Kevés fiatal költő mondhatja el magáról manapság, hogy több mint egy tucat kritika jelent meg a debütkötetéről – Juhász Tibor márpedig ezen kevesek közé tartozik. Az Ez nem az a környék egyik nóvuma 2015-ben az volt, hogy az akkortájt új erőre kapó szociografikus trendet – amelynek olyan nagyjai, mint Csalog Zsolt vagy Tar Sándor ismét az olvasói érdeklődés középpontjába kerültek – Juhász friss nézőpontból értette újra a lírában, mellőzve azokat a kliséket, amelyek a szegénységhez és az elesettséghez kötődnek; versbeszéde markáns volt, de nem durva, kidolgozott, de nem kimódolt. A szerző a 2018-ban megjelent novelláskötete, a Salgó blues után pedig idén újra versekkel jelentkezett, folytatva ezzel poétikai terepmunkáját.

Az Amire telik ott veszi fel a fonalat, ahol az előző verseskötet átmenetileg lerakta: abban a leírás tárgyaként szolgáló közösségen kívüli megszólaló a közös nyelv megtalálásának segítségével kívánt bebocsátást nyerni az általa megfigyelt csoportba, most a beszélő már rendelkezik egy olyan tárgyszerű, sallangmentes tónussal, amelynek köszönhetően elkerülhető, hogy a költemények szépelgővé vagy ideológiai szócsővé váljanak, előzetesen döntve arról, mit jelent szegénynek vagy elesettnek lenni. A szövegek képszegény nyelvezete reflektáltan nem enged meg semmifajta absztrakciót, a leírásokat ezzel is közelítve azoknak a világlátásához, akiknek közösségéről a kötet valamit mondani szeretne: „Az emelkedők tetejéről belátni mindent, / de ami elterül és a lankáktól cakkos vonal, / meg előtte a felhők, amik ilyenkor vörösek / már erősen, nem gondolkodtatnak el senkit” (Műszak után).

Ezért sem véletlen, hogy a kötet a hangkölcsönzést teszi meg uralkodó alakzataként, ám kevésbé az elesetteknek ad nyelvet, inkább a mellettük élők véleményét emeli be a versbeszédbe. Ez a lépés mindazonáltal nem eredményez homogén szólamot, ennek oka pedig nemcsak abban keresendő, hogy a versek szociológiai esettanulmányokat is magukba építenek – hogy pontosan miket, arról a kötet végén található irodalomjegyzék ad felvilágosítást –, hanem a „mi” és az „ők” különböző viszonyainak bemutatásában is. Bár a „mi” különít el, az „ők” megkülönböztetése a saját érdekükben szükségszerű: „Állatok, így nevezzük őket, / és a szegregátumra, mondjuk, / miattuk van szükség” (Szükség). Az Amire telik egyik legsűrűbb verse az Eladósor, ahol a közbeszéd sztereotípiái, az emberi méltóság etikai kérdése és a jog védelmének egymás mellé helyezése nemcsak kirajzolja azt a nyelvi sokrétűséget, amellyel az „ők” kikülönítése megképződik, de ennek köszönhetően bizonyos kifejezések asszociációs hálóját – így a vérmérséklet szóét – a szöveg a befogadásban kiterjeszti más rögzült kifejezésekre is, például hogy valakinek a „vérében van” valami, vagy „rossz vér” van benne. Ebben a polifóniában eltűnik az egyes szám első személyű megszólalás, a helyét pedig átveszi a sztereotípiákból ácsolt, ridegségével tárgyilagosnak beállított diskurzus. Ennyiben pedig a versek – és itt bizonyítja Juhász lírája, mennyivel másabb minőségi szinten mozog a szakmányban készülő szegénységtémájú, gyakran „nyomorpornóba” hajló írásokhoz képest – nem elsősorban a nyomort, a kiközösítettséget és a nélkülözést közvetítik, hanem azokat a beszédmódokat, ahogyan a szegregáció nyelvileg megképződik az alapmetaforáinkkal.