A Szombathelyi Képtárban egész nyáron nyitva tartó VII. Nemzetközi textilművészeti triennálé hívószava a sodrás volt. A tárlaton három kontinens tizenkilenc országából százhatvan alkotó mutatkozott be erre reflektáló legfrissebb művével.

lmondhatatlanul gazdag az az asszociációs háló, amely a háromévente megrendezett szemle aktuális hívószavából kibomlik. A sodrás szóról a laikusnak talán a folyók jutnak elsőként eszébe, ahogy szárazföldeket behálózva, hosszú évezredeken át rombolva és építkezve keresik az utat a tengerek felé. Egy pillanatra felsejlik a filmrendező Gaál István 1964-es remekműve, a Sodrásban is, amely a folyó fizikai tulajdonságain túl az elmúlás, a felnőtté válás egyenes irányú, ám a legkevésbé sem egyszerű folyamatait boncolgatja lírai eszközökkel.

A sodrás fizikai jelensége a tavak és a tengerek áramlatai kapcsán is felidéződhet bennünk, s a négy alapelem közül a levegő és a tűz esetében szintén meghatározó. Hogy az időnek is van sodrása, arra példa egy másik mozi: Wim Wenders egyik korai munkája, az 1974-es Az idő múlása. A road movie két férfiról szól, akit – és lám, megint csak ugyanaz a szó! – egymás mellé sodor az élet, hogy ideig-óráig együtt róják az utakat a kettéválasztott Németország határvidékén. A filmben a klasszikus történetmeséléssel szemben látszólag jelentéktelen dolgok történnek. Hosszan kitartott monoton snitteket látunk, esztétikusan komponált fekete-fehér képeket, valamint a táj állandó változását – ezek jelekként hagynak nyomot mindannyiunkban. A „semmi” mögött azonban önmagunk megtalálásának, sőt az önmagunkhoz való visszatalálásnak a célja munkál. Hogy megleljük helyünket a korban, a körülöttünk lévő világban, amelyre folyamatosan reflektálunk. Hogy azon élményeket, amelyeket magunkba fogadunk, koherens gondolatokká, majd képekké, hovatovább műalkotásokká alakítsuk. Hogy végül hagyjunk valami maradandót magunk után. Hiszen a művészeti alkotás aktusa, a jel- és nyomhagyás ősi szándéka évezredek óta ott dolgozik az emberben.