Menü
Szöveg: Demeter Anna
Fotó: Földházi Árpád
Érezhetően Amerikából hozott stílusával mátyásföldi családi házában fogad minket Zsilák György artistalegenda. A vándorcirkuszos gyermekévek után a sokak által elképzelhetetlen nyugati aranykorban találta magát, ahonnan mégis hazavágyott. Megismételhetetlen pillanatokról, régi küzdelmekről és a cirkusz változásáról beszélgettünk – a manézson innen és túl.
Vendéglátónk, Zsilák György az ajtóban állva, vidáman fogad, majd a fotókkal teli előszobából a nappaliba vezet minket. A szobába érve felesége, Zsuzsanna a süteményekkel teli asztal mellett sürögve rögtön afelől érdeklődik, hozhat-e még valamit. Nekünk azonban a szemünk már telítődött is a bejárat mellett látott fotókkal. Mielőtt a megörökített pillanatokról kérdezhetnénk, a hetvenes éveiben járó artistalegenda bele is kezd a mesélésbe.
„A mi cirkuszunk családi vállalkozás volt. Folyamatosan utaztam a szüleimmel, hiszen nekik ez a vándoréletmód jelentette a megélhetést” – mondja, s amint nekifog a múltidézésnek, hamar kiderül, hogy nemcsak az ő élete, de már a szülei találkozása is meseszerű volt. Adva van egy békéscsabai fiú, akit sportoló bátyja révén magával ragad az artisták világa. Miután kitanulja a szakmát, több sikeres műsort követően testvérével együtt szerződtetik a német Lorch-cirkuszhoz, ahol azonnal beleszeret az igazgató lányába. A szerelmükből születik meg 1942-ben Zsilák György, azaz Fudi.
Az édesapja becenevét öröklő fiú – a kezdetektől a cirkuszi közegben élve – magától értetődően vitte tovább a családi hagyományt. „A gyerekek mindig utánozni akarják a szülőktől látottakat, csak úgy szívják magukba a tudást. Ott van például a meghajlás, azaz a kompliment. Soha életemben nem használtam rá más szót, csak ezt a szakkifejezést. Én ebben éltem, számomra ezek a dolgok
ösztönösek voltak” – meséli. Az államosítás azonban korán megpecsételte a családi vállalkozás sorsát: a Lorch megszűnt, az azt vezető nagyszülők mutatványos vásárokba kényszerültek, a szülők pedig egyetlen megélhetésként a sátoros cirkuszok világa felé indultak.
A vándorévekben eleinte még igavonó állatokat felügyelő kis Fudi azonban mindig is arról ábrándozott, hogy egyszer ismert zsonglőr lesz. „1954-ben létrejött a Magyar Cirkusz és Varieté. A vezetők maguk sem tudták pontosan, mit akarnak, de állami rendszer lévén kénytelenek voltak gyakorlótelepet, artistaképzőt biztosítani a szakma iránt érdeklődőknek. Megjegyzem, ennek köszönhetően egészen nívós művészi produkciók születhettek – magyarázza, miért nem tud csak rossz szájízzel beszélni erről az időszakáról, majd folytatja: – Jelentkeztem is az artistaképzőbe, de akkor éppen nem volt szükség zsonglőrökre. Így kerültem a nyújtórúdra, amelyen a leendő légtornászok gyakorolnak. Jól tudtam, hogy sem testi adottságom, sem kedvem nincs ehhez, ezért eldöntöttem, hogy ha egyszer lejutok a rúdról, oda én többet vissza nem mászom.”
Zsilák György 2001-ben megkapta az Egyesült Államokban alapított Nemzetközi Zsonglőregyesület (IJA) életműdíját. Magyarországon Jászai Mari- és Hortobágyi Károly-díjjal tüntették ki, feleségével közös teljesítményét pedig a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével ismerték el
Egy sátoros cirkuszi szezon akkoriban áprilistól novemberig tartott, így a tavasz elérkeztével az artistaképzőt maga mögött hagyva Zsilák György is útra kelt a szüleivel. Ha furcsállanánk, vajon a vándorélet mellett hogyan járt iskolába, házigazdánk nem hagy minket bizonytalanságban. Tanulmányait épp ott végezte, ahol a cirkusz megállt – később már egy-egy létesítménynek külön iskolája is volt a cirkuszosok gyermekei számára. Édesapja pedig kikötötte, ha velük marad, komolyan kell vennie a vágyott mesterséget. „Az ember mindenáron jobb és jobb akar lenni, én legalábbis biztosan így voltam vele, ezért keményen dolgoztam, és egészen hamar már saját zsonglőrszámom volt” – mondja büszkén. Ezt követően felgyorsultak az események: mozivarieté után kamaravarieté következett, és egyre többen figyeltek fel Fudi produkcióira, így 1962-ben a Magyar Cirkusz és Varieté állományba vette. Felfelé ívelő karrierjét a hatvanas években csupán egyetlen dolog tudta volna letörni, mégpedig az utazás nehézsége.
Történt ugyanis, hogy a híres amerikai Ringling Bros. Circus európai turnéra küldte az egyik társulatát. Igen ám, de felismerték, jobban járnak, ha az itteni produkcióhoz saját tagjaik helyett olcsó, de tehetséges európai artistákat alkalmaznak. Így került a porondjukra Zsilák György is. Miután leszerződtették, Belgiumban, Hollandiában és Németországban is voltak fellépéseik, de Angliában és Svájcban nem akarták fogadni őket. Amerikából nehezen lehetett érteni az akkori Európát. „Ekkor történt, hogy a cirkuszigazgató, John Ringling odajött hozzám, és azt mondta: »Okay, I’ll take you to America!« Miután lefordították nekem, mit jelent ez a mondat, kézzel-lábbal próbáltam elmagyarázni, hogy ő innen biztosan nem tud engem kivinni. Mire azt felelte, azt majd meglátjuk, ő mindenesetre elindul Budapestre. Kikerekedett szemmel tárcsáztam az értem felelős Magyar Cirkusz és Varietének, hogy szóljanak oda Hegyeshalomba, mert érkezik egy Cadillac fekete sofőrrel és egy üzletemberrel, úgyhogy a sorompót mindenképp fel kell húzni.”
Így történt, hogy 1964 karácsonyán Zsilák György és még néhány, John Ringling által kiválasztott európai tehetségengedéllyel kiutazhatott Amerikába. A Magyar Cirkusz és Varieté pedig igen jól járt a távoli kontinensen szerencsét próbáló artistákkal, hiszen a fizetésük nagy részét a vállalat kapta meg – természetesen dollárban. „Nekünk nyolc dollár negyven cent volt a napidíjunk, a többi pénzt nem is láttuk. Örültünk, hogy kint lehetünk, de nem volt könnyű helyzet” – meséli Fudi. A társulat vonatokban lakott, hazajövetelről pedig évekig szó sem lehetett. Ám a kihívások ellenére az artistának számtalan megmosolyogtató emléke is van ebből az időszakból. „Három hónapig főztem az anyukámtól kapott kotyogós kávéfőzőben instant kávét, és kerestem a zaccot. A barátom pedig ugyanilyen elszántan használt rovarirtót dezodorként. A hirtelen szétnyíló üvegajtókról már ne is beszéljünk” – nosztalgiázik vidáman.
A fotocellás ajtók mögötti aranykor és az itthoni rendszer közötti feszültség a kollégák esetében is megmutatkozott. „Nyugatra minőségi szám kellett, nem csak működési engedély – magyarázza az artista. – Volt, aki itthon megkérdezte tőlem, hogy a »te kocsid csak Hegyeshalom felé tudja az irányt?«. Ha tudták volna, milyen komoly munka van emögött!” Kint szinte felfoghatatlan élményekben volt része. „Az volt a show-biznisz csúcsa. Csak úgy szívtam magamba a csillogást, a tudást. Ezek az évek, tapasztalatok nem kopnak el. Később pedig csak úgy róttuk a kilométereket Európában is. Rengeteg városban szerepeltünk, egyik nap Genf, másnap már Torino. Berlinben a Friedrichstadt-Palastban léptünk fel, Münchenben a világhírű Oleg Popov bohóccal dolgozhattunk együtt. Fantasztikus idők voltak, az átutazóvízumok, a kerülők, nehézségek mellett is” – jegyzi meg elgondolkozva.
André Kertész felvételén Donnert László bohóc (balról) Zsilák György társaságában a New York-i Madison Square Garden öltözőjében
Az artista, akitől először lesápadt a magyar vámos, miután három év kintlét után hazajött karácsonyra, legközelebb már egy gyönyörű szőke lánnyal tért vissza. Csakúgy, mint szüleié, György párválasztása is regényesen alakult. Hazájuktól több ezer kilométerre találtak egymásra Zsuzsannával, aki korábban a balettintézetben tanult. „Már több éve kint voltam, amikor megérkezett hat lány egy csoportprodukcióval, köztük volt Zsuzsanna is. Ő ezek után már nem sokáig maradt a csapatával. Egy karácsonyi szünet alkalmával pedig itthon összeházasodtunk, aztán másnap mentünk is vissza” – idézi fel a férfi, majd felesége is bekapcsolódik a társalgásba. Egymás mellett ülve, a másikat kiegészítve mesélik, milyen csodálatos volt innentől kezdve majdnem harminc éven át Fudi és Suzanne-ként fellépni, és mennyire egyértelmű volt, hogy a gyerekeik is ezt a pályát választják majd. „Szinte minden rezdülését ismerjük a másiknak. A feleségem, aki egyébként mindig aktív részese volt a produkciónak, még arra is fel volt készülve, hogy premierkor gyorsabb leszek, erősebbeket fogok dobni, túlpörgök kicsit” – elemzi a kettejük közötti összhangot az artista.
Pörgésben ma sincs hiány. Miközben beszélgetünk, sorra kerülnek elő a fellépőruhák, programfüzetek, felvételek, aztán György hétköznapi természetességgel előkap a fiókból egy André Kertész-fotógyűjteményt is. Meglepettségünket látva rögtön megosztja az album történetét: „Megesett, hogy egyszer New Yorkban váratlanul leszólított minket egy férfi, aki aztán jó sokáig velünk is maradt. Szereztünk neki belépőt a fellépéseinkre a Madison Square Gardenbe, együtt ebédeltünk, sétáltunk és hasonlók, ő meg folyamatosan fotózott. Amikor továbbindult, odalépett hozzám, és azt mondta: »Gyurikám, én ezeket a fotókat neked adom!« A képeket dedikálta is, innen tudtuk meg, ki kísérgetett bennünket.”
Mi még magunkhoz sem térünk az ámulatból, mikor az artista a feleségéhez fordulva kérdi: „Na, anyu, zsonglőrözzünk valamit? Három buzogánnyal bevállaljuk még együtt, nem?”
Mint megtudjuk, régen ment ez nyolc, sőt kilenc darabbal is, amit még a szakma is nehezen hitt el. „Ugye olyan, mintha nem is oda néznék?” – kérdezi a képekről is visszaköszönő széles mosolyával Fudi, miközben próbáljuk követni a levegőben repülő buzogányokat. A minden kétséget kizáróan színpadra termett férfi ezután – még mindig a tárgyakkal egyensúlyozva – így folytatja: „Nagyon fontos a hangulatteremtés. Minden előadás más, évek kellenek ahhoz, hogy az ember ráérezzen közönségre.”
Ha valaki, hát ő biztosan ráérzett. Felléptek negyvenháromezer ember előtt a Houston Astrodome-ban, dolgoztak két évet a Bahamákon Pavarotti menedzserének kaszinójában, kétszer is részt vettek a híres The Ed Sullivan Show-ban, a legemlékezetesebb élményük mégis ahhoz a fényképhez kötődik, amelyen az érkezésünkkor megakadt a szemünk. „Észrevették, ugye? A képen épp kezet fogok II. Erzsébettel. Rajtunk kívül két magyar szám jutott eddig ki a London Palladiumba. A jegyet persze nem értem vették, tudom, de az élmény felejthetetlen” – nosztalgiázik György. Visszavonulása után dolgozott külföldön műsorvezetőként, majd bohócok tanáraként is, de végül hazahúzta a szíve, és családjával Mátyásföldön talált végleges otthonra. Ugyan már nemigen szerepel, a cirkuszi előadásokat ma is lelkesen látogatja. Mint mondja, sokan kérdezték, miért jött haza ilyen sikerek után. „Hat év az akkori Amerikában fantasztikus volt, viszont azt szerettem volna, hogy az ott elsajátított stílusunk itthon csillogjon igazán.”
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
