhoz, hogy az ember valahol viszonylag otthon érezhesse magát, kellenek ezek a fák” – mondta, amikor felmerült a Roosevelt téri fák kivágása. És nem véletlenül fogalmazott úgy, hogy „ezek a fák”, hiszen szerinte ugyanott ugyanazoknak a fáknak kell állniuk, és nem évek múltán más fáknak, mert nem biztos, hogy három év múlva még ő is ott lesz – jegyezte meg.
Erdélyi kopót, ezt a hungarikum kutyafajtát tartani nem a világ legkényelmesebb dolga. De nem csupán szabadidős tevékenységet jelent, sőt elsősorban nem azt. Mint történész szerzőnk írja: a kopótartás igazi lázadás a mai korszellemmel szemben.
A huszadik század második felében gyökeresen átformálódtak a női szerepek Magyarországon: egyszerre érvényesültek az emancipációs törekvések és a „szocialista erkölcs” főszerkesztői cikkekben közvetített normái. Tóth Eszter Zsófia történésszel beszélgettünk.
A szakirodalomban sokszor nyilas seregletként intézték el a hetvenöt éve a bajorországi Altöttingben összeülő emigráns országgyűlést, ez a minősítés azonban nem felel meg a valóságnak – még ha az ideiglenes államfőnek választott kisbarnaki Farkas Ferencnek a háborúban játszott szerepe körül valóban sok a kérdőjel.
Biszkuban még ahhoz sem volt fantázia, ravaszság, ambíció, temperamentum, hogy magasabb posztra képzelje magát, mint ahova helyezték.
Régen nem volt kérdés, ma egyre gyakrabban az, hogy jó-e, helyes-e fogságban élő állatok kertjét fenntartani. Félek, hogy idővel a nemleges válasz győz majd, én viszont meggyőződéssel mondok igent.
A Budapesti Értéktőzsde volt elnöke az első világháború századik évfordulója kapcsán hatalmas vállalkozásba fogott: bejárta és megörökítette a hadszíntereket Ypres-től Csingtaóig, a Falkland-szigetektől Pápua Új-Guineáig, hogy különleges kivitelű könyvben láttassa a harcok valóságát.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
