Már gyerekkorában megérzett valamit a lét örök körforgásából, és ma sem tud elképzelni nagyobb dolgot annál, hogy az élet mint felfoghatatlan csoda az emberi tudás által megmenthető. Peták István missziója orvosként a rák legyőzése, és hogy minél többen megértsék: a tudomány nem misztikum, és nemcsak a tudósnak, hanem a betegnek is van joga van kérdezni.
Viszonylag ritkán fordul elő, hogy egy kisgyerek arról álmodozzon, a rákkutatásnak szenteli az egész életét, pláne, ha nem egy többgenerációs orvoscsaládban nő fel. Ön miért választotta ezt a hivatást?
Nagyon messziről kell kezdenem. Édesapám amellett, hogy újságíróként és televíziósként imádta a szakmáját, rajongott a természetért. Szabadidejében folyamatosan az erdőt járta, ő volt a Magyar Turista Egyesület újjáalapító és örökös tiszteletbeli elnöke, hétvégente társadalmi munkában építette a dobogókői turistaházat, festette a jelzéseket az erdőben, forrásokat foglalt be. A két szenvedélyét a Másfélmillió lépés Magyarországon című sorozatban ötvözte, tőle ered a koncepció, ő is szerkesztette, és az ő felkérésére rendezte a filmet és vezette a túrát zseniálisan Rockenbauer Pál. Ez tulajdonképpen az első hazai valóságshow volt, a kamera élőben követte a túrázók útját, így a néző mintha fizikailag is ott lett volna velük a reggeli, bozótbeli fogmosástól az esti táborverésig. Vagyis megjelent egy új, innovatív televíziós műfaj, amely már nemcsak arról szólt, hogy a magányos hős hegymászó hogyan jut el a Csomolungma csúcsára, hanem a hátizsákos turista állt a középpontban, aki bármely hétköznapi ember, akár mi is lehetnénk. Nem csoda, hogy a Másfélmillió lépés hatására komplett természetjáró mozgalom indult el országszerte a hetvenes-nyolcvanas években, a kéktúrázás az utóbbi években pedig szerencsére új lendületet kapott.
És hogyan függ össze mindez az ön által választott úttal?
Édesapám sokszor magával vitt a kirándulásaira, a Másfélmillió lépés felét is végigjártam kilencévesen, néha fel-felbukkanok a felvételeken. Így nagyon korán kialakult bennem is a természet, az élővilág iránti szerelem, ezért kezdetben még biológusnak, állatorvosnak készültem. Meghatározó élmény volt, amikor tizenkét éves koromban kaptam egy szárazföldi teknőst. Először persze nem tudtam, mit kell vele tenni, mit eszik, egyáltalán hogyan kell gondozni. Elmentem a Szabó Ervin-könyvtárba, kikölcsönöztem a terrarisztikai könyvet, amelyből kiderült, hogy ennek a fajtának Testudo hermanni Gmelin a latin neve, ami eleve varázslatosan hangzott, és ellentétben az ékszerteknőssel ez az állat nem hús-, hanem zöldség- és gyümölcsevő. Ma is fel tudom idézni, milyen csodálatos érzés volt, amikor először adtam neki paradicsomot, és boldogan habzsolta. Ez volt az első megélt tapasztalatom arról, hogy az emberi tudás segítségével az élet mint felfoghatatlan csoda megmenthető. Néhány évvel később, amikor természetvédelmi őrként a Kis-Balatonon mentettem a tavi bénulásos madarakat, még erősebben elkezdett foglalkoztatni ez a gondolat. És valahogy innen jött a következő lépés: ha az állatokat meg lehet menteni a tudás hatalmával, azzal, hogy ismerjük a természet törvényeit, akkor az embereknél sem lehet ez másképp.
Merthogy az ember is a természet része…
Pontosan. Amikor tinédzserként ott gázoltam a mocsárban, megéreztem valamit az örökkévalóságból: ha eggyé válok a természettel, halhatatlan leszek. Hiszen én csak egy örvény vagyok a körforgásban: az általam kilélegzett szén-dioxidot felveszik a fák, a testemből származó szénatom beépül az ő testükbe, majd a gyümölccsel, amit ezek a fák teremnek, visszakerül belém a szén – nincs ennél csodálatosabb rendszer. Az anyag és az energia örök cirkulációjában vagyunk, amit nagyon izgalmas törvények, algoritmusok irányítanak. Ráadásul, és ez szinte felfoghatatlan, a világban minden pontosan ugyanazon törvényszerűségek alapján működik. Itt van például a zene. Édesanyám zongoratanár volt, gyerekként én is zongoráztam, klarinétoztam, így a zenében is hamar megtapasztaltam a természet törvényeit. Egyszer például a kezembe került egy csodálatos könyv, amelyben arról volt szó, hogy ha lelassítjuk a madarak énekét, pont olyan lesz, mint egy népdal. Mert ugyanazokat a szabályokat követi mindkettő: ugyanazok a hangközök, hangnemek, zenei kérdések és válaszok vannak jelen. Ez az egész pedig visszavezethető a fizika törvényeire. Az egyik legősibb hangszer a tilinkó, tulajdonképpen egy cső, amelybe ha különböző sebességgel fújjuk a levegőt, különböző hullámhosszú rezgések jönnek létre a cső hosszától és vastagságától függően. És amikor létrejönnek ezek a hullámok, a köztük lévő rezgéstávolságokat halljuk kellemes hangközöknek. Persze ha az ember folyton ezeken az összefüggéseken töri a fejét, könnyen megbolondulhat. Elég, ha felismerjük, hogy benne élünk egy olyan mátrixban, amelyet szabályos harmónia ural.
A DigitalEurope nevű szervezet tavaly negyedszerre rendezte meg a digitális technológiai cégek európai versenyét. A Future Unicorn Award (a jövő unikornisa) kitüntetéssel azokat a vállalkozásokat díjazzák, amelyekből várhatóan Európa legnagyobb változást hozó, legértékesebb technológiai óriásai, unikornisai válnak, értékükben meghaladva az egymilliárd dollárt. Az Oncompass Medicine 2021-ben tizenhét ország 21 szektorból érkezett vállalkozásával mérte össze magát, és győzött szoros versenyben
Ilyen értelemben az emberi szervezet is tökéletes, amíg egy hiba fel nem borítja a harmóniát. Így jött a képbe a rákkutatás: megérteni, ez miért és hogyan történhet meg?
Bizonyos szempontból igen. Az általános orvosi kar utolsó évében elmentem tanulmányútra egy onkológiai kutatóintézetbe, és menthetetlenül beleszerettem a rákkutatásba. A rák ugyanis tényleg olyan betegség, amely az élet alapjaival van kapcsolatban. A daganatos sejtek valójában genetikailag hibás sejtek, amelyek az osztódás során véletlenül keletkeznek a testünkben, és szaporodni kezdenek. Ezzel már elég régóta tisztában vagyunk, hiszen 1960-ban fedezték fel az első olyan meghibásodott gént, a BCR-ABL-t, amelyet ok-okozati összefüggésbe tudtak helyezni a leukémiával. Amikor az egyetem végén, 1995-ben jelentkeztem a SOTE II. Számú Gyermekgyógyászati Klinika Onkológiai Osztályára, mert fiatal orvosként azt gondoltam, hogy ott lehet a legtöbb teljes életet megmenteni a daganatos betegségtől, rögtön tapasztalatot szerezhettem ezzel a génnel kapcsolatban.
Hogyan?
Megfigyeltük, hogy a leukémiás gyerekeknek csak egy részénél van jelen ez a bizonyos génhiba, de akiknél igen, azokra nem hatott a kemoterápia, és ők egytől egyig meghaltak. Borzasztó dolog volt, hogy előre tudtuk, nekik más kezelést kellene kapniuk, mint a többieknek, de azt nem, hogy az mi legyen. Mindebből feketén-fehéren kiderült, hogy egy tünetileg egységesnek látszó betegség, például ebben az esetben a leukémia, más néven fehérvérűség az okok szintjén, molekuláris szinten különböző eredetű lehet. Beigazolódott, amit a tudósok már régóta sejtettek: többféle gén okozhat daganatot. Engem ez az egész nem hagyott nyugodni. Átvittem a gyerekek vérmintáját a patológiai intézetbe, ott kivontam belőle a leukémiás sejteket, majd megpróbáltam laboratóriumi körülmények közt kitalálni, mire lennének érzékenyek.
Akkor hol tartott a világ orvostudománya?
Megvoltak már a molekuláris diagnosztikai módszereink a génhiba kimutatására, azaz ez esetben tudtuk, hogy az adott beteg a leukémiások azon alcsoportjába tartozik, amelynek tagjait másképpen kellene kezelni. A kilencvenes évek közepén arra is rájöttünk, hogy a sejtek halála molekulák szintjén szabályozott folyamat, tehát azt, hogy a sejt osztódik vagy elpusztul, ugyanúgy gének szabályozzák. Ezt a folyamatot hívjuk programozott sejthalálnak vagy apoptózisnak. Vagyis ha meg akarjuk érteni, mire ható gyógyszert kell adni, értenünk kell, hogyan szabályozza a sejt a születését és a halálát.
Ez volt az első lépés a célzott gyógyszerek kifejlesztésének irányába?
Igen. A célzott gyógyszerek leegyszerűsítve azokat a sejteket pusztítják el, amelyeknek egy adott génhiba az oka. 1997-ben fejlesztették ki az első ilyet, a HER2 ellen, amely az emlődaganatok harminc százalékáért felelős génhiba. Ez a Genentech nevű cégnél dolgozó Axel Ullrichnak volt köszönhető, akinek a legjobb barátja a fantasztikus magyar kutató-biokémikus Kéri György, az én későbbi mentorom volt; ők ketten az elsők közt alapítottak biotechnológiai startup vállalkozást célzott gyógyszerek előállítására. Én 1998-ban Fulbright-ösztöndíjjal kikerültem a memphisi St. Jude Children’s Research Hospitalba, amely a világ legnagyobb gyermekonkológiai központja. Ott azt kutattam, hogyan lehet a molekulák vizsgálata alapján előre megmondani, melyik beteg fog reagálni egy kezelésre és melyik nem, hogy ne kelljen mindenféle kísérletezésnek kitenni őket, ha azok úgysem használnak. Mert azt már akkor láttuk, hogy ha olyan gyógyszereket fejlesztünk ki, amelyek az ok szintjén hatnak, vagyis pontosan azt a gént kapcsolják ki, amelyik a daganatot okozta, akkor az rendkívül hatékony lehet – de csak ha tényleg az a betegség oka abban a betegben, amire a gyógyszer hat. Mint az antibiotikum, amellyel egy tüdőgyulladás során elpusztítjuk az azt okozó baktériumot, azaz a betegséget kiváltó okot.
„Ez a ház észre se veszi a környezetét. De még a szomszédait se. Nincs senki és semmi más, csak ő maga. Ez teljesen természetes. Ezzel igazán nem kell büszkélkedni. De hát ő nem is ismeri a büszkeséget. Elmentem mellette évek, évtizedek óta. Naponta többször is. Soha meg se álltam a kerítésénél. Észre se vettem. Pedig talán várta. Nem várta. Semmit se várt”
(A dicsőség napja)
Ez elég egyszerűnek hangzik.
Elméletileg igen, de azért sok probléma akadt. Kiderült, hogy egy konkrét daganattípust nagyon sokféle gén hibája okozhatja. Tehát ha nem tudjuk kimutatni, hogy az adott betegnél melyik a felelős, és véletlenszerűen próbáljuk ezeket a célzott gyógyszereket adni, akkor csak a páciensek nagyon kis százalékánál lesznek hatásosak. Ezért amikor 2003-ban hazajöttem, és megismerkedtem Kéri Györggyel, vele, illetve Schwab Richárd volt évfolyamtársammal sokat beszélgettünk arról, hogy a célzott gyógyszerek csak akkor lehetnek sikeresek, ha mindig lesz melléjük egy olyan diagnosztikai módszer is, amellyel meg tudjuk mondani, melyik betegnél hatnak. Ebből a gondolatból született meg aztán az a felismerés, hogy nekünk is létre kellene hoznunk egy saját biotechnológiai startup céget, amely az ehhez szükséges molekuláris diagnosztikai orvosi eszközöket kifejleszti. Így született meg az Oncompass Medicine. Ehhez nagyon fontos mentor volt Kopper László professzor. Ő volt a PhD-témavezetőm, és bevezetett a molekuláris patológia és molekuláris farmakológia tudományába, egyben megtanította számomra a szisztematikus tudományos gondolkodás módszertanát. A másik fontos inspirációt Kéri György személye jelentette. Rajta keresztül láttuk, hogy egy világhírű tudós nemcsak kutat, tanulmányokat ír és előad, de az eredményeire alapuló fejlesztésekben is tevékenyen részt vehet.
Vagyis itt az ideje kilépni a laboratóriumok és az egyetemi előadótermek zárt világából?
Muszáj. Az orvostudományban eleve nagyon nehéz megkülönböztetni az alapkutatást az alkalmazottól, hiszen minden kutatásnak egy célja van: a betegek meggyógyítása. Ezért én alapvetően ma is inkább tartom magam orvosnak, mint tudósnak vagy kutatónak. Egy orvosnak, aki arra fókuszál, hogy olyan módszereket, eszközöket hozzon létre, amelyek más orvosoknak segítenek a gyógyításban. Egy biológus is lehet ilyen értelemben kutatóorvos, miként a kollégáim többsége is ilyen végzettségű.
A 21. században ezek szerint muszáj lesz újradefiniálnunk az orvos fogalmát?
Mindenképpen. Annál inkább is, mert a molekuláris biológia és az informatika egyre hangsúlyosabban jelen van az orvoslásban. Amikor 2003-ra megismertük a teljes emberi genomot, azaz a saját tervrajzunk lenyomatát, az olyan mérföldkő volt, mint a holdra szállás. Azóta folyamatosan zajlik ennek a hatmilliárd betűből álló kódexnek a megfejtése. Ennek köszönhetően elindulhatott a rákgenomprojekt is, hiszen immáron szisztematikusan tudtuk összehasonlítani a normálist a beteg daganatában lévő dns-lánc sorrendjével. Ma a „rákszámláló” hétszázhuszonháromnál tart, azaz a huszonötezer génünkből ennyiről tudjuk, hogy az eltérése rákot okoz, és ez a szám nagyságrendileg már nem fog nőni. Egy génben azonban átlagosan tízezerféle mutáció lehet, és ami még nagyobb probléma, hogy átlagosan négy-öt gén hibájának a kombinációjával kell számolnunk minden betegnél, ami összeszorozva óriási szám. Viszont jó hír, hogy megszámlálható, azaz véges.
Vagyis általánosan a rák egyszer majd gyógyszeresen kezelhető lesz mondjuk hétmillióféle célzott szerrel?
Ez elég reálisnak tűnik. Ráadásul nem is kell hozzá ennyi gyógyszer, valószínűleg hét-nyolcszáz is elég lesz. Sok mutáció ugyanis nincs jelentős hatással a gén működésére, illetve vannak gyakrabban előforduló változatok. Ez kicsit arra hasonlít, mint amikor fel kell robbantani egy épületet. Nem kell mindenhová dinamitot rakni, a statikus pontosan tudja, hol vannak azok a pontok, amelyekre hatva az egész összeomlik. Ehhez hasonlóan a daganat is több lábon áll, de ezek egymással hálózati kapcsolatban vannak. Itt lép be az informatika, azaz a mesterséges intelligencia.
Pontosan hogyan?
A számítógép könnyebben tudja modellezni ezeket az összefüggés-hálózatokat. Ezért fejlesztettünk ki egy mesterséges intelligenciával működő szoftvert több ezer tudományos közleményben szereplő információ alapján, tízezer betegben található génhiba-kombináció feldolgozásával. A gép a betegben lévő génhibák alapján keres célzott terápiás lehetőségeket. A program jelenleg közel harmincezer összefüggést ismer, és folyamatosan tanítjuk tovább. Ennyi információt egy ember nyilván csak hosszú idő alatt tudna átnézni, a gépnek mindössze húsz ezredmásodpercre van szüksége hozzá: egy adott beteg esetében átlagosan ezer tudományos közleményben található információt használ fel. Ezzel világszerte mindenki hasonló eséllyel juthat hozzá a számára az aktuális ismeretek szerint leghatékonyabb terápiához, gyógyszerhez – legalábbis ez lenne a mi nagy álmunk.
Ez már-már a tudományos-fantasztikus műveket idézi. Azt is pontosan meg lehet mondani egyszer, hogy ki lesz biztosan daganatos?
A daganatot okozó gének többsége veleszületett, életünk során alakul ki: ahogy osztódnak a sejtjeink, születnek-elpusztulnak, úgy jönnek létre a mutációk. Matematikailag már korábban kiszámították, hogy valamennyi daganat mindenképpen kialakul mindenkiben, s az életkorral nő az esélye. De vannak olyan gének is, amelyeknek a génhibák kijavítása a feladata, és ezeknek sajnos szintén lehetnek hibáik. Tudjuk, hogy az emberek egy része úgy születik, hogy hibát hordoz a javítógénekben, ezért ők nagyobb eséllyel lehetnek rákosok már fiatalabb korban. A legrégebben ismert olyan gén, amelynek az emlő- és a petefészeksejtekben kell vigyáznia arra, hogy ne alakuljon ki bennük génhiba, azaz daganat, a BRCA1, illetve a BRCA2. Ha valaki úgy születik, hogy ez nincs meg benne, akkor nagyobb a kockázata a fiatalkori megbetegedésnek, ami ellen fokozott kontrollal, például rendszeres mr-vizsgálattal vagy végső esetben az emlőmirigyek és a petefészek eltávolításával lehet védekezni.
Mint ahogyan Angelina Jolie is tette? Az ő története, vagyis hogy e gén hiányában, a rákot megelőzendő, a petefészek- és melleltávolítás mellett döntött, egy pillanat alatt szenzációként járta be a világsajtót.
Így van. Az ő sztorija nem orvosilag volt újdonság. Sőt, ha magyar betegről lett volna szó, és felmerült volna az öröklés gyanúja – hiszen Jolie édesanyja is rákban halt meg –, a társadalombiztosítás fizette volna a génvizsgálatát, a műtétjét és a plasztikai helyreállítást is. A BRCA1- és BRCA2-génmutációkat és jelentőségüket már régen ismerjük. Nem ezért volt ennek a történetnek hírértéke, hanem mert pontosan megmutatta azt az egyre gyorsuló folyamatot, amelyet kis túlzással a betegek ébredésének is nevezhetünk. Ezt hívta a Time Angelina Jolie Effectnek.
Ez mit jelent konkrétan?
Az emberek mind nagyobb része gondolja úgy, hogy több információra van szüksége. Már nem feltétlenül az orvostól várják a csodát, hanem szeretnének részt venni a saját gyógyulásukban, tudni akarják, mi miért történik a testükben, és az ismeretek birtokában dönteni a lehetőségekről.
Vagyis az orvos már nem egy fehér köpenyes isten?
Nem is kell annak lennie. Nekem az életmentésen kívül a másik nagy misszióm, hogy csökkenjen a távolság orvos és beteg között. Mindenkinek meg kell értenie, hogy a tudomány nem misztikum, a tudósok, kutatók nem okosabbak, mint egy átlagember, csak megtanultak és használnak bizonyos fogalmakat. Mások meg mást tanultak meg és használnak; én sem vagyok például tisztában a vízszerelés vagy a hidegburkolás terminológiájával. Mindegyikünk tolmács a maga területén, és bíznunk kell egymásban, abban, hogy a másik alapvetően jót akar nekünk: ha elromlik a mosógép, ahhoz szerelő kell, ha a testben keletkezik hiba, orvos – ilyen egyszerű az egész. Meg kell osztanunk egymással az információkat. Az emberiség éppen azért lett olyan sikeres, és emelkedett ki az állatvilágból, mert képes volt erre előbb a beszéd, utána az írás és most az informatika révén. De az információ értelmezésében továbbra is támaszkodnunk kell az adott terület szakembereire. Kérdezzünk, de bízzunk bennük. A szakembereknek pedig meg kell tanulniuk érthetően válaszolni.
Ha a beteg rossz állapotban van, életfontosságú szervei károsodtak, akkor hiába gyógyítjuk a daganatot, a beteget nem tudjuk megmenteni. Vannak viszont bizonyos ritka esetek, amikor egy nagyon rossz állapotú beteg is tud jól reagálni egyes célzott gyógyszerekre – ezt Lázár-effektusnak hívják –, mert ezek gyorsabban hatnak, mint a kemoterápiás szerek, és nincs annyi mellékhatásuk
Nem túl optimista hozzáállás ez?
Nem tudok másképp gondolkodni. És mindig történik valami, ami megerősít benne, hogy az emberek alapvetően a közös jóra vágynak. Itt van például a Get in the Ring innovációs verseny, amelyen több mint száz ország huszonötezer startup cége mérte össze a tudását, innovációs erejét. 2019-ben az orvosi szoftverünkkel megnyertük a regionális fordulót, tavaly áprilisban pedig világelsők lettünk az egészségügyi fejlesztések kategóriájában. Ami a legcsodálatosabb volt, hogy bár egy valódi ringben, bokszkesztyűben álltak egymással szemben a tudósok, és úgy érveltek harminc másodperces etapokban egymás ellen, nagyon jó hangulat uralkodott. Mert nem egymást akartuk mindenáron legyőzni és lenyomni, hanem mindenki arról beszélt, hogy amivel ő foglalkozik, miért fontos az egész emberiségnek, az adott probléma megoldása hogyan teszi jobbá mindannyiunk életét. Hogy mi nyertünk, annak az is az oka nyilván, hogy a rák szinte minden országban az egyik vezető halálok, még most, a koronavírus jelenlétében is. Előbb-utóbb muszáj legyőznünk. A mi mesterségesintelligencia-alapú orvosi szoftverünk segítségével pedig egy új eszközt kapott a világ a rák elleni harchoz.
Fontos, hogy ennek éppen Magyarországon van a bölcsője? Öt évig dolgozott kutatóként az USA-ban, akár kint is maradhatott volna, hogy ott építse fel ugyanezt.
Sokat gondolkozom ezen a kérdésen. Az biztos, hogy elsősorban édesapám révén, aki minden útelágazást, ösvényt, forrást ismert az országban, és akivel még a rendszerváltozás előtt biciklivel mentünk Erdélybe, kialakult bennem az erős hazaszeretet. És rengeteg támogatást is kaptam itthon az álmaim megvalósításához. Mindamellett ott van az az erkölcsi parancs, hogy mint kutató és orvos minél több segítségre szoruló emberhez eljussak az egész világon. Már gyerekkoromban nagyon szépnek találtam azt a gondolatot, hogy egy háborúban az orvosnak kötelessége az ellenség katonájáért is megtenni mindent, mert az élet védelménél nincs nagyobb parancs. Ezért úgy érzem, van egy ilyen felelősségem is. A magyar betegeket is akkor tudjuk a leggyorsabban és leghatékonyabban gyógyítani, ha globális szinten is új, egyedülálló dolgokat fejlesztünk ki. E szempontból nagyon is fontos a nemzetköziség, és az orvostudományban természetes, hogy egy kutató oda megy, ahol a legtöbb lehetőség várja. A legjobb persze, ha ez a hazája, hiszen a tudós is ember, van családja, barátai, de annak ugyanúgy megvan a létjogosultsága, ha nyakába veszi a világot a céljai érdekében. Ezt láthatjuk például Karikó Katalin esetében, akinek egy másik út jutott: el kellett mennie előbb az Egyesült Államokba, majd Németországba, oda, ahol éppen támogatást kapott, hogy a sokéves megfeszített munkájának látható, kézzelfogható eredménye legyen. Az ő történetében nemcsak ez a kitartás nagyon inspiráló, hanem az is, hogy miközben folyamatosan dolgozik a laboratóriumban, aközben tanít és előadásokat is tart szerte a világon a tapasztalatairól.
Úgy tűnik, nemsokára önnek is lesz alkalma hasonlóra, hiszen a University of Illinois Chicago januárban címzetes egyetemi tanárnak nevezte ki.
Azért is örülök ennek, mert ez ugyancsak a paradigmaváltás jele. Újraformálódik az együttműködés az akadémiai kutatás, az egyetemek és a kutatócégek közt. Az innováció mind nagyobb része a technológiai megoldásra koncentráló startup cégekhez kerül, ahol egy adott problémára fókuszálva dolgozik az arra legalkalmasabb csapat. Ennek létjogosultságát a tudományos közeg is lassan elismeri, sőt támogatja. A megtisztelő kinevezésem, amelyet elsősorban az Oncompass vezetőjeként elért eredményeknek köszönhetek, ennek bizonyítéka. A továbbiakban is mindent megteszek, hogy bővüljenek a tudományos ismeretek, s közben a betegek számára kézzelfogható segítséget nyújtó eszközök létrehozásán is dolgozom.
Akad, aki továbbviszi a családban ezt a tudomány és a technológia hasznos összekapcsolódását szorgalmazó, újító szemléletet?
Két csodálatos lányom van, a nagyobbik kutató az Egyesült Államokban, az evolúciót szabályozó géneket vizsgálja. A kisebbik is a családi örökséget viszi tovább, csak másként: újságírást tanul Groningenben. Mintha a bennem lévő vágyakat teljesítenék ki külön-külön, aminek a lényege, hogy a természet megismerésének a csodáját minél közelebb vigyem az emberekhez. Azt hiszem, ez az én kéktúrám.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.