Energia
Már diákként tanulunk az energiáról, életünk során mégis újra és újra próbáljuk megfejteni a titkát.
Menü
Ülök a trolibuszon, nézelődöm. Kevesen vagyunk, csupa egymásnak idegen ember, akit most egymás közelébe sodort a véletlen, útitársak néhány megállóig. A többiek számára is bizonyára ismert utcákon járunk, mégis szívesen nézegetjük a várost, a házakat, az embereket. Ezúttal nincs senki, aki a telefonjába mélyedne, megszokottságában is vonzóbb az internetnél a kinti valóság, akár valami végtelen film, amire oda sem kell figyelni, mert cselekménye sincs. Mintha a hatvanas-hetvenes években készültek volna ilyen olasz és francia filmek: semmi akció, semmi dráma, a hétköznapi életünk, éppen csak egy kicsit megemelve, átlényegítve a művészet varázslatával. Szerettem őket.
Utasnak lenni kiváltságos dolog: az ember a feladatok végtelen sorából kivett időbe lép, nem kell figyelnie, törekednie, fel van mentve a problémák megoldása alól, hiszen csak az a dolga, hogy az utazás megtörténjék vele. A legszebb, ha célja sincs, ha maga az utazás a cél, az élet filmjének szemlélése anélkül, hogy bele akarna avatkozni mindabba, ami történik körülötte.
Elhagyja a trolibusz a Nagykörutat, úti célomhoz érek, sajnálom, hogy mindjárt vége a szemlélődésnek. Remek ötletem támad: maradok, ezen a járaton a végállomáson nem muszáj leszállni, egy háztömböt megkerülve visszafordul. Visszafelé ugyanide hoz, majd akkor leszállok, addig utazom és nézelődöm.
Az utastársak fokozatosan kicserélődnek, csak egy idős úr maradt, aki nálam korábban szállt fel. Lehet, hogy ő is csak nézelődik? Ki tudja, hányan lehetünk ebben a nagy városban, akik passzióból utaznak buszon, villamoson? Lehet, hogy meglepően nagy szám jönne ki.
Igazságot rejtő közhely, hogy az utazás az életünknek talán a legerősebb szimbóluma. Még az is szimbolikus, ahogy felgyorsultak az eszközeink. A modern technika azzal, hogy a helyváltoztatás egyre gyorsabb lehetőségeit kínálja, különös tévedésbe ejt. Azt az érzést kelti, hogy amit utazással töltünk, az valójában elvesztegetett idő, és arra kell törekednünk, hogy ezt a veszteséget a lehető legkisebbre szorítsuk, a lehető leggyorsabban eljussunk a kiindulópontunkból a célállomásig. Mintha az életünknek is az volna a célja, hogy minél gyorsabban leéljük. Lehetséges ennél nagyobb tévedés?
A híres magyar világjáró jut eszembe, Kőrösi Csoma Sándor, különös, zseniális ember, minden akadályt legyőző akarattal. Nemrég utánaszámoltam, mennyi idejébe is telt elutazni Tibetbe, ahol a neki rendelt feladat rátalált. Persze, az ő élete is bizonyság a régi igazságra, amely arra tanít, hogy nem te találsz rá a feladatodra, hanem a feladat talál rád. Neked az a dolgod, hogy felkészülten és nyitott lélekkel fogadd ezt a találkozást, se a restség, se a makacsság ne tántorítson el tőle. Sem pedig a sietség, a türelmetlen törekedés valami felé, ami nem is a dolgod.
Kőrösi Csoma sem tibetológus akart lenni, hanem a magyar őshaza felkutatója, a sors azonban azt a feladatot szánta neki, hogy elkészítse az első szakszerű tibeti szótárt. Miután befejezte otthoni és külföldi iskolai tanulmányait, és megtanult tizenhárom nyelvet, 1819. november 28-án Vöröstoronynál elhagyván Magyarországot elindult keletre, hogy a magyarok keleti emlékeit kutassa. Először Bukarestbe ment, onnan 1820. január 1-jén indult tovább, és öt hét alatt Szófián át Konstantinápolyba érkezett. A török fővárosból áthajózott Alexandriába, onnan Szíriába, és április 13-án megérkezett Aleppóba. Egy hónapra rá Moszulban volt, újabb két hónap múlva, július 21-én Bagdadban. Teheránba október 14-én érkezett, itt néhány hónapig perzsául tanult. A következő év tavaszán, 1821. április 18-án jutott el az észak-iráni Meshedbe, ahonnan októberben indult tovább. 1822. január 6-án Kabulba érkezett. Továbbindult Lahorba, Szrinagarba, és végül 1822. május 23-án érkezett meg Ladakhba, tibeti kutatásainak kiindulópontjához.
A Csomakőrös és Ladakh közötti négy és fél ezer kilométernyi távolságot ma öt-hat óra alatt teszi meg a repülő. Csomának szekéren, hajón, lovon, tevén, de legfőképpen gyalog utazva két és fél évébe telt. És ha azt kérdezem, hogy a mai utazó vagy ő töltötte hasznosabban az idejét, aligha kétséges, hogy Csoma mellett kell letennem a voksomat.
Hol vannak már azok az idők, amikor csodával volt határos nyolcvan nap alatt megkerülni a földet! Ha minden repülőtéri hercehurcát beleszámítunk, akkor is bárki képes véghezvinni ezt három nap alatt. És aki így tesz, ki gépen száll fölébe, az mit lát a világból? Repülőtereket és a felhőket odafönt.
Ülök a trolibuszon, ami a járatszámával még ma is őrzi Sztálin emlékét – a zsarnok hetvenedik születésnapjának ünnepére indult el az első, ezért vannak csak 70-től felfelé számozva a járatok –, kényelmesen, csöndesen gurulunk a pesti forgalomban, de még mindig tízszer gyorsabban haladok, mint ha gyalog tenném meg az utat. Pedig a legtöbbet gyalog lát az ember. Talán helyesebb úgy fogalmaznom, hogy legtöbbet gyalog él az ember.
Idős irodalmár barátom mondta egyszer, ráérős délutánon: ti folyton mindenféle időmegtakarító eszközöket használtok. Mondd, hol az a sok idő, amit megspóroltatok? Ha autóba ültök, ha vonatra, repülőre szálltok, hol a gyors utazással megtakarított idő?
Több mint egy évszázad óta a civilizációnknak az a sajátos illúziója, hogy az egyenletesen haladó idő korát hátrahagyva immár gyorsuló időben élünk. A nyolcvanas években nagy sikerű könyvsorozat is megjelent az egyik magyar kiadónál, Gyorsuló idő volt a címe, tudományos ismeretterjesztő műveken át ezt a folyamatot igyekezett bemutatni.
Mintha mára megkopott volna ez az érzés. Jó, persze, látjuk a dolgok felgyorsulásának ezer jelét – de jól van ez így? Nem önmagunkat csapjuk be vele? Hiszen az időt, a valódi, fizikai időt nem lehet felgyorsítani, és talán az életünk ritmusát sem lehet. Vagy ha mégis, nem nyerünk, hanem veszítünk vele.
Hogy még cifrább legyen a paradoxon: a gyors eszköz néha még lassabb is, mint amit lassúnak gondol az ember. Néhány éve Koppenhágában jártam, alig hittem a szememnek, ott szó szerint a fél város biciklivel jár. És nem jófejségből, klímavédelemből, az csak ráadás. Azért bicikliznek, mert a zsúfolt nagyvárosban az a leggyorsabb módja a közlekedésnek. Mellesleg mozognak, nézelődnek is – élnek.
Kereszteződéshez érünk, piros a lámpa, megállunk. Sárgára vált, indulnánk, de zöttyenve megállunk újra, valaki előttünk még átszalad a zebrán. Mondanám neki, amivel belém karolva egyszer rám pirított egy barátom, amikor magam is siettem volna átérni a villogó jelzésnél a túlsó oldalra: soha ne hagyd, hogy a közlekedési lámpák zsaroljanak! Mondanám mindnyájunknak: soha ne hagyd, hogy sietésre zsaroljon a világ! Utazni lassan – ez volt, ez is maradt az embernek való.
Már diákként tanulunk az energiáról, életünk során mégis újra és újra próbáljuk megfejteni a titkát.
Mi a krízis? Személyes csőd, kudarc, ellehetetlenülés vagy pedig ajándék, ami az újjászületés reményét hordja magában? Varga Kapisztránt kérdeztük.
Tableten mesét néző-hallgató óvodások, okostelefonon olvasó kisiskolások – Pölcz Ádám nyelvésszel az alfa generáció nyelvhasználati szokásairól beszélgettünk.
Milyen tulajdonságok jellemzik az alfa generációt, és milyen készségekre lesz szükségük a boldoguláshoz? Dr. Aczél Petrával, a jövőkészségek kutatójával beszélgettünk.
Nényei Pál író tárcája arról, hogy segít-e a generációs címkézés önmagunk és a világ valódi megismerésében.
Horváth Boldizsár Farm2fork vállalkozása a magyar termelőket köti össze az éttermi és lakossági megrendelőkkel, olyan értékek mentén mint a farm-to-table, a hazai, szezonális, jó alapanyagok választása, valamint a méltányos kereskedelem.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
