Nem tudnám megmondani, mi a hasonlóság az ősz és a tavasz között. De hogy hasonlóság van, vagy inkább valami mély rokonság, azt régóta érzem.
Megállok a nagy sziklánál, kedvenc kilátóhelyeim egyikénél, és lenézek a Templom-völgyre. Magasan az erdő fölött vagyok, rálátok a közeli hegycsúcsokra. Madárcsettegést hallok odalentről, olyan hangokat, amelyeket kora tavasszal hallani csak. És ilyenkor, amikor beköszönt a vénasszonyok nyara. Hirtelen tényleg nem tudom, tavasz van vagy ősz. Összeér bennem a kettő, a madár hangja összecsendíti az elmúltat a pillanatnyival, és tudtomra adja, hogy voltaképp nem múlik el semmi, az örök változás mélyén van valami, amit nem érinthet az idő.
Ha hosszabb távollét után végigjárom szokott útvonalaimat az erdőn, észre kell vennem, mi minden történt azóta, hogy utoljára arra jártam. Mi minden történt itt nélkülem. Az ösvények persze ismerősek, sőt többek is annál, és előre tudom, mikor pillantom meg az öreg, villámvert bükkfát a kanyaron túl, mégis minden alkalom olyan, mintha a legelső lenne. Az ismeretlennel való szembesülés elkerülhetetlen. A táj titokzatos élete nem tárható fel egykönnyen. A sejtelem, hogy végül is önmagammal vagyok kénytelen szembesülni itt, mindig a nyomomban jár. A tájjal való szembesülés nem választható el az önmagamról való gondolkodástól.
Ilyentájt sokszor jut eszembe Rainer Maria Rilke Őszi nap című verse. Ennek a versnek több magyar fordítása is létezik, mindegyik a maga módján megrendítő. Valamiért Kosztolányi fordítása áll hozzám a legközelebb.
Uram: itt az idő. Oly hosszu volt a nyár.
A napórán fektesd el hosszú árnyad
s engedd az orkánt a pusztára már.
Még csak néhány kövér gyümölcsöt éressz,
adj nékik még két délies napot,
hogy a belük napfénytől lenne édes,
míg a tüzét borrá változtatod.
Kinek nincs háza, annak sose lesz tán,
ki egyedül van, egyedül marad,
hosszú levelet ír és olvas eztán,
vagy bús allékban járkál hallgatag
s bámulja a fakó napsugarat.
Az ősz amúgy is, mondjuk így, filozofikus évszak. A tavasz a maga beláthatatlan intenzitásával, az érzékek folyamatos ingerlésével nem alkalmas arra, hogy hosszú gondolatfutamok ideje lehessen. A tél túlságosan fénytelen hozzá, a nyár pedig épp elviselhetetlen fényeivel és forró hullámaival teszi lehetetlenné az elmélyültebb gondolkodást. Nem tudom, mások hogy vannak ezzel, én mindenesetre mindig ősszel érzem a legérzékenyebbnek magam. Érzékenység alatt itt a dolgokról való kifinomultabb, árnyaltabb és termékenyebb gondolkodást értem. Vagy egyszerűen a sugallatokra való fogékonyság kiteljesedését. Mintha volna valami antenna, ami csak ilyenkor, ebben az évszakban működik bennünk igazán. Mindebben bizonyára nagy szerepe van az elmúlás félre nem érthető jeleinek. A természet ezernyi lényének halála, e számtalan lény hol káprázatos, hol megrendítő elmúlásának látványa igen nagy hatással van arra, aki alkata szerint az eltűnés, a széthullás kérdéseinek feszegetését helyezte lényének középpontjába.
A természet elmélyült szemlélete amúgy is megkívánja a halállal való illúziótlan szembenézést. Némi túlzással azt mondhatnám, hogy aki a természetben jár, önmaga halálában jár. Ezzel együtt persze az is igaz, hogy aki a természetben jár, önmaga halhatatlanságában jár. A kettő egyáltalán nem zárja ki egymást, és igazán vaknak kell lennünk ahhoz, hogy a halál és a halhatatlanság természetben való együtt létezését ne vegyük észre. Az, amit az európai ember természetnek nevez, minden pillanatban elénk tárja ennek a ténynek mindenek fölötti igazságát. Mégis, mintha megfeledkeztünk volna erről. Mintha a nevezetes éremnek csupán az egyik oldalát látnánk. A természettől való eltávolodásunk kényszerűen hozza magával az önmagunkról való tudás elhalványulását. Mivel a mai ember hajlamos arra, hogy önmagát a természetből kiemelje, és mint tőle független lényt vizsgálja, nincs mit csodálkoznunk azon, hogy viszonyunk a halállal tulajdonképpen a félelem szinonimájává lett. Ahogy a közhellyé vált mondás tartja: aki nem tud élni, nem tud meghalni sem.
Az ősz és a tavasz egy meghatározhatatlan, világon túli ponton összeér. A madarak valószínűleg tudnak erről a pontról, és a maguk módján nem győznek tudósítani róla. Ez a szédítő csattogás a völgyből tulajdonképpen az örökkévalóságról szóló csalhatatlan híradás. A hiba a hallgatóban (e sorok írójában) van, aki ezúttal is mindent elkövet azért, hogy hangjukat az elmúlás dalaként értelmezze. Nem tehet mást. Retteg az ismeretlentől.
Erdélyi kopót, ezt a hungarikum kutyafajtát tartani nem a világ legkényelmesebb dolga. De nem csupán szabadidős tevékenységet jelent, sőt elsősorban nem azt. Mint történész szerzőnk írja: a kopótartás igazi lázadás a mai korszellemmel szemben.
A huszadik század második felében gyökeresen átformálódtak a női szerepek Magyarországon: egyszerre érvényesültek az emancipációs törekvések és a „szocialista erkölcs” főszerkesztői cikkekben közvetített normái. Tóth Eszter Zsófia történésszel beszélgettünk.
A szakirodalomban sokszor nyilas seregletként intézték el a hetvenöt éve a bajorországi Altöttingben összeülő emigráns országgyűlést, ez a minősítés azonban nem felel meg a valóságnak – még ha az ideiglenes államfőnek választott kisbarnaki Farkas Ferencnek a háborúban játszott szerepe körül valóban sok a kérdőjel.
Biszkuban még ahhoz sem volt fantázia, ravaszság, ambíció, temperamentum, hogy magasabb posztra képzelje magát, mint ahova helyezték.
Régen nem volt kérdés, ma egyre gyakrabban az, hogy jó-e, helyes-e fogságban élő állatok kertjét fenntartani. Félek, hogy idővel a nemleges válasz győz majd, én viszont meggyőződéssel mondok igent.
A Budapesti Értéktőzsde volt elnöke az első világháború századik évfordulója kapcsán hatalmas vállalkozásba fogott: bejárta és megörökítette a hadszíntereket Ypres-től Csingtaóig, a Falkland-szigetektől Pápua Új-Guineáig, hogy különleges kivitelű könyvben láttassa a harcok valóságát.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
