Menü
Szöveg: Tábori Kálmán
Fotó: Földházi Árpád
Az első istentiszteleten, amelyet Bíró Ferenc tartott Mátyásföldön, öten voltak a templomban. Az első karácsonykor, néhány hónappal később, huszonöten. Ma kétszázötvenen járnak vasárnaponként a Baross utcai istentiszteletekre. Az 1939-ben épült templom bővítése nemrég fejeződött be. A lelkészi hivatal apáról fiúra szállt. Bíró Ferenc és Botond mátyásföldi lelkészek vendégei voltunk.
„Mindegyik kép egy-egy ősünk teológiai végzettségéről tanúskodik – mutat a parókia hivatali szobájában álló íróasztal mögötti falra Bíró Ferenc –, már a dédnagyapám nagyapja is lelkész volt. De ahogy azt nem terveztem előre, hogy apám után magam is lelkipásztor legyek, a fiamból sem akartam parókust faragni” – tárja szét a karját a mátyásföldi református gyülekezet nyugalmazott lelkésze, aki csaknem harminc év szolgálat után, 2008-ban adta át a közösség vezetését fiának, Botondnak.
A lelkészcsalád története Erdélyben kezdődött. Bíró Ferenc kolozsvári teológiai tanulmányai után egy kis marosi falu, Székelycsóka utolsó lelkészeként kezdte lelkipásztori szolgálatát, majd Marosvásárhely, Dedrádszéplak és Gyulafehérvár református gyülekezeteinek vezetése után, 1976-ban Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspök tanácsára hagyta el Erdélyt, költözött feleségével, a budapesti Szabadság téri református gyülekezet lelkészének lányával Magyarországra, s lett apósa mellett segédlelkész. „Ceaușescu idejében nem nézték jó szemmel a tevékenységemet, s hogy a feleségem megtartotta magyar állampolgárságát, ezért jobbnak láttuk eljönni onnan. Nem marasztaltak” – emlékszik vissza szűkszavúan Ferenc, hogy történetét a mátyásföldi életük felé terelje.
„A Pestkörnyék kedves villa városában, Mátyásföldön vasárnap szentelte fel a protestánsok közös áldozatával épült új református templomot és a Petrencs Miklós nyugdíjas alezredes hadbíró és felesége által (gyermekük halálának emlékére) adományozott új harangot Dr. Ravasz László dunamelléki püspök” – így adta hírül 1939. október 2-án a templom előző napi felszentelését a Magyar Értesítő. Az épület azóta számos felújításon esett át, míg elnyerte mai formáját
Meséli, hogy amikor először járt itt, alig találta meg a romos, elhagyott templomot, mert már dzsungelszerűen körbenőtték a fák, bokrok. „Lelkészlakás nem volt, gyülekezet sem volt” – idézi fel a lelkész, hogyan került 1979-ben Adorján József esperes felkérésére Mátyásföldre, s alapozta meg az 1946-ban nagy reményekkel induló, ám a Kádár-rendszerben szinte teljesen kihaló gyülekezet ma is tartó növekedését. Ferenc egy ideig a Szabadság téri gyülekezetben betöltött segédlelkészi munkája mellett járt Mátyásföldre, majd mikor a közösség nagyobb lett, a presbitérium megválasztotta őt lelkészének. Ezután építették fel a mai lelkészlakást, ahová a család beköltözött. Megtudom tőle, hogy a közösségépítés sikerének kulcsa az állandó kapcsolattartás. Mint mondja, gyülekezetet úgy lehet építeni, ha személyesen ismerjük és elhívjuk az embereket. Aki pedig már ide tartozik, továbbadja, amit itt kapott. Hosszú évek alatt így gyarapszik a közösség. Ám a neki szóló elismerést szerényen visszautasítja: „Vannak emberi tényezők, amelyek hozzájárulnak egy-egy sikeresebb munkához vagy élethez, de hogy itt közösség lett, valójában nem a mi érdemünk, hanem a Fennvaló dicsősége, mind az Isten munkája. Mi csak eszközök vagyunk az ő kezében.”
Ahogy a gyülekezet nőttön-nőtt, úgy cseperedtek Ferenc gyermekei is. S velük alakult a mai közösség fiatal felnőtt generációja is, biztosítva ezzel a stabilitást. A mai presbitérium zöme Botonddal együtt járt annak idején ifjúsági hittanra – mesélik, miközben megfogalmazom a következő kérdést: könnyebb vagy nehezebb megtalálni a hitet lelkész gyermekeként? A szavaim után beálló rövid csendben ők egymásra, én pedig felváltva nézek apáról fiúra, jelezve, hogy mindkettőjük válasza érdekel. Talán a családi hierarchia követeli így, vagy csak mert előbb találta meg a választ, Ferenc szólal meg elsőként. „Azt hiszem, nagyon számít, hogy milyen az a család – mondja töprengve. – Egy lelkészcsaládnak lehet olyan az élete, hogy abból fakadhat hit a gyermekek számára, de hiába vagyok ötven éve lelkész, még ma sem tudom, hogyan működik a megtérés. Az Úrral való találkozás nem az ember munkája. Isten titka, kinek hogyan adja az érzékenységet erre. Mindig belülről születik ez a titok: ami odáig nem volt, egyszerre lesz, ahogy Isten megszólítja az embert.” Apja gondolatát Botond folytatja: „Hitelesség kérdése is. Ha a lelkész nem hiteles, a gyereke joggal mondhatja, ő nem kér ebből. Én azt láttam, hogy édesapám ugyanaz az ember otthon, mint a szószéken, így nem törött szét bennem az a kép, amit tanított a hitről. Szép átmenet volt az életemben az, hogy amire neveltek, azt a tapasztalataim igazolták.”
„Nem volt papucsom, nem volt pizsamám, míg én voltam a lelkész, hiszen mindig naprakésznek kell lenni és rendelkezésre kell állni, készenlétben a gyülekezet számára” – emlékszik vissza Ferenc, s felelevenít egy esetet, amikor kiskorában Botond egyszer bejelentkezett hozzá a hivatali időben, hogy tudjanak beszélgetni. „Az én gyerekeim is ugyanezt teszik – kapcsolódik mosolyogva apja szavaihoz Botond –, ha az ember elvállalja ezt a hivatást, és becsülettel akarja végezni, akkor a saját életéből is sokat bele kell raknia. Olykor akár mindent. Hiszen mikor lehet gyülekezeti alkalmakat, ifjúsági hittant, bibliaórát, imakört tartani? Esténként, amikor az emberek ráérnek. És erre mind készülni is kell. De édesapám munkájában azt láttam, hogy ha lelkiismeretesen végzi, és odaadja magát a közösségnek, akkor azt meghálálja az élet. Hisz ahogy a gyülekezet növekszik, és egyre erősebbé válik, a közösség tagjai már egymást is tudják segíteni, így nem egyedül a lelkésznek kell működtetnie mindent.”
A lelkészlakból a templomba megyünk, mikor az elmondottak fényében rákérdezek, vajon a hivatása egyszemélyes munka vagy inkább amolyan családi vállalkozás. „Ha családi vállalkozás, az a lehető legjobb” – szögezi le az idősebb lelkész, majd elmeséli, felesége gyógyszerészi pályáját hagyta el, s lett a gyülekezet adminisztrációs munkatársa, kántora és az ő legfőbb támasza. „Amikor építkeztünk, a feleségem húzta, én toltam a talicskát. A gyerekek meg hordták mellettünk a kis dömperrel a földet.” Bár nem általános, hogy a református gyülekezetekben lelkész és lelkészné együtt dolgozzon, Botond a közösség mostani vezetőjeként nemcsak a lelkészlakot, amelyben felnőtt, de ezt a munkamegosztást is örökölte. Hitoktató felesége a gyermekeik születése után nem ment vissza tanítani, hanem átvette a hivatal adminisztrációs feladatait Botond édesanyától, mikor férje után ő is nyugdíjba ment.
Arra a kérdésemre, mennyire volt egyértelmű Botondnak, hogy apja után ő is lelkész legyen, egyszerű feleletet kapok. „Sokan úgy mennek el lelkésznek, hogy nem tudják, valójában milyen életformát választanak. Mivel én lelkészcsaládban nőttem fel, nekem csak az volt a kérdés, hogy amit láttam, azt tudom-e, merem-e, akarom-e vállalni, bele tudom-e helyezni a családomat – mondja Botond. – Én azért gondoltam, hogy folytatom édesapám hivatását, mert azt látom, hogy bár a háború után, a kommunizmusban felnövő generáció körülményei teljesen mások voltak, mint a maiak, az emberek lelki igénye ugyanaz most is, mint régen. A mai világ ugyanúgy szétforgácsolja az embert. Nincs idő semmire, rohanunk, hogy megfeleljünk a mindenfelől ránk nehezedő elvárásoknak. Mintha két világban élnénk egyszerre: Istenhez is tartozni szeretnénk, de a hétköznapok forgatagában is vennünk kell az akadályokat. Ebben kell valami eligazítás az embereknek, hiszen a lelki egészségünk nagyban hozzájárul ahhoz, hogy milyen az egész életünk. És amikor ezt beláttam, akkor tudva, mi vár rám ebben a szolgálatban, nagy levegőt vettem, és azt mondtam: nem lesz egyszerű, de vállalom. És megpróbálom mai eszközökkel eljuttatni ugyanazt az üzenetet az emberekhez, amit az édesapám.”
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
