Menü
A múlt század második fele a neonreklámok aranykora volt, évtizedekre meghatározva a világ nagyvárosainak arculatát. Kissé abszurd, de a fényreklámok tömeges budapesti elterjedését egy 1970-ben kelt pártkongresszusi határozat tette lehetővé.
Magyarországon 1968-ban szinte minden az új gazdasági mechanizmusról és a prágai tavaszra szaporán vetett vigyázó tekintetekről szólt. Ezt augusztus 18-án, vasárnap este a Táncdalfesztiválon kategóriagyőztes Illés-sláger, a kevéssé rendszer-kompatibilis Amikor én még kissrác voltam című dal koronázta meg. A műsor és a 20-ai tűzijáték opálos nyár végi kábulatából egy szempillantás alatt rántotta vissza az országot a vasfüggönyön inneni világ kijózanító rögvalóságába az augusztus 21-ei csehszlovákiai bevonulás. 1956 respektjét a világban ekkor homályosította el egy időre szerepvállalásunk a prágai tavasz leverésében, még úgy is, hogy a harckocsizó magyar kiskatonák látványától nemegyszer bepárásodtak a szemek a Csallóközben. És miközben Csehszlovákiában a testvéri országokkal karöltve ugyanúgy húztuk le a redőnyt, mint tizenkét évvel korábban a mi hazánkban a szovjet hadsereg tette ezt a Forgószél hadművelettel, Budapest erős emberei – tanácsi potentátok és pártemberek – markáns szándékukat fejezték ki a neonosítási programról. Két évvel később, 1970-ben az MSZMP X. kongresszusán már egyenesen párthatározat döntött arról, hogy az ország fővárosának színes fényárban kell úsznia.
A fénycső a 19. század találmánya: a különféle kisnyomású gázokkal töltött üvegcsövekben nagyfeszültség hatására a neon vörösen, a hélium sárgán, az argon és a higanygőz keveréke kéken világít. A színeket különféle fényporokkal is elő lehet idézni; a csövek formájának pedig csak a tervezői fantázia, a műszaki-mérnöki tudás és az üvegtechnikus kreativitása szab határt. A fényreklámok első nagy korszaka a második világháború előtti évekre, igazi aranykora a hatvanas-hetvenes évekre tehető, sok esztendőn át meghatározták a világ nagyvárosainak arculatát. A fényreklámok jelenléte így nem volt ismeretlen azon budapestiek számára sem, akik az 1945 előtti világban eszméltek. A városképhez akkoriban szervesen hozzátartozott a kapitalizmus e huncut urbánus jelensége, amelynek segítségével a későbbi népi demokráciában legfeljebb hírből ismert világmárkák és emblematikus honi termékek hirdették kiválóságukat. A megvalósult szocializmusban a reklám gazdaságélénkítő hatása inkább placebóként hatott – cipőt a cipőboltból, hangzott az elhíresült kabarétréfa –, ám az 1970-es évektől előállt az az ellentmondásos állapot, hogy a nyugati világétól eltérő, sajátos esztétikát és egészen kreatív megoldásokat hordozó fényreklámok jelentek meg a sugárutak, körutak és pályaudvarok környékén. A kisebb üzletportálokat és a vendéglátóipari egységeket is folyamatosan színesítették különféle típustervek vagy egyedi megoldások alapján készített folyóírásos szövegekkel, figurális reklámokkal. Számukat a rendszerváltozás környékén csak a fővárosban több mint húszezerre becsülték.
Ez a néhány évtized a Fővárosi Tanács tulajdonában álló, több kisebb-nagyobb műhely államosítása után 1949-ben alakult Fővárosi Neonberendezéseket Gyártó Vállalat aranykorát is jelentette. A Szövetség utcában manufakturális körülmények között működő üzem – a tervezői munkától a kivitelezés összes fázisán át a karbantartásig mindent itt felügyeltek – hamarosan a keleti blokk egyik jelentős fényreklámgyártója lett, sőt az önálló fejlesztések és a megbízható minőség miatt idővel ausztriai és nyugat-németországi kapcsolatok is kiépültek. A hetvenes évek végére Neon Reklám és Villamossági Szövetkezetté alakuló vállalat története, belső struktúrája külön fejezetet érdemelne: a kollektíva a megbízható pártmunkástól az ántivilág számos deklasszált eleméig igen heterogén volt, a korszak különös ellentmondásainak egyikeként mégis összetartó, majdhogynem családias közösségként létezett. Neonreklámokat készíteni ugyanis komplex alkalmazott művészeti feladat, amelyben sokféle szaktudású embernek kell a legjobbat nyújtania, és ez a szocializmus Magyarországán különös szigetként működő Neonban – az ideális emberi tényezőktől sem függetlenül – remekül meg tudott valósulni.
Az ezredfordulóhoz közeledve nemcsak nálunk, de a technológiai változások következtében az egész világon egyre csökkent a neonreklámok szerepe, a háztetők és homlokzatok jellegzetes fényei sorra kihunytak. Ma országszerte számos neonmentő csoport igyekszik megőrizni az emléküket, egy kiváló honlapon a már megsemmisült, a megmentett és a fent felejtett fényreklámokat veszik lajstromba, intézményi szinten pedig a Magyar Elektrotechnikai Múzeum végez e tárgykörben gyűjtőmunkát és restaurálást. Kultúrtörténetileg felbecsülhetetlen értékűek az MTI fotóriportereinek neonfényes felvételei is, amelyekből mostani írásunkhoz válogattunk.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
