Menü
A gyerekkor belesimulás a létbe, utána viszont elkezdjük kívülről látni magunkat, és az idő is megkezdi pusztítását. Az író-költő nem tehet mást: újraalkotja a létezését megalapozó élményeket, tereket, tájakat. Wirth Imrével az általa megélt és teremtett világokban tettünk utazást.
„Van egy híd az emlékezetedben, próbáld felidézni” – írja Szövegtáj című versében. Lehet ez a híd a gyermekkora, ami aztán prózából, lírából, tárcából köszön vissza?
Biztos akkor kezdünk el a gyermekkorról beszélni, amikor már emlék, viszonyítási pont lesz az életünkben. Ez persze elkerülhetetlen folyamat. Nálam akkor indult, amikor elkezdtem magamat időben látni. Hirtelen azt tapasztaltam, hogy az idő rombolása révén sérülni kezdenek a létezés olyan magától értetődő elemei, mint a magánélet, a munka, a szerelem vagy éppen a mozgás. A gyermeki lét úgy jelent meg, mint egy menekülési út vagy egy ablak, ami kinyílik, és beengedi a napfényt az óbudai, Folyamőr utcai házba. Nagyon régi, U alakú épület volt, középen tágas udvarral, ahol igazi társasági életet éltek a lakók. Emlékszem, feküdtem az ágyon, és hallgattam, amint kint beszélgetnek a különböző generációk. A ház végében lépcső vezetett egy hosszú kert felé. Itt hatalmas diófa, szaletli állt, zöldségeskert, a legvégén pedig a jéggyár falába ütköztem. A szaletlit egyébként anyukám kísérletező kedvű unokatestvére felrobbantotta – mentségére szóljon, hogy később atomfizikus lett. Ebben a bizonyos kertben az én folyamatosan múltba ütköző gyermeki énem tovább kutatta a régi időket. Találtam Diocletianus kori fizetőeszközt, Mária Terézia-tallért, egyéb kincseket. Túrtam, keresgéltem, elmerültem a fantáziavilágomban.
A házat viszont később lebontották.
Le. Mintha a gyermekkoromat semmisítették volna meg. Az ehhez társuló veszteségtudat viszont arra ösztönzött, hogy képzeletben újra és újra felépítsem magamnak ezt a környezetet. Egyik karácsonyra anyukám a ház alaprajzát ajándékozta nekem: felidézhettem, ki hol lakott, hol voltak a közös helyiségek, meghatározó helyszínek. Számomra ilyen volt a mosókonyha, hatalmas dézsával, amiben egyszer anyukám és a szomszéd néni engem is megfürdettek. Ez az élmény is része annak a múlási folyamatnak, aminek folytán a gyermekkor felértékelődik, mivel a következő dézsapillanatomat már egyetemistaként éltem meg, amikor egy ásatáson két fiatal lány fürdetett meg. Ez így visszagondolva furcsa, szinte atavisztikus élmény volt. Egyik dézsapillanatnak sem lett folytatása: a gyermekkor elmúlt, a másik után pedig szégyenlősen megtörölköztem, és megköszöntem a lehetőséget. Viszont a történet megvilágítja, hogy miközben utólag beszélek egy reflektálatlan korról, tulajdonképpen rekonstrukciót végzek. Teremtek egy világot, ami akkor maga volt a belesimulás a létbe, az önreflexió teljes hiánya. Sokat gondolkodtam azon, hogy mikor szűnt meg ez az angyali állapot, és mikortól látom magam kívülről. Egyszer például irdatlanul megrázott az áram. Nyilvánvalóan megrémültem, de nem ez a pillanat égett bele a tudatomba, hanem nagymamám mondata, miközben hozott egy fadarabot, ráállt, és kihúzta az általam a konnektorba dugott játék kulcsot. „Értem már nem kár” – legyintett. Ez valahogy akkor sokkal jobban fájt nekem. A Folyamőr utcai házat lebontották, ezek az erős alapélmények viszont a szövegeimben kibontódnak, elmesélődnek.
Hogyan vált irodalommá a múlt kutatása?
Igazából kisgyerekként nem is régész, hanem térképész szerettem volna lenni. Ez a furcsának tűnő elképzelés valószínűleg anyai nagyapámnak köszönhető, aki mániákusan gyűjtötte a régi könyveket, térképeket, velem pedig egyfolytában ország, város, híres embert játszott. A térképek így hozzátartoztak a mindennapjaimhoz. Ha jól emlékszem, a színek határozták meg a szimpátiámat és az ellenszenvemet: a francia gyarmatoknak mondjuk rózsaszín, az angoloknak meg kék színük volt, én pedig mindig annak drukkoltam, amelyik szín jobban tetszett. Akkoriban úgy gondoltam, milyen csodálatos lesz majd az a térképészi munka, ülök és színezem a birodalmakat. Aztán nyolcadikos koromban, mikor szóba került a továbbtanulás, az osztályfőnököm közölte, hogy ez így nagyon nem jó ötlet, mert politikai változások esetén a térképészeket bizony agyonlövik. A mai napig nem tudom, mire alapozta ezt, de a pályától való eltérítést a családom is lelkesen támogatta. Így jött a régészet, aztán az egészet elsodorta az irodalom. Másodjára vettek csak fel az ELTE bölcsészkarára, mivel az iskolai tapasztalataim nyomán úgy gondoltam, kisujjból megoldom a felvételit. Hát nem így történt.
Az idilli gyerekkor elmúlásával jött a lázadás időszaka?
Én tipikus rejtőző kamasz voltam, az a fajta, aki sosem mesél a problémáiról. Nem is tudtam volna elmondani, hogy mi a baj. Ebben a masszában, ami az akkori létezésemet jelentette, folyton azt érzékeltem, mások milyen fantasztikusan boldogulnak. Utólag bizonyos esetekben megtudtam, hogy talán félreértelmeztem dolgokat. Például kiderült, hogy engem is kedveltek a lányok. Kár, hogy nem szóltak, mondhatták volna, amikor még aktuális volt. Nem lázadásból, de túlélőgyakorlatként irdatlan sokat írtam. Ebben az egész borzasztó kamaszkorban nagy segítség volt nekem, hogy ilyen módon tudok „varázsolni”. A verseket nem mutattam meg senkinek, csak egyszer egy barátomnak, aki viszont továbbította a szülei baráti körének. Volt benne egy olyan rész, hogy „csizma az asztalon”. Halvány lila gőzöm nem volt róla, hogy ez egy Illyés Gyula-parafrázis, ezek a felnőttek meg elismerően hümmögtek. Később, az egyetemen Kemény Istvánnal és Galántai Zoltánnal kerültem egy csoportba, akikkel onnantól kezdve töretlen a barátságunk. Istvánnak lett először kötete, és egyszeriben mintaként kezdett el működni az, ahogyan ő ír. 1985 körül írtam pár verset, és István megkérdezte, mi a tervem velük. „Hát – mondtam – majd írok még ötvenet, és lesz belőle egy kötet.” Na, azután több mint húsz évig nem írtam, viszont mégiscsak kinyílt ott egy ablak. Még nem a gyermekkoré, mert nagyon benne voltam a jelenben.
A Petőfi Irodalmi Múzeum Rézbőrű volt az alkony című kiállítása az indián mint generációkon átívelő metafora köré épült. Wirth Imre kurátorként és muzeológusként különböző irodalmi vonatkozásokban kereste a motívumot összekötő szálakat. Az indiánkultusz nyomába eredő úton Borvendég Deszkáss Sándor mellett csíktaplocai Xántus János, Baktay Ervin és Cseh Tamás alakja és emléke elevenedik meg
Elkezdődött viszont egy újabb kutatás, amely során egy egyetemista fiú út- és múltkeresését eszkimó gúnyába csomagolta. Az 1994-es Történetek az eszkimóháborúból az identitáskeresés, a rejtély és a titok prózája. Tényleg a finnugrisztika-szeminárium indította el a megírását?
A finnugrisztika-órák furcsa teremtmények voltak a tanrendben, viszont egyik alkalommal egyszerre bosszantott fel és fogott meg egy gondolat. A tanárunk mintegy az evolúció és az alkalmazkodás ékes példájaként említette a lappokat, akik az őket érő inzultusok hatására egyre északabbra vonultak. Megragadott ennek az egésznek az irracionalitása, ahogyan a kényszerből menekülési útvonal lesz, ami egyre zordabb, élhetetlenebb helyeket jelent. Valahogy ez alapozta meg az Eszkimóháború szürreális világát. Akkor még nem tudtam, de ezen az órán a regény végét kezdtem lejegyezni, miközben Kemény István olyan, szorosan a tárgyhoz tartozó költeményeket írt, mint hogy „Pá drága, indulok Prágába” vagy „Előre vogul, előre osztják, a Szovjetuniót felosztják” és hasonlók.
Regénye hőse „kidolgoz egy eljárást a nem létezőnek tekintett események vizsgálatára”. Azt mondta korábban, hogy a rendszerváltás lenyomataként is értelmezhető a könyv, vízió az akkori nemzedékről.
Ez az időszak rádöbbentett arra, hogy semmi sem önmaga már. Számomra két síkon zajlottak az események: politikai részről ott volt maga a rendszerváltozás élménye, amit, aki ekkor élt, biztosan nem fog elfelejteni. Még akkor sem, ha később az öröm mellé beúsztak a csalódások, roncsolódások is. Közben pedig személyes sorsváltozáson is keresztülmentem: 1989-ben megszületett az első fiam, s úgy tűntem el a világból, hogy közben még egyetemre jártam. Recenziók éjszakába nyúló írásával megérkezett az egzisztenciateremtés, az alkotás kényszere, a csecsemő érkezésével pedig egy alternatív valóságba kerültem. Mindent összevetve a kilencvenes évek elején nagy igazságok kerültek felszínre és enyésztek aztán el. Mámoros, mégis szürreális korszak volt ez, ahogyan a könyvben is megjelenik. Eszkimó és indián identitás kérdése, háború, fikció és realitás. Ami volt, vajon tényleg megtörtént?
Ha már indiánok és fikció: a Petőfi Irodalmi Múzeumban ön volt a kurátora a Rézbőrű volt az alkony című kiállításnak. A tárlat alapjául szolgáló könyvet annak idején a legtöbben valóságként élték meg. Milyen élmény volt önnek, hogyan vált kiállítássá?
Abban az önreflexió nélküli létben fontos volt az indiánozás adta szabadságélmény, a természet iránti rajongás, a rokon érzet felfedezése. Borvendég Deszkáss Sándor könyvét, A Szikláshegyek varázslóját először kamaszkoromban olvastam, a klasszikus Karl May-csodavilág mellett. A könyv tulajdonképpen egy nyomozás, amiben a főszereplő Fehér Szarvas a nagyapja nyomdokán szeretne feltámasztani egy életformát, egy világot. Vonzó valóságként olvastam én is, mivel azt a szót, hogy regény, elfelejtették odaírni. Emellett szamizdatként, hiszen 1945 után nem adták ki a szerzőt, aki felfogásával sehogy nem illett a szocializmus keretei közé. A könyvet ráadásul elveszítettem, így a sziklás hegyek varázslata nemrégiben tért csak vissza hozzám – születésnapomra érkezett. Felnőttként már nem tudtam gyermeki naivitással viszonyulni hozzá, viszont a fikcióból előtűnő valóságmozzanatok egyre jobban foglalkoztattak. A regény vált az én saját nyomozásom tárgyává, ami a tárlat alapélményét szolgáltatta. Élvezetes munka volt, de közben kibontakozott Borvendég végeredményben igen szomorú életútja. Az indiánozás mint különleges küldetés, kiszakadás, mások, például Cseh Tamásék esetében sokkal spirituálisabbá, misztikusabbá vált. Azt hiszem, hogy aki egyszer belelépett ebbe a folyóba, az hagyta is, hogy vigye a víz, hogy lebegjen benne. A gyerekkor indiánkönyvekkel kezdődött, és eljutunk mostanáig, amikor már csak egy Az utolsó indiánkönyvet tudunk kiadni kortárs írókkal – de ez is jó.
Az 1960-as évektől kezdve Cseh Tamás és társai kifejezetten a prériindiánok hagyományának őrzését tűzték ki célul. Az autentikus ruhák, dalok és rítusok rengeteg embert mozgattak meg hazánkban, a magyar indiánozás hagyománya a mai napig él. A kiállításon a táborozások idején készült fotók mellett Cseh Tamás első tipije és vadászinge is helyet kapott, fejdísze alatt állva pedig saját szellemhívó éneke szólt
Térjünk vissza arra, hogy merre bolyongott, merre kereste magát a szerző az Eszkimóháborút követő hosszú szünetben. Felnőtt?
Az idegenség, az írói lét után való vágyódás érzése párosult a szerénység tanulásával. Az Eszkimóháború után tanácstalan voltam, írni nem tudtam tovább, tanítani viszont hívtak, több helyre is. Én már akkoriban sem rendelkeztem megfelelő elutasítóképességgel, így hát fel sem merült bennem, hogy talán inkább folytatnom kellene a megkezdett utat. Szerettem ezeket az éveket is, noha iszonyatos küzdelmet folytattam magammal, hogy azt az esztétikát és irodalmat, ami tényleg őszintén érdekelt, át tudjam adni másoknak. Valahol akkor éreztem, hogy inog a magammal szemben felállított türelmi léc, amikor a tanításhoz tudományos fokozatot kellett szerezni. 1999-ben kaptam egy ösztöndíjat Berlinbe, a Wannsee partján lévő gyönyörű kastélyba, egy irodalmi kollégiumba. Ott elkezdtem ismét írni, de a muszáj igyekezetével tönkretettem magam. Nem voltam felkészülve, úgyhogy a megírt hetven oldalam ment is a kukába. Akkor eldőlt: gyerek maradok. A tudományos pályát kissé szégyenkezve, ráadásul elég halovány írói öntudattal hagytam ott. Szabadúszó lettem, dialógust írtam népszerű sorozathoz, női magazinok olvasószerkesztőjeként dolgoztam. Majd ugyanaz a barátom, akinek megmutattam az első versemet, újra s újra útba igazított: felhívta a figyelmemet egy álláshirdetésre először a Műcsarnokban, majd évekkel később a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ahol a mai napig is dolgozom.
A kötött munkarenddel együtt valamiért újra elkezdett verset írni. Soraiban sokszor erősen előtör a boldogtalanság, néha viszont ennek szöges ellentéte érvényesül. A két végpont között hol helyezkedik el Wirth Imre?
Hat év volt, mire az „újrakezdéstől” eljutottam az első verseskötetig. Az előtte lévő hosszú, nagy csendben a Magyar Íróválogatottban fociztam, ez őrizte a maradékát annak a bizonyos írói létnek. Itt is dolgozott bennem a kényszerérzés, a hiány és az abból adódó végtelen görcsösség, frusztráció. Az Ő volt a rejtélyes állattal valamennyire oldódni látszott. Megjelent a második, és jövőre érkezik a harmadik kötet is. Amennyire lehet, a helyemen vagyok, miközben egyre gyakrabban szembesülök a gyerekkor visszatükröződésével. Valószínűleg ez a harmadik, Úgy járkálsz, mintha lenne otthon című kötet lesz az, amelyben nem az említett végpontok között ugrálok, hanem megérkezem a jelenbe. Ebben már sok dialógusnak tűnő vers is helyet kap, amelyek egy önpárbeszédet alkotnak majd. Ötvenhét évesen az említett alapélményekben jelenek meg a saját leépülésemmel, hülyeségeimmel, vágyakozással; ez érdekes elegy.
A név kátyú, vaddisznódagonya, omladék, szerelem című tárcasorozatában különböző Wirtheket választott a családja történetének megismeréséhez.
Azért is kezdtem el ezt a sorozatot, mert erősen le akartam válni a líráról, illetve arról a lírai énről, aki a versekben megjelenik. A tárcákban a másként megszólalás vágya nyilvánult meg. Ez a mozgás valahol mindig benne volt abban, amit csináltam. Sohasem történik az, hogy belakom a teret, mindig kibillen a dolog. Ez egy eleve és állandóan újrakezdődő dagonya. Azzal pedig, hogy én egyes szám harmadik személyben beszélek arról a bizonyos emberről, aki én vagyok, megfelelő távolságot teremtek magamtól. Itt, a különböző Wirthek között is vissza kell majd találni, hogy a szöveg ne széthulló mozaik legyen.
Most úgy érzi, jó helyen keresgél? Vagy majd a Wirthek megtárgyalják?
Úgy képzelem, leülnek majd az égben, az egyikük előveszi azt a Berlinben írt hetven oldalt, és megkérdezi tőlem: „Na, azt hitted, hogy kidobtad?”
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
