Menü
Ha újraszülethetnék ugyanilyen feltételek mellett, újra ezt az életet választanám, mert annyi szép is volt benne – mondja Gergely Ágnes költő, író, műfordító. Nemrég megjelent új, Mozdonygyári éjszakák című prózakötetének fő motívuma az emlékezés, a hétköznapi pillanatok régi-új metszetei kifogyhatatlan derűvel rajzolnak ki egy keserédes sorsot.
A Mozdonygyári éjszakákat Németh Attila sebész főorvosnak, Tóthné Miklós Gabriella főnővérnek és a sebészeti nővéreknek ajánlotta, „mondhatatlan köszönettel”. Ritka gesztus manapság, hogy, pláne nyilvánosan, megköszönjük az értünk fáradozók munkáját. Mi vezette erre?
Bár nem látszik rajta, hiszen egy háromsoros kis szöveg, elég nehezen írtam meg ezt a dedikációt. Nem akartam, hogy nyálasan hálás legyen, és azt sem, hogy durván leegyszerűsítő. Az életemet mentették meg. Hogy itt vagyok, és beszélgethetünk, nekik köszönhetem.
A hosszú lábadozás alatt csaknem egy évig nem tudott írni sem. Hogyan jutott túl ezen?
Rémisztő tapasztalat volt. A test öregedésébe, a csetlés-botlásba már valahogy belenyugodtam, de a szellemi leépüléstől nagyon féltem. Attól különösen, hogy végleg fel kell hagynom az írással. Aztán egy év múlva egy álommal mintha elindult volna valami. Három hónap alatt írtam két verset, majd lassan jött még utánuk néhány.
Ezekből állt össze a tavaly megjelent Még egyszer Firenzébe című verseskötet, amely rögtön az első oldalon alaposan fejbe is vágja az olvasót. Itt élete első verséből idéz fel néhány sort: „Ha egyszer már a puskatussal / a férfit fejbe vágták / hát dobják le a Tajgetoszról / az özvegyet s az árvát”, amihez 2017-ben írt folytatást. Van, amit, bármennyi idő telik is el, nem lehet feldolgozni?
Az apahiány ilyen. Tizenhárom-tizennégy éves voltam, amikor megírtam ezt a verset. Vége lett a háborúnak, és nagyon vártam vissza az apámat, aki 1944-ben úgy ment el munkaszolgálatra, hogy az ajtóban megfordult, és utolsó szóként azt mondta: visszajövök. Mindig betartotta, amit ígért, fantáziáltam a pillanatról, amikor belép az ajtón. Láttam hazáig gyalogolni a négy kilométerre lévő gyomai vasútállomásról. Endrődön, a szülőfalumban nem járt a vonat, ezért sárban, hóban, fagyban is gyalogolni kellett, hogy hazajussunk. Nem tudtam elképzelni, hogy becsületes ember ne tartsa be a szavát. És azt sem, hogy az egyik ember megölheti a másikat.
Ma már el tudja képzelni?
A becsületesség hiányát igen, loptak például tőlem is témát, főhőst, elnevezést. Az ölést viszont ma sem értem. Az egyik Agatha Christie-regényben olvastam, hogy Miss Marple, ez a jó nyomozóképességű hölgy azt mondja egy fiatal nőnek, „kislányom, ne is próbálkozz, egy bűnöző fejével úgysem tudsz gondolkozni”. Ekkor világosodott meg, hogy aki ölni képes, annak annyira más a lelkialkata, hogy sosem érthetjük meg, miért történt az egész, hogy annyi embert lemészároltak a háborúkban, a koncentrációs táborokban, a gulágon, a börtönökben. És nekünk, túlélőknek itt maradt a bizonytalanság. Amikor 2013-ban megjelent a Két szimpla a Kedvesben című memoárom, felhívott egy ismeretlen hölgy, és elmondta, hogy az ő apja is Mauthausenbe került, és a naplójában írt az egyik barátjáról, aki ott halt meg tífuszban. Zalaegerszegi újságíró volt, a neve Gyuri. Valószínűsíthető az azonosság, de tárgyi bizonyíték nem került elő soha.
A Mozdonygyári éjszakákban erről szól a Fogolylista című írás. Ez és a kötetzáró A pizzeria mélyén mintha keretbe foglalnák az egész életét. Nem is lehetett volna másként: a hiányból csak újabb hiány fakadhat?
Megtapasztaltam, amit ma sem gondolok másként: a család férfi nélkül nem család. Ebből a szempontból, mert barátom, hála Istennek, sok van, én is egyedül maradtam, nem lett gyerekem sem, sajnos. A pizzeria mélyén-ben, ami a betegségem alatt készült, a fantáziát és a valóságot keverve egy kicsit eljátszottam a párhuzamos sors lehetőségével. Azzal az érzéssel írtam, hogy akár így is lehetett volna, férjjel, gyerekekkel, kézzel kötött füles sapkákkal. De végső soron minden így jó, ahogy van. Ha újraszülethetnék ugyanilyen feltételek mellett, újra ezt az életet választanám. Akármilyen keserves volt is egy része, a háború, az ötvenes évek, az albérlet, a küzdelem azért, hogy író lehessek, annyi szép is akadt benne, amit jó lenne megint átélni. Mindennap hálával tölt el, hogy még mindig itt lehetek, és dolgozhatok azok helyett is, akik elmentek.
A sok szép közül mi volt a legszebb?
A szerelem. Azt hiszem, mindenkinek ez a legszebb az életében. Még akkor is, ha néha nem tudom megérteni, hogy lehet beleszeretni például valakibe, aki állandóan részeg vagy durva. Az én nagy szerelmemmel kiválóan megértettük egymást, de ő is ivott, kimaradt, lóversenyre járt, veszített. Egyszer kimentem utána. És megértettem belőle valamit: a ló gyönyörű állat, a zsokék könnyedek, a fogadás izgalmas, van valamiféle sajátos hangulat a pályán és a lelátókon. Olyan az egész, mint egy nagy menekülés.
Nem ezt tesszük mindannyian? Keresünk valamit, amibe elbújhatunk a mindennapok nyűge elől?
De igen. A művészet, a vers, a festmény, a zene is menekülés. Mindenkinek magának kell megkeresnie a saját útját úgy, hogy azzal ne ártson másoknak.
Az ön menekülése az írás lett. Közben sok éven át dolgozott tolmácsként, műfordítóként is, számos országban járt, látva, hogy máshol jobban, szabadabban létezhetnek az emberek, soha nem jutott eszébe Magyarországot elhagyni?
Egyetlenegyszer. 1956-ban sokakhoz hasonlóan én is féltem, hogy lecsuknak. A szerelmemmel megbeszéltük, hogy nekiindulunk a világnak. Amikor pakoltam a hátizsákomat, kiesett a kezemből a Vörösmarty-kötet, és éppen a Szózatnál nyílt ki, ahogyan ezt a Stációk című regényemben meg is írtam. Mintha jel lett volna, amit belül, mélyen éreztem: az országot, a nyelvet és az anyámat úgysem tudnám soha otthagyni. De nem ítélkezem azok felett, akik máshogy tesznek a jobb élet, a boldogulás reményében.
Áldjon vagy verjen sors keze…?
Ez nagyon patetikus volna. Én egyszerűen csak szeretek itt élni. Nem tudom, ez fedi-e a hazafiság fogalmát. Rengeteg a barátom, és Magyarország gyönyörű ország, lehetnénk egy második Svájc.
És miért nem vagyunk?
Mert nem igazán hívők és szorgalmasak az emberek. A szorgalmat nagyon nehéz megtanulni, még gyerekként kellene, de nem tanítják meg sem otthon, sem az iskolában. Ez azért nagy baj, mert a magyar igen tehetséges nép, viszont szorgalom nélkül a tehetség mit sem ér. Itt pedig már régóta a linkség imponál, az, ha valaki könnyed, a felszínen mozog, buliba jár, összevissza udvarol, gyereket nemz, de nem neveli fel. Ennek ellenére kevés az igazán jókedvű, az életét valóban élő ember. Helyette ott az állandósult szorongás, félelem, sőt halálfélelem. A kórházban töltött sok hét alatt rengeteget tanultam. Láttam, hogy agyon vannak terhelve az orvosok, a nővérek, a segéderő, és nehéz a betegeknek megmondani az igazat. Nekem az írással is az volt a célom: igazat írni önmutogatás nélkül. És minél rövidebben. Soha nem viseltem jól a terjengősséget. A szándékosan túlírt prózát ugyanolyan kevéssé szeretem, mint a locsogós költészetet.
Olvas azért kortársakat is?
Olvasok. Nemcsak Budapesten, a vidéki írók között is látni csodákat, Szegeden, Pécsett, Debrecenben, Kecskeméten, Győrött, Sopronban és eldugott kis városokban, falvakban. A divatos művek viszont túl vannak írva, és élettelenek is. Az angol hűvösség világszerte divat. Maguk az angolok is rendszerint rajonganak ezekért a könyvekért, de ha igazán jó olvasmányélményt akarnak, még mindig Jane Austent veszik a kezükbe. A Nobel-díjasok között ma kevés olyan író akad, mint Albert Camus vagy Gabirel García Márquez.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
