Bábuk huszadik százada – Anna Margit életmű-kiállításáról
A magyar festészet különutas alkotója volt Anna Margit, akinek művészi evolúciója szorosan összefonódott megrázó élményekben bővelkedő személyes sorsának alakulásával.
Menü
Nyomot hagyni. Ez minden ember vágya: valami örökké maradandóval kicselezni a halált, ami amúgy is mindig csak másokkal történik. A halhatatlanságért való küzdelem és annak lehetetlensége közt feszülő ellentét az alapja minden alkotó tevékenységnek is – valójában csak egy vékony vonalra az őrülettől.
Bartis Attila (Marosvásárhely, 1968) József Attila-díjas író, fotográfus. Főbb művei: A séta (1995), A nyugalom (2001), Amiről lehet (2010, Kemény Istvánnal), A vége (2015).
A fénykép szintén egy, a múltat és a jelent egyszerre rögzítő csel, „időparadoxon, időn belüli időtlenség, mulandó örökkévalóság”, mondja már Bartis Attila. Az író-fotográfus két éve megjelent kötete, Az eltűnt idő nyoma száz, 1989 és 2019 között keletkezett „fecnit” tartalmaz; a naplóbejegyzések, kisebb-nagyobb szövegek közös nevezője, hogy valamiképpen mindegyik a fényképezéshez kapcsolódik. Az alapkérdés – mi is valójában a fotográfia? – megválaszolásához azonban e rendhagyó füveskönyv elolvasása után sem jutunk közelebb. Helyette kapunk valami teljesen mást: valódi, néha már-már meghökkentő, határokat feszegető őszinteséget. Az irodalmi műveiben is hasonló bátorsággal kitárulkozó, ennek ellenére valahogy mindig szemérmesnek tűnő Bartis a felszínen a fotózás elméleti-technikai aspektusairól töpreng a műfaj születésétől a másodpercenként százezerszámra létrejövő szelfikig, a laikusok számára is jól ismert neveket (André Kertész, Henri Cartier-Bresson, Josef Koudelka) és híres képeket (Napalm Girl) említve. A kötet mégis nagyon távol áll attól, hogy kezdő fotósok bibliája vagy a tökéletes kép elkészítésének titkát felfedő használati utasítás legyen.
Az egy logikai szálra felhúzott, számozott szövegekben többször is előtérbe kerül a szerző mint magánember. Bartis saját történeteinek – a marosvásárhelyi időktől az anya halálán át a nagypapává válásig – végtelen nagyításából áll össze a fotográfia és a világ (rész)története. A novellisztikus felütés, amelyből könnyen kifejlődhetne akár egy komplett regény is, különösen emlékezetes: mi lenne, ha kiderülne, hogy az anyánk a medalionjában őrizgetett képen nem is a mi kezünket fogja? Megrendülne-e a létünk alapja akkor, ha tudnánk, hogy az életünknek egy tizenöt évvel korábbi halál volt az ára? Bartis igennel válaszol, de szerencsére ennek pontosan akkora jelentőséget tulajdonít, mint a magyar irodalomban betöltött szerepének („valaki írja, hogy irodalmikánon konferenciát tartanak Budapesten. Miközben a teraszon az előadók névsorát olvasom, a cserépkorsó mellett felemeli a fejét egy kígyó”) vagy a saját és mások fotográfusi képességeinek („Néha, amikor a saját, használhatatlan képeim láttán csapnivalóan érzem magam, mások kontaktjait nézegetem. Kifejezetten megnyugtató, hogy Isten ege alatt is, műteremben is mennyi érdektelen felvétel készült két jó expozíció között”).
Az írásban, a fotózásban ugyanis nem feltétlenül az én a lényeg. Hanem a párhuzam például a fotó mint az idő kétségbeesett megragadási kísérlete és a hasonlóan bizonytalan Úristen között. („Az Úristenről való elképzeléseink valójában nem rejtenek semmiféle kockázatot. Kicsi a valószínűsége, hogy e földi lét során szembesüljünk a tévedéseinkkel. Az egyetlen, amivel bármikor szembesülhetünk, az a mások Istenről való elképzelése és a mi elképzelésünk közti különbség. Hasonló hiábavalóság-érzést csak a fotográfiáról való elmélkedések váltanak ki. Hogy senki nem visz közelebb az igazsághoz.”) Mindezt szerencsére nem unalmas közhelyekbe, de nem is érthetetlen és értelmezhetetlen filozófiai eszmefuttatásokba vagy túlzott szakmaiságba csomagolva kapjuk. Bartis könyve tele van élettel, már ha még képesek vagyunk ma, a 21. században lelassulni hozzá.
Bartis Attila: Az eltűnt idő nyoma. Magvető, 2019
A magyar festészet különutas alkotója volt Anna Margit, akinek művészi evolúciója szorosan összefonódott megrázó élményekben bővelkedő személyes sorsának alakulásával.
Klasszikus magyar és amerikai rajzfilmfigurák jelennek meg a budapesti utcák falaira kiragasztott paste-up graffitiken, amelyeket a máig névtelenségbe burkolózó street art alkotó, 0036mark készít a múlt évtized vége óta.
Kobza Vajk erőlködés nélkül teremt minden képzeletet megragadó saját univerumot, mely semmi máshoz nem hasonlítható. Legújabb albuma, a Csillanás olyan emlékeket, érzéseket, történeteket hív elő, melyekről a zajba fulladó világunkban már egészen elfeledkeztünk.
Húsz évvel ezelőtt jelent meg az Ismerős Acok Egy a hazánk című lemeze, mely azóta is mérföldkőnek tekinthető – szélsőséges gondolatoktól mentesen, ma is érvényes és használható módon buzdít a határokon átívelő hidak építésére. Érdemes újrahallgatni.
A kortárs irodalmi élet nagy adósságot törlesztett azzal, hogy a 2003-as összegyűjtött versek után két évtizeddel Szécsi Margit lírai életművéből ismét kapunk egy válogatást Bicskám és szívem kinyitva címmel.
Bár az író legújabb könyvét olvasva többször is elfoghat minket a kétség, hogy a történetben megtaláljuk-e az igazságot, nyugodjunk meg, meg fogjuk – Vida Gábor ugyanis olyan erős írói talentummal építi a történeteit, hogy a végére minden kerek egésszé válik majd.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
