Menü
Dél-amerikai szittya őshaza, egy ősi fejlett civilizáció elrabolt kincsei – ennyi elég is, hogy Móricz János latin-amerikai kutatásainak témája beleragadjon a konteóoldalak világába. Pedig itt is lapul érdekesség a vastag guanóréteg alatt, nem csak az őslakosok barlangjaiban.
Az Argentínába kivándorló Móricz János a hatvanas években Dél-Amerika több országában aranybányák felkutatásával foglalkozott. A nemesfémek mellett kulturális emlékekre is vadászott, hite szerint szenzációs eredménnyel. Egyfajta fordított Julianus barátként a magyarság bölcsőjét kutatta a messzi nyugaton. Hasonló eredetmítoszt, közös szavakat, azonos gyökerű neveket vélt felfedezni. „Mikor rádöbbentem, hogy mi történt, hogy ős-magyar földön vagyok, hogy ide jött Csaba, s innen mentünk a Kárpát medencébe, hogy ez nem »amerika«, hanem a sokat keresett, ismeretlen nagy scythia, akkor sok-sok minden, világos lett előttem. […] A vörösnek nevezett törzs nyelve, ma is érthető magyar ember számára, ha az nem ragaszkodik ahhoz, hogy a pesti szalonok Karinthy nyelvét hallja, mert biz akkor egy mukkot sem ért. Viszont ha valaki egy táj vagy nyelv járást ismer, akkor az akadálytalanul tud velük rövid pár óra múlva, ha kissé vontatottan is, de beszélgetni” – írta egy 1968-as levelében.
Ostobaság – intézhetnénk el egy kézlegyintéssel, pláne a neten is fellelhető hóbortos nyelvészeti magyarázatait olvasván. A július–augusztusi lapszámunkban bemutatott magyar páros, Lendik Erika és Nagy Endre nem elégedett meg ennyivel, néhány éve a Móricz-legenda nyomába eredt. Több megnevezett indián törzsnél megkereste azokat, akik beszélik a nemritkán a kihalás szélén lévő vagy már csak nyomokban létező nyelvet. A „vörösnek nevezett törzs”, azaz a tsáchilák nyelvének sok száz szavából csupán néhány hasonlót találtak. A gazdag fantáziájú felfedező kizárólag ilyenekre alapozta elméletét – ezt elfogadva viszont akár polinéz testvéreinket is keblünkre ölelhetjük arra hivatkozva, hogy szamoaiul a sört piának mondják.
Móricz János sosem támasztotta alá elgondolását megalapozott érvekkel, „én nem tudományt kerestem, hanem sokkal többet; igazságot” – írta. A tudományos érveket pedig ezúttal is az igazság kiderítését akadályozó sötét erővel lehet pótolni, jelen esetben a Habsburg-uralom alatt álló spanyolokkal. Móricz úgy vélte, a gyarmatosítók egyik fő feladatuknak tekintették a magyar nyomok eltüntetését – a fránya történelmi és nyelvészeti tények fölött nagyvonalúan átsiklik a teória magyarázata.
Carlo Crespi Croci szerteágazó tudományos munkássága mellett iskolát szervezett, részt vett az infrastruktúra fejlesztésében, a gépesítésben, és sokat tett az őslakosok kultúrájának megőrzéséért és megismertetéséért. Legfontosabb feladatának a szegények megsegítését tartotta. Boldoggá avatási eljárása 2006-ban indult.
Az ecuadori lelet
Az indián Csaba királyfinál nagyobb hullámokat vetett honfitársunk egy másik bejelentése, amelyet szintén szépen körbeszőtt a fantazmagória. A hatvanas években több lap arról számolt be, hogy Juan Móricz a délkelet-ecuadori shuarok földjén egy hegy gyomrában lépcsővel összekötött alagutakat, monumentális termeket és rengeteg kincset talált. Szó esik aranyozott szobrokról, használati tárgyakról, de a legígéretesebb az írásszerű mintázatú lemezek Fémkönyvtárnak elnevezett gyűjteménye volt.
Móricz János az államfőnél próbálta kijárni, hogy kutatás kezdődjön – a leletekben is a magyar őshaza bizonyítékát látta –, és helyezzék védelem alá a barlangot. Arrafelé persze nem mennek olyan egyszerűen a dolgok. Eleve rengeteg a kutatnivaló, és a régészet sokadrangú feladat olyanok mögött, mint az alapvető egészségügyi ellátás megszervezése, az analfabetizmus visszaszorítása vagy a szegényes infrastruktúra fejlesztése, működtetése. Még az sem garancia, ha az ember az elnöki hivataltól szerez egy stemplizett papírt, hiszen lehet, hogy fél év múlva már egy másik államfő másik apparátusa dolgozik abban a hivatalban.
Ha az ecuadori vezetést nem is, a sajtót foglalkoztatta a Fémkönyvtár. A magyar olvasók például azt is megtudhatták a Delta folyóiratból, hogy Móricz a Táltos-barlang nevet adta a helynek – a valódi neve egyébként Zsírfecske-barlang (Cueva de los Tayos). Számos lapban megjelent, hogy a leletegyüttes egy eddig ismeretlen civilizáció létezésére enged következtetni, s nem kellett sokat várni, hogy feltűnjön a színen Erich von Däniken, az ufóirodalom fénykorát élő szerzője is. Egy hetet töltött a térségben honfitársunkkal, majd írt egy könyvet az „istenek aranyáról”. Móricz a kiadvány számos részét hazugságnak nevezte. „Däniken sosem járt a barlangrendszerben, hacsak nem egy repülő csészealjban” – szúrt oda a Der Spiegelnek adott interjúban, hozzátéve: a svájci író egyhetes ott-tartózkodása alatt idő sem lett volna egy expedícióra. A sztárszerző valamivel később – nem először és nem utoljára – beismerte, hogy fillentett.
Ám nemcsak a kétes hírű fotelfelfedező, hanem a terepen dolgozó magyar férfi állításai körül sincs minden rendben. A quitói régészeti múzeum igazgatója már a nagy bejelentés után közölte, hogy befogadnák a leletegyüttest, ám Móricz semmit nem prezentált. Az ottani viszonyok között ez persze nem feltétlenül az ő hibája. A hegyekben húzódó – egyes vadabb elképzelések szerint az egész Andokot behálózó – hatalmas alagútrendszerről szóló állításait több ecuadori tudós hevesen vitatta, mondván: a térségben kizárólag természetes képződmények vannak a föld alatt. Az kifejezetten furcsa, hogy Móricz sosem mutatott be bizonyítékot a Fémkönyvtár létezéséről, fényképet azért nem készített, nehogy a vaku kárt okozzon a kincsekben. Ráadásul később több lehetőségtől furán visszalépett, attól a nagyszabású expedíciótól is, amelyet 1976-ban a skót Stan Hall szervezett szakértők, katonák, filmesek bevonásával. A felfedező sosem árulta el, pontosan hol és mikor bukkant a kincsre, hogyan szerzett tudomást róla, ki vezette őt a titokzatos helyekre.
Vajon kitől hallott róla?
Az biztos, hogy a magyar férfi jó kapcsolatot ápolt a shuarokkal, többször járt náluk. A korabeli cikkek azt írják, hogy a shuar hagyomány szerint egy ősi birodalom helyezte biztonságba a kincseket a föld alatt, de egy helyi tanú, José Bajare azt nyilatkozta néhány éve a magyar „nyomozóknak”, hogy egyedül Móricz János tudta, hogy arany van lenn. Elmondása szerint egyébként mindig spanyolul beszéltek – fene a pesti szalonok Karinthy-nyelvébe! –, a kincsvadász csupán néhány helyi szót tanult meg.
Más vélekedések szerint nem shuar ecuadori forrása lehetett Móricznak. Leggyakrabban egy katonatiszt, bizonyos Petronio Jaramillo nevével lehet találkozni. Jaramillo szerepét sokak szemében felértékeli, hogy 1998-ban gyilkosság áldozata lett, de az ő elbeszélése ugyancsak zavaros, egykori felesége pedig kerek perec kijelentette: a kincsről szóló történet csak kitaláció.
Honfitársunk harmadik lehetséges informátora az olasz Carlo Crespi Croci. A Cuencában szolgáló szalézi szerzetes évtizedeken át építette kollekcióját a legkülönfélébb tárgyakból. Többen rebesgették, hogy valódi kincseket őriz, Däniken pedig már hatalmas mennyiségű – itt-ott űrhajómotívummal díszített – ősi aranytárgyról írt. A szerzetes időskorára kissé megkótyagosodott, így maga is hozzájárulhatott a kincsvadászok teóriáihoz. Shuar tanúk szerint Móricz vele is járt a barlangnál.
Crespi 1982-es halála után a gyűjtemény eltűnt, amit különféle legendák öveznek. Lendik Erika és Nagy Endre hét éve felkereste a nemzeti bank cuencai múzeumának igazgatóját, aki azt mondta, hogy az intézmény közvetlenül a szerzetes halálát követően bevizsgáltatta a tárgyakat, és mind értéktelennek bizonyult. A páros megtalálta a bevizsgáló szakembert is, aki elmesélte, hogy az atya ezerszámra vett szobrokat és díszített fémlemezeket a környékbeli indiánoktól. Lényegében egyfajta segély volt ez. Alapanyagként bármi szóba jöhetett, közlekedési tábla vagy épp kólásdoboz – mint arról a némelyik fémlemez hátulján kikandikáló felirat árulkodik.
Lendikék elmentek az egykori Crespi-parókiára, ahol mesébe illő szerencséjük volt. A pap elejtette, hogy Bologna mellől származik, és amikor Erika olaszra váltva megjegyezte, hogy egy darabig pont ott élt, az atya olyat tett, amit előtte állítólag soha: odaadta a látogatóknak a pincekulcsot. A porlepte tárgyak között volt rengeteg lemez is kivágott vagy karcolt figurákkal, díszítésekkel – túlnyomórészt alumíniumból, kis részben rézből. A Crespi-hagyaték tehát létezik, de értéke csupán néprajzi szempontból van. Hogy Móricz csak a csetreszt látta, vagy annak idején esetleg aranylemez is volt a gyűjteményben, rejtély.
Carlo Crespi halála után az évtizedek alatt felhalmozott gyűjteménynek nyoma veszett. Számos teória keringett a sorsáról, egyesek szerint a Vatikán einstandolta. Mivel Crespi nemcsak a helyiek tákolmányait gyűjtötte, hanem régiségboltokban is vásárolt, lehetett néhány értékes darab a „portfólióban”. A szalézi pincében sokéves por lepte a kollekciót, amikor a magyar pár rátalált
Svindliana Jones?
A legtöbb forrás szerint Móricz János több expedíciót szervezett, ennek ellentmond legjobb shuar barátja, Juan Ramos visszaemlékezése, akit Nagy Endrééknek Amazónia mélyén sikerült felkutatniuk. Ramos azt mesélte, hogy Móricz csak az egyik látogatása alkalmával ereszkedett le, mégpedig vele együtt. Egy aranyharangot keresett, és fémdetektor segítségével rá is bukkant a vastag guanóréteg alatt. Ezenkívül találtak egy karmot és három fekete fémtáblát. Egy levelében a felfedező épp ezeket említette, habár Ramos állításával szemben azt írta, hogy nem vitte magával. A shuar férfi beszámolója szerint Fémkönyvtárt és szobrokat nem találtak, a következő látogatás alkalmával pedig már nem is engedték le Móriczot, mondván, a mesztic kísérők csak az aranyra vadásznak.
A következő expedíciót már Stan Hall vezette 1976-ban, soraiban a Holdat is megjáró űrhajóssal, Neil Armstronggal. Állításuk szerint sem mesterségesen kialakított tereket, sem kincseket nem találtak odalenn, csak egy több ezer éves temetkezési helyet. Néhány éve egy állítólagos hordár azt mondta, hogy Hallék igenis vittek el aranytárgyakat. Számos ellenőrizhetetlen információ, Móricz 1991-es váratlan halála és az élete utolsó tizenöt évét körülvevő teljes homály, Jaramillo meggyilkolása – mindez kiváló táptalaj a legvadabb teóriáknak is.
A „Táltos-barlang” ma már látogatható objektum. Rejtett-e valaha aranytáblákat, vannak-e (újra)felfedezésre váró részei, létezik, létezett-e akár máshol a Fémkönyvtár? Csupa olyan kérdés, amelyre ma már senkitől nem kapunk választ. Ahogy azt is lehetetlen kideríteni, hogy Móricz János felfedezett-e egyáltalán valamit. Az biztos, hogy meglehetősen élénk képzelete volt – és hasonlóan erős elhivatottsága. Ha álmát nem teljesítette is be, közvetve milliók figyelmét, érdeklődését felkeltette.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
