Menü
Szöveg: Ferenczi-Bónis Orsolya
Fotó: Muray Gábor
Az analóg fényképezés és kézi laborálás a művészi önkifejezés eszközévé vált, számos fotóművész maradt az eredeti technikánál a digitális korban is, mindamellett ma már trend is filmre lőni. A pesti lab4art központi helyet foglal el a hazai analóg szcénában; a legnevesebb fotóművészeinket is kiszolgáló labor munkatársaival az analóg reneszánszáról, a szakma szépségeiről és a sötétkamra jótékony magányáról is beszélgettünk.
Az Oktogontól pár lépés az Aradi utcai sárgásszürke bérház, futó pillantást vetünk a graffitikre a kapun, majd megnyomjuk a kapucsengőt. A jellegzetes, betonozott földszinti belső udvar végében kis piros műbőr kanapé, fekete szék, falnak támasztott bicikli, cserépben növények, mellettük a sarokban már nyitva a műhely ajtaja: Felicides Ildikó ügyvezető-tulajdonos vár bennünket. Korábban itt működött a Max Fotólabor, az előtt pedig a deMax Fotólabor. Felicides Ildikó 2008-ban vette át az üzletet és alapította meg a lab4artot.
A digitális kamerák elterjedésével ugyan évről évre érzékelhető volt, hogy csökken az analóg megrendelések száma, Felicides Ildikóék bíztak abban, hogy azt a fajta egyedi kézműves tevékenységet, amit végeznek, nem söpöri el a virtualitás. „Ebben megveszekedetten hittünk. Az igazán jelentős fotóművészek nem váltottak át digitálisra, itt maradtak nálunk, ezért soha nem féltem attól, hogy az analóg, kézi laborálás meg fog szűnni. Tudtam, hogy mindig szükség lesz ránk. És így is lett” – mondja a lab4art ügyvezetője. Az analóg tényleg reneszánszát éli, zuhatagként tér vissza, és a kézműves egyedi képkidolgozás területén ők az utolsó klasszikus szakmai alapokon működő fotólabor.
A lab4art stábja balról jobbra: Keve András, Felicides Ildikó, Mátyus Andrea, Nagy Diána, Papp Géza
Az analóg technika lelassítja az embert
„Annak idején az embereknek képeik voltak, manapság megabájtjai – mondja találóan a tulajdonos –, a digitális fotózásnak nincs tétje, nincs nyersanyagköltsége, ezért nem kell takarékoskodni az expókkal, összevissza lövöldözünk. Ezzel szemben az analóg technika lelassítja az embert: először gondolkodni kell, és csak utána megnyomni a gombot. És minél inkább haladunk visszafelé az időben, annál jellemzőbb ez az attitűd. A fényképezés hőskorában, amikor egyszerre egy, épp akkor érzékenyített üveglemezt helyeztek a gépbe, nagyon meg kellett gondolni, mit és hogyan fognak lefényképezni. Be kellett állítani a modellt vagy megkeresni a tájképrészletet, majd pontosan elhelyezni az állványt a fényképezőgéppel, és megvárni, hogy a nap állása jó fényviszonyokat teremtsen… És ez még csak a fotózás egy része, a többi a laborban folytatódik, ezt sokan elfelejtik manapság.”
A negatívkazettában rejtőző fényérzékeny filmből a sötétségben megszülető negatívot ma már sokan csak beszkennelve, ímélen szeretnék megkapni. A fiatalok körében trenddé vált, hogy vesznek egy filléres gépet, bele valamilyen filmet, befűzik, exponálják, majd beszkenneltetik, és nyomják is fel az Instagramra. Ez inkább divat és életérzés, de izgalmas látni, hogy a nagyapa masináját hozzák le a padlásról. Azzal azonban, hogy az analóg kamerával fotózott filmet előhívás után szkennelik, a folyamat tulajdonképpen digitálissá válik.
Vannak, akik az analóg képalkotás teljes folyamatát meg szeretnék tapasztalni. A legelszántabbak kiválasztják a harminchat negatív képéből azt, ami tényleg fontos számukra, és előhívás után vagy saját maguk nagyítják le őket, vagy a labortól kérnek egyedi kézi nagyítást. Ebben az esetben a laboránssal egyesével átnézik a képeket, és megbeszélik, egy-egy negatívon az alkotó mit szeretne hangsúlyozni. Ha elkészültek a munkák, a képet kérésre paszpartuzzák, kasírozzák vagy keretezik – az Aradi utcában ebben is tudnak segíteni. „Nagyjából itt ér véget a mi történetünk: az ügyfél a becsomagolt képekkel elégedetten távozik” – mosolyog Felicides Ildikó.
Regenerálódás a sötétkamrában
A lab4art alapesetben normál nagyítást készít. Ez azt jelenti, hogy a negatívon meglévő összes részletet a szürkeskála teljes spektrumával megjelenítik, ilyen például Benkő Imre látásmódja és művészete is. Másnak meg éppen az egyedi, mondjuk a kontrasztosabb vizualitás tetszik, és kraftos feketéket, fehéreket kér, mint például Bartis Attila. A neves fotóművészek mellett a lab4art visszajáró vendégei azok a képzőművészek – többek között Eperjesi Ágnes, Szabó Dezső – is, akik az analóg technikát már egészen más módon használják.
Felicides Ildikó számára a fotóművészet az önkifejezés formája, a laborálást kenyérkereső munkának választotta, de ma már főleg a cég menedzselését, szervezését végzi. „Ha visszanézek, hogy mit szeretek igazán a szakmámban, akkor az egy jól kiválasztott negatívval elvonulni a sötétkamrába, kizárni a világot, és csak a nagyított képpel foglalkozni. A képkivágással, denzitással, kontraszttal, azzal, hogy minél jobban meg tudjam fogalmazni a negatívban rejlő képet. Próbacsíkozni, vegyszerekben pancsikolni, felgyújtani a laborlámpát a sikerült képre a fixírfürdőben. Ezt az élményt nem lehet elfelejteni. Ha az ember egyszer laborált, az örökre megmarad. Teljes kikapcsolódás, regenerálódás.”
A fizika és kémia mágiája
Mátyus Andrea, a lab4art laboránsa éppen színkísérleteket végez, amikor megszólítjuk. Negatív nélkül, a nagyítógépnek csak a fényét és a színszűrőit használva kísérletezik a fényérzékeny színes papírral. Andrea határozottan kiáll amellett, hogy az analóg fotózás lényege éppen a fényérzékeny fotópapírra nagyított kép, amely a folyamat végére készül el, odáig viszont elég kevesen jutnak el. Elmondása szerint soha nem használt digitális fényképezőgépet. Több mint húsz éve végzett fotóriporterként, majd a BRFK-nál helyezkedett el fotólaboránsként; jobban érdekli a háttérmunka. Mint mondja, ez magányos műfaj, nem is tűr meg maga mellett senkit a sötétkamrában. „A laborálás meditatív tevékenység, én nagyon szeretem. Az ügyféllel átbeszélem, hogy mit szeretne látni, és azt a lehető legszebben, legjobban adom át. Van, hogy egy képpel egy álló napig foglalkozom. Ezt az elmélyülést szeretem benne a legjobban.”
A laborálás minden munkafázisát élvezi. Fekete-fehér baritpapírmintákat mutat, van meleg, hideg tónusú, lágyabb karakterű, keményebb, pamut – mindet végigsimítjuk. Leplezetlen büszkeséggel mutatja, hogy nemrég a norvég nemzeti múzeum negatívjai voltak nála a laborban: egy, a kilencvenes években elhunyt, neves norvég fotóművész, Kåre Kivijärvi életművét dolgozta fel. Oslóból érkezett a megrendelés, ott lesz majd belőle utazókiállítás. Nemcsak Magyarországról, külföldről is a legnagyobbak dolgoznak velük, még New Yorkból is vannak megrendeléseik.
Mátyus Andrea a magyar fotóművészek közül Benkő Imrét emeli ki. „Kiváló laboráns volt valaha, amikor még magának hívott és nagyított, tehát pontosan tudja, hogy mit lehet megcsinálni és mit nem. Így természetes, hogy a maximumot várja. Ez sikerülni is szokott. Minden képet egyesével át szoktunk beszélni” – meséli.
Nagy Diána, a lab4art gyakornoka már a digitális nemzedék tagja, az első gépe is digitális volt. Mégis az analóg vonzza, ahogy fogalmaz, a fizika és kémia mágiája. Csodálja a fény és a fényérzékeny anyag kölcsönösségét. „Tudom, hogyan működik az analóg, tudom, hogyan működik a digitális, és a kémia kézzelfoghatóbb számomra, mint a digitális jelek halmaza – mondja. – Az analóg törékeny, alapvetően sok tényezőre érzékeny, mégis plasztikusabb és emberléptékűbb.”
Kétségtelen, ahogy az ember a laboránsokkal eltölt egy órát, elcsendesedik. Az idő folyása is érezhetően lassul. Bekukkanthatunk a laborba, lassan megszokjuk a nagyítógép fényét. A papíron, a szemünk előtt ott a csoda.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
