Menü
Sokan nem tudják, hogy az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára minden magyar állampolgárnak ingyenesen elérhetővé teszi a róla, családjáról és a közszereplőkről készült, 1990 előtti titkosszolgálati dokumentumokat. Cseh Gergő Bendegúz főigazgatóval a dokumentumok nyilvánosságával kapcsolatos tévhitekről, a rendszerváltás kori iratmegsemmisítésekről s az intézmény új, állandó kiállításáról is beszélgettünk.
Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának iratanyaga sokat segíthet a kommunista diktatúra által okozott traumák feldolgozásában. Mennyire ismert az intézmény tevékenysége, illetve élnek az emberek a lehetőséggel, hogy elolvassák a róluk vagy hozzátartozóikról szóló iratokat?
A levéltár azért vágott bele egy hosszabb távú fejlesztési stratégiába, amelynek része a most megnyílt állandó kiállítás is, mert bár negyed évszázada működik az intézmény, azt tapasztaltuk, hogy az egykori titkosszolgálatok tevékenysége sokkal több embert, családot érintett annál, mint ami az eddigi felkeresésekből megmutatkozik. A kommunista diktatúra alatt volt olyan időszak, amikor majdnem egymillió embert tartottak nyilván a rendszer ellenségeként, ehhez képest eddig csupán nagyjából százezer személyről kértek adatokat. Sajnálatos módon sokan nem tudják, a levéltár szolgáltatásai közé tartozik az is, hogy ingyen kikeresi, lemásolja, elküldi a keresett dokumentumokat az igénylőnek. Gyakran előfordul, hogy az érintettek fel sem keresik az intézményünket, talán mert bizalmatlanok, vagy úgy gondolják, hogy úgyis eltűnt a keresett dokumentum.
A kiállításon tárgyakat is láthatunk, például Péter Gábor bélyegzőjét. Tárgyi gyűjteménnyel is rendelkezik a levéltár?
Péter Gábor pecsétnyomóját valószínűleg a letartóztatásakor kobozták el, és bűnjelként csatolták az iratokhoz. A kiállításon látható titkos fényképezőgépet egy egykori operatív tiszt hagyta a levéltárra, ajándékozás útján került ide. A levélfelbontó gőzölőberendezés a megörökölt iratanyag mellett volt a pincében. Sajnos az operatív technikához szükséges eszközök nincsenek jól dokumentálva, alig rendelkezünk ilyenekkel. Másféle tárgyaink viszont akadnak, a kiállításon például látható egy eredeti 1956-os zászló, amely adományozás révén került a levéltárba. Örömmel vesszük azokat az irathagyatékokat, amelyek néha tárgyakat is tartalmaznak, és valamilyen módon összefüggenek az 1945 és 1990 közti államvédelem témájával. Legutóbb valaki a családjában folytatott levelezést, illetve az anyukája kitelepítés idején íródott naplóját adta be a levéltárba. Gyakori, hogy a második, harmadik nemzedék számára az írott források már nem bírnak olyan érzelmi értékkel, így könnyebben megválnak tőlük, mi pedig megőrizzük őket a közös emlékezet részeként. A levéltár gyűjteményében vannak tárgyi bizonyítékként az iratokhoz csatolt, általában kisebb méretű dokumentumok vagy tárgyak is, ezek között is sok különleges dolgot lehet találni, például elkobzott pénztárcákat, igazolványokat. Őrizzük egy galamb szárnyát is. Valamikor az ötvenes években a déli határvidéken lőtték le a madarat, amelynek a szárnya alá volt kötve egy üzenet; a szárnyat levágták az elpusztult madárról, majd berakták egy borítékba bizonyítékként.
Gondolom, a megfigyelések alatt készült fotók tömeGÉT ŐRZI a levéltár.
Sok tízezer fénykép található a levéltár iratanyagában, ezek közül nyilván nem hozhatunk mindent nyilvánosságra. Amikor valakit intim körülmények között fotóztak le, akár egy lakásban az ablakon keresztül, akár egy erdőben, azt természetesen nem tehetjük közzé. Emellett rengeteg történelmi értékű, publikus fényképanyaggal szolgálhatunk, filmfelvétel azonban sajnos kevés maradt meg, pedig a nyolcvanas években biztosan készültek ilyenek is. A kiállításon azért bemutatunk egy megfigyelési filmet, amelyet a Hősök terén rögzítettek egy hazalátogató külföldi állampolgárról.
Ami a bizalmatlanságot illeti: az úgynevezett ügynökakták a politikai közbeszédben valamiféle rejtett listaként szoktak megjelenni. Valóban titkosak ezek az akták, vagy HOZZÁFÉRHETŐK?
Az ügynökakták nyilvánosak, ezt kategorikusan ki lehet jelenteni. Minden érintett, akiről szó esik bennük, megkap minden információt, ami rá vonatkozik, annak a személyazonosságát is megismerheti, aki jelentett róla, az ő ügyével foglalkozott akár ügynökként, akár hivatásos tisztként. Gyakorlatilag minden fontos kérdés megismerhető pár apró részlettől eltekintve. A tudományos kutatások esetében a szexuális szokásokra, az egészségi állapotra és a kóros szenvedélyre vonatkozó adatokat kell védenünk. A történetek azonban megismerhetők ezek nélkül is. Sokáig az egészségi adatok kitakarása miatt folyt a vita, emiatt nem lehetett rendesen kutatni például az 1956-os forradalom áldozatainak iratait. A vita nyomán azonban módosult a törvény, most már azokat az egészségi adatokat megismerhetik a kutatók, amelyek az államvédelem tevékenységével ténylegesen összefüggésbe hozhatók. Tehát ha valakinek veserákja volt, azt nem, de ha leverték a veséjét a börtönben, esetleg a fűtetlen cellában vesegyulladást kapott, az fontos történelmi adalék az állambiztonsági vagy államvédelmi szervek működéséről.
Említette: sokan nem is reménykednek benne, hogy megvannak még a rájuk vagy a rokonaikra vonatkozó információk. Joggal alakult ki ez a pesszimista hozzáállás?
Ezt a bizalmatlanságot részben annak tudom be, hogy a rendszerváltás időszakában, 1988–89-ben nem a társadalom vette birtokába az iratokat. Ellentétben például Németországgal, ahol a Stasi központjában megmaradt iszonyú mennyiségű iratanyag kikerült a politika játékteréből, és rendkívül hamar, már 1990-ben, a német egyesüléssel egy időben felállítottak egy információs és kárpótlási részleget. Magyarországon azonban úgy alakult a történelmi helyzet, hogy egészen 1997-ig a Belügyminisztérium pincéjében pihent az iratanyag, nem is volt elérhető. Csak korlátozottan lehetett kutatni, amit nem akartak, azt nem adták ki, és egyáltalán nem volt szakszerű a feldolgozás, megőrzés. Azok az emberek kezelték az iratokat, akik 1990 előtt is, tehát nem a nyilvánosság bevonásával vagy a transzparencia igényével foglalkoztak velük. Eltelt hét év a rendszerváltás után, és mindenkinek megvolt az oka, hogy a másikra mutogasson: „biztos a ti időtökben tűntek el iratok”. Tudjuk visszaemlékezésekből, hogy bizony ebben az időszakban bejártak egyesek, és valószínűleg tűntek is el dokumentumok. A bizalmatlanságnak az is oka lehet, hogy sokáig szándékosan keltették az iratanyag rossz hírét, ugyanis hiteltelenné akarták tenni a benne található információkat.
Péter Gábor pecsétnyomója
Mivel magyarázható, hogy Németországgal ellentétben itthon nem tették kutathatóvá az iratokat a rendszerváltás után?
„Tetszettek volna forradalmat csinálni” – mondta ugyebár Antall József. Bizonyos szempontból visszaütött a késő kádári konszolidált időszak viszonylagos nyugalma. Ahol kitartott a diktatúra az utolsó percekig, például Romániában vagy az NDK-ban, ott a szolgálatoknak nem nagyon jutott eszükbe, vagy nem jutott idejük arra, hogy hozzákezdjenek az iratanyag megsemmisítéséhez. Nálunk már a nyolcvanas években sejtették, hogy ez a hajó elment, és volt idejük, valamint lehetőségük is arra, hogy elkezdjék eltakarítani a szemetet maguk után. A konszolidáltabb Kádár-korszaknak a következménye az is, hogy a nyolcvanas években nem volt a magyar társadalomban revansvágy, illetve bosszúálló forradalmi hangulat. Kiváló szimbóluma ennek az, hogy senki sem tudta, hol is van a titkosszolgálatok központja. Bukarestben mindenki tudta, hol található a Securitate épülete, illetve Berlinben is, hogy merre van a Stasi-központ. Az ötvenes években itthon is köztudomású volt, hogy mi folyik az Andrássy út 60. alatt. A Kádár-rendszer idején viszont már szét voltak szórva az állambiztonság épületei, nem akarták közvetlenül a teljes társadalmat fenyegetni. A németeknél 1989 októberében elfoglalták a Stasi épületét, és azt mondták, innentől senki sehova. Itthon ráadásul nemcsak hogy nem tudták, hova kellene menni, de tömegigény sem volt rá – nem úgy, mint 1956-ban. Akkor mindenki gyűlölte az ÁVH-t, a forradalom napjaiban megtámadták a megyei államvédelmi központokat, és rengeteg irat eltűnt. Amikor leverték a forradalmat, visszajöttek az ávósok, és a maradékot ők semmisítették meg.
1956-nak mekkora hatása volt az állambiztonság működésére?
Ez rendkívül fontos szempont. Egyedül Magyarországon állt elő olyan helyzet, hogy a diktatúra néhány napra fölborult, és a titkos anyagokat tömegével megszerezte a nép. Többek között ez a tapasztalat vezetett oda a magyar állambiztonságban, hogy nem kell mindig mindent megőrizni. Bukarestben vagy Berlinben nem voltak ilyen tapasztalatok, és nem készültek fel efféle helyzetekre. Tegyük hozzá: Németországban is elindult a megsemmisítési folyamat, csak nem kezdtek hozzá „időben”, de a széttépkedett papírok így is tizenötezer zsákot töltenek meg. Ezeket a fecniket digitalizálták, és egy külön erre fejlesztett számítógépes program segítségével elkezdték összerakni őket. Még német mércével is rengeteg pénzt öltek a projektbe, és nagyjából tizenöt-húsz zsáknyi anyagot sikerült rekonstruálni. Szokták mondani, hogy a németek mindent jobban csinálnak, de nem jelenthetjük ki, hogy náluk teljes a nyilvánosság. Érdemes megnézni az állambiztonsági levéltáruk honlapját: alig töltöttek fel anyagokat az internetre, és a kutatás is sokkal nehezebb, mint Magyarországon.
Miben tér el a német szabályozás?
Nyilvánosságra nem hoztak, nem hoznak gyakorlatilag semmit. Hihetetlenül nagy munkát végeztek a kollégák a több mint száz kilométernyi iratanyag feldolgozása és az állampolgári adatszolgáltatás terén, de a személyes adatok publikálása számos jogi korlátba ütközik. A nem közszereplők személyes adatait csak kivételesen és indokolt esetben ismerhetik meg a kutatók, alaphelyzetben minden ilyen adatot kitakarnak. Közéleti szereplők adatainak kutatása során pedig – Kohl kancellár elhíresült pere nyomán – előzetesen részletesen tájékoztatni kell az érintettet, ki és milyen adatokat akar róla megismerni. Ez többletadminisztrációt és nehezebb eljárásmódot jelent. Ráadásul nem kutathatók a lehallgatás vagy levélellenőrzés, illetve a törvénytelen kihallgatások során szerzett információk. Magyarországon ezek teszik ki az iratanyag jelentős részét, nálunk egy ilyen gyakorlat nagy visszalépést jelentene a kutatás szabadsága szempontjából.
A rendszerváltás és 1997 közötti időszakban kezdeményezte bárki is az iratanyag társadalmasítását?
Igen, több iratfeltáró bizottság is létrejött a kilencvenes évek első felében, de olyan erős volt még a szolgálatok szerepe, hogy nem engedték érdemben a feltárást. Másrészt nagyon erős volt a félelem minden politikai erő részéről attól, hogy a nyilvánosságra hozatal esetén az ő oldaluk húzza majd a rövidebbet. Emlékezhetünk, hogy borítékokról pletykáltak, amelyeket pártvezetők, politikusok adtak egymásnak; zsarolások és fenyegetések eszköze lett az iratanyag.
Ha a kutató megismer bizonyos adatokat, nyilvánosságra is hozhatja őket, megírhatja egy újságban vagy egy tanulmányban?
Érdemes különbséget tenni aközött, hogy mit vizsgálhat a kutató, és mi az, amit nyilvánosságra is hozhat. A kutatás szabályai nem bonyolultak, a levéltárnak kell betartania őket: ha még nem járt le a védelmi idő, ki kell takarni a személyes adatok egy szűk körét, amint korábban említettem, az egészségi állapotra, a szexuális szokásokra és a kóros szenvedélyekre vonatkozó részeket. A többi iratot a kutató gyakorlatilag korlátozás nélkül megkaphatja. Azt, hogy mit hozhat nyilvánosságra, az információszabadságról szóló törvény szabályozza. Ez kimondja, hogy a kutatás során megismert személyes adatokat akkor lehet nyilvánosságra hozni, ha az szükséges a tudományos eredmények bemutatásához. A kutató egyéni döntése, nyilvánosságra hozza-e például azt, hogy valaki csalta a feleségét. Ha az érintett nehezményezi a döntését, akkor beperelheti a kutatót. Személy szerint úgy gondolom, jó ízléssel kell bánni ezekkel az adatokkal, és józan belátással kell viszonyulni a megfigyeltek, illetve az áldozatok magánéletéhez. Nem vagyok híve annak, hogy válogatás nélkül kitegyünk az internetre olyan magántermészetű információkat, amelyeket már akkor is jogszerűtlenül szereztek meg. A demokráciában még inkább jogszerűtlen ezekkel visszaélni, és az interneten megszellőztetni őket.
Amennyiben valakinek a leszármazottjaként kérek ki adatokat, és megtudom, hogy a rokonomat megfigyelő illető közéleti személyiség, akkor nyilvánosságra hozhatom az információkat?
A törvény szerint erre megvan a lehetőség. Gyakran hivatkoznak arra, hogy az ügynökakták nyilvánossága azért fontos, hogy a közélet tisztasága biztosítható legyen, és az állambiztonsági múlt ne adjon módot zsarolásra. Az érv jól hangzik, csak éppen egyáltalán nem igaz. Az ügynökakták már most is nyilvánosak, és bárki számára megvan a lehetőség, hogy megismerje az 1990 előtti vagy utáni közszereplők állambiztonsági múltját. Ha valahol indul három képviselőjelölt a választáson, akkor állampolgárként joga van bárkinek a levéltárhoz fordulni és kikérni a három jelöltről fellelhető információkat, amennyiben léteznek ilyenek. A törvény értelmében először megkérdezzük az érintettektől, hogy elismerik-e közszereplői voltukat; amennyiben ezt nem teszik meg, akkor a bíróság fog dönteni róla, de egy képviselőjelölt esetében nem kérdéses az ítélet.
Milyen módon bővülhet az iratanyag?
A jelenleg működő nemzetbiztonsági szolgálatoknak még mindig megvan a joguk arra, hogy az 1990 előtti iratanyagból fenntartsák bizonyos dokumentumok minősítését. Ötévente felülvizsgálják őket, és ha úgy döntenek, hogy egy dokumentumnak nincs titoktartalma, akkor visszaminősítik, és átadják a levéltárnak. Emellett reméljük, hogy magánemberek is minél nagyobb számban hagyják a levéltárra a családi irataikat. Fontos megemlíteni, hogy a rendszerváltás folyamata során nagy mennyiségű iratanyag tűnt el kézen-közön, sokat meg is semmisítettek. Általában az egykori tartótisztek vitték el, még most is jelennek meg időnként az interneten olyan dokumentumok, amelyeken nem szerepel a levéltár pecsétje vagy jelzete. Reméljük, ezekből is egyre több kerül majd a helyére. Ezenkívül az intézmény kiterjedt kutatómunkát folytat külföldi levéltárakban a magyar vonatkozású anyagok feltárása és másoltatása érdekében. A román állambiztonsági levéltárban például évente százezer oldalnyi magyar vonatkozású anyagot digitalizáltatunk, és itthon kutathatóvá tesszük őket. Amennyiben hasonló együttműködést tudnánk kialakítani a szovjet utódállamokban is, a magyar történelem rengeteg fehér foltját tölthetnénk meg tartalommal.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
