Szöveg: Leimeiszter Barnabás
fotó: fortepan/urbán tamás
A balatonfüredi Vaszary-villában láttam ezeket az Urbán Tamás-fotókat, azon a kiállításon, amely a várossá nyilvánítás ötvenedik évfordulója apropóján idézi fel Füred meglepően színes késő szoci világát, olyan érdekességekkel, mint a szezonon kívül szilvásgombóc-üzemként hasznosított Annabella hotel, Tom Lantos lányának tündöklése az 1972-es Anna-bálon, a Tagore sétány fáit kitépő tornádó, a lutheránus kamiontemplomok a kempingben vagy éppen a nemzetközi vasutas-eszperantókonferencia – megvallom, nem tudtam, hogy létezik ilyen mozgalom, nem is akármilyen múlttal, de ebbe az információs féreglyukba majd máskor essünk bele. Volt még egy meglepetés, mégpedig az 1982 augusztusában „a Veszprém megyei KISZ-bizottság és a KISZ KB kulturális osztályának közös szervezésében” rendezett Új hullám fesztivál, amely a füredi hajógyárban gyűjtötte össze a hazai alteros és feketebárány-szcéna javát, s jó kis popszakmai-ideológiai kötelhúzásra is alkalmat adott. A rendszerkritikus magyar rock történetének főbb eseményeivel és szereplőivel többé-kevésbé az is tisztában van, akit amúgy különösebben nem izgat a „nagy generáció” önmitizálása (ha másból nem, hát pont ebből látszik, hogy e nemzedék mennyire uralja még ma is a közgondolkozást), a füredi dzsembori viszont mintha kevésbé ragadt volna meg az emlékekben.
Kiindulópontunk Antal Imre arca: igazából ez a legjobb, önmagát transzcendáló részlet az egészben. Mert Antal Imre arca nemcsak a magáé, hanem közarc, a korabeli hivatalos nyilvánosság ikonikus jelölője. Valaki kitalálja, hogy a Filmhíradó képviseletében Antal Imrét küldjék a hajógyárban összesereglett punkok, poszthippik, különféle „csodabogarak” közé, akik több-kevesebb (inkább kevesebb) bátorsággal adják az érdeset a kamera előtt. Azon a rendezvényen, amelyet nyilván azért találtak ki, hogy a KISZ pódiuma smirglizze az új hullámos együttesek vadhajtásait. És mindebből kerekedik valami nagyon valószínűtlen, nagyon kiszámíthatatlan, de – épp ezért – hiteles helyzet. És mintha ezért változna vissza az Urbán-fényképen Antal Imre közarca személyes arccá. Komoly képet vág, mintha érezné a helyzet súlyát, mintha elszánás kéne, hogy végigcsinálja az egészet. Környezetidegen jelenség, az biztos; de közben rá is kap erre az újfajta hitelességre, partnere Almási Tamás rendezőnek abban, hogy verbális meg vizuális eszközökkel groteszk módon szétnyújtsák a tudósítást, táruljon fel a hivatalos szólamok valósága meg az alternatív zenei szubkultúra közötti szakadék. Almásinak mostanság a tatai rocktanácskozásról szóló filmje kapott nagy figyelmet, ám a füredi beszámoló (elérhető a Nemzeti Filmintézet filmhíradós oldalán Új hullám cím alatt) legalább olyan fontos kordokumentum.
Antal Niveával tüskézett hajú gyerekeket faggat a polgárpukkasztásról, majd büféasztal mellett interjúvol meg egy méltatlankodó nyugdíjast. „A kosz csorog belőlük, a Balatonba kéne lökni őket” – mondja az úr. „Meg kéne mosdatni őket” – adja alá a lovat a kaján Antal; a bácsi szája sarkában valami ételmaradék fityeg. A szakma részéről elhangoznak megfejtések arról, hogy tulajdonképpen mi is ez az új hullám, mit akarnak ezek a fiatalok, de ezek éppen sematikusságukkal, a paternalizáló jóindulatukkal leplezik le a közeg mesterkéltségét. Almási kamerája a józan, „felnőtt” szemlélő nézőpontját imitálja – és pont így tud hiteles lenni. Viselkedést kényszerít a fiatalokra. Jórészt kifejezéstelen arcokat, méla szempárokat látunk, vigyor, grimasz alig, eksztázis csak nyomokban, a legvadabb dolog egy megvillanó középső ujj. Mintha valamiféle állatkertben bámulnánk a különös egyedeket. Nem látunk be a gyerekek lelkébe – oda az itt közölt másik Urbán-fotó nyújt betekintést.
A végén felmondja Antal Imre is a kötelezőt bejáratott tévés baritonján, amiből mintha mégis kihallatszódna valami önreflektív, önparodisztikus zönge: „Új hullám? Talán egyelőre új jelenségek, új küllem, új stílusjegyek. Mindenesetre a rock megjelenése, a kemény, komor bőrzekék, katonás szegecselt farmerek után kellemes jelenség a sok fiatal, a sok szín, a szövegben megjelenő humor. Nyilván a meghökkentés szándékával teszik, hogy odafigyeljünk rájuk.” A tudósításnak ez a szöveg az igazi hitelesítő momentuma: mert azt a távolságot, ami a tartalmatlan, steril gépnyelv és az alatta bejátszott koncertrészlet között feszül, nem hidalja át semmi. Föl van hasadva a rendszer szőttese.
Erdélyi kopót, ezt a hungarikum kutyafajtát tartani nem a világ legkényelmesebb dolga. De nem csupán szabadidős tevékenységet jelent, sőt elsősorban nem azt. Mint történész szerzőnk írja: a kopótartás igazi lázadás a mai korszellemmel szemben.
A huszadik század második felében gyökeresen átformálódtak a női szerepek Magyarországon: egyszerre érvényesültek az emancipációs törekvések és a „szocialista erkölcs” főszerkesztői cikkekben közvetített normái. Tóth Eszter Zsófia történésszel beszélgettünk.
A szakirodalomban sokszor nyilas seregletként intézték el a hetvenöt éve a bajorországi Altöttingben összeülő emigráns országgyűlést, ez a minősítés azonban nem felel meg a valóságnak – még ha az ideiglenes államfőnek választott kisbarnaki Farkas Ferencnek a háborúban játszott szerepe körül valóban sok a kérdőjel.
Biszkuban még ahhoz sem volt fantázia, ravaszság, ambíció, temperamentum, hogy magasabb posztra képzelje magát, mint ahova helyezték.
Régen nem volt kérdés, ma egyre gyakrabban az, hogy jó-e, helyes-e fogságban élő állatok kertjét fenntartani. Félek, hogy idővel a nemleges válasz győz majd, én viszont meggyőződéssel mondok igent.
A Budapesti Értéktőzsde volt elnöke az első világháború századik évfordulója kapcsán hatalmas vállalkozásba fogott: bejárta és megörökítette a hadszíntereket Ypres-től Csingtaóig, a Falkland-szigetektől Pápua Új-Guineáig, hogy különleges kivitelű könyvben láttassa a harcok valóságát.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
