Menü
1824-ben született. A pesti Pilvax-ifjúság köréből indult, a Bach-korszak alatt rendőrtanácsos lett belőle, később pedig megteremtette a magyar szatírát. A kiegyezés utáni baloldal szemében a „züllött sajtóerkölcsöket” s a reakciós hazafiatlanságot testesítette meg. De mit árul el naplója Kecskeméthy Aurélról?
Olyan figurákat, mint Kecskeméthy, mintha csak nagy országok, nagy kultúrák lennének képesek megbecsülni. Szabadságharcos kis népek kánonja – érthetően persze – a nemzeti túlélés és áldozatvállalás mítoszát alapozza, amelybe nehezen illeszkedik bele az önelvű szellemi arisztokratizmus, a nyeglén individualista és cinikus világérzékelés. E személyiségjegyek alapján – bármennyire meglepő – kora magyar szerzői közül éppen a kormánylapszerkesztő és cenzor Kecskeméthy rokonítható leginkább Nyugat-Európa egyidőben jelentkező nagy „megkérdőjelezőivel”. Egy Baudelaire-rel például, aki hangot – sőt nyelvet – adott a modern élettől való viszolygásnak, s az ultrareakciós dandy pózát öltötte fel, vagy egy Flaubert-rel, aki többek között Monsieur Homais alakjában leplezte le, hogy a „szabadgondolkodás” kispolgári bornírtságot takar. Adná magát, hogy párhuzamot vonjunk a közkeletűen „reakciósnak” titulált Kecskeméthy és az említett szerzők között, akiknek műveit a külföldi könyvek birodalmi cenzora bizonyára minden honfitársánál előbb ismerhette meg.
A látszat azonban – ha e személyiségekben és vérmérsékletekben van is elemzésre érdemes hasonlóság – csalóka. Kecskeméthy Aurél 1849 után annak a Habsburg-monarchiának a szolgálatába lépett, amely nyitott a fejlődő polgárság felé, s abszolutisztikus módszerekkel ugyan, de megkezdte az állammonstrum modernizálását. Azt a mentséget fogalmazta meg a bécsi kormányzat mellett, hogy kirántja Magyarországot a feudális-táblabírói posványból, miközben a nemzeti függetlenségért ekkoriban röpiratok közreadásával és személyes közbenjárásukkal küzdő „ókonzervatív” főurak maguk is a régi világot testesítették meg. III. Napóleon 1852-es puccsa kapcsán jegyezte fel naplójába azt a „reakciósnak” minősíthető meglátását, hogy „a népek nem értik sem becsülni, sem használni a szabadságot; kevés e szabályból a kivétel; vagy szolga, vagy rakoncátlan kénykedő zsarnok; minden esetben buta eszköz, vagy gonosz, vagy jótékony kezekben”. Kecskeméthy szemei előtt ugyanakkor a modernizálás vágyképe lebegett. Ha egy fejlett nyugati országban születik meg, talán az ő eredendő érzékenysége is a filiszterek esztétikai és szellemi rémuralma ellen fordul, ám Habsburg-földön a nyárspolgárok még nem váltak a társadalom vezető erejévé. Itt a császár szűk látókörű katonarezsimje volt az úr, a magyar vidékre leküldött, jobb-rosszabb képességű Bach-huszárok diktáltak (noha – s erről szeretünk megfeledkezni – a helyi közigazgatás élén túlnyomó maradt az akár 1848 előttről átmentődött magyarok aránya).
A másik oldalon pedig ott volt a hallgatásra ítélt nemzet, a „forradalom utcagyerkőcségeit” újracsinálni vágyó fantaszták, a polgári átalakulásba anyagilag belerokkanó közép-, illetve a más osztályoktól gőgösen elzárkózó, élvhajhászatba menekülő főnemesek. Még a nemzet legjobbjait, Deákot, Nyáryt, Eötvöst, Keményt is meghaladni látszott az idő: „Úgy tetszik, mind ezen 48 előtti bölcsek leélték magukat. Új idők járnak, s én az új idők gyermeke vagyok. Igaz, hogy nem tudnám mondani, miben áll a különbség politikai tendenciáim s az övöké közt, de érzem, hogy az ő Schlagwort-jaik elavultak, nem elégségesek a szituáció feletti uralomra.” Egy ideig úgy tűnt, a cél szentesíti az eszközt, Bécs sikerrel ráerőszakolhatja Magyarországra az új kornak megfelelő elveket. Mint 1866-ban kiadott Széchenyi-könyvében már utólagos árnyaltsággal fogalmazott: „Némelyek a forradalmi hármas jelszóból legalább az »egyenlőség« eszméjének látszólagos valósultával vigasztalták magukat; s a demokráciával identifikálták a Bach-rendszert.”
Az ember gyenge, a gyomor erős
Ebben a politikai-társadalmi környezetben kényszerült tehát Kecskeméthy megvalósítani önmagát. Minthogy nagy eszmék nem béklyózták a hat nyelven beszélő, képességes fiatalembert, a korábban Görgei mellett forgolódó Kecskeméthy a szabadságharcot követő represszió idején nem átallott Bécsben keresni az érvényesülést. A gyermekkori anyagi hányattatások tapasztalata sem ösztökélte arra, hogy az elvhű hazafiak keserű kenyerét fogyassza, és lett légyen bármilyen kifinomult lélek, elszántan vetette bele magát a bécsi „beamterek” karrierharcába, olyan eszközöktől sem riadva vissza, mint hogy magát a belügyminisztert kérje fel az egyik gyereke keresztapjának – s így közvetetten a maga protektorának. 1851-től haláláig kisebb-nagyobb rendszerességgel írt naplójában azonban az elvtelen törtetővel együtt megmutatkozik a lelkiismeretével vívódó, behódolás és önvállalás között őrlődő egyén. Kecskeméthy proto- és archetípusa a politikai rendszerek morális útvesztőjében tévelygő értelmiséginek. Mint ilyen esetekben, a legizgalmasabb megérteni, mi vezérelte őt pályáján kétes választásai során.
Egy 1851-es jegyzete szerint olyan „eszközre” vágyott, amely a „függetlenséget, az imádottat, lelkem egyedüli természetszerű éghajlatát kivívhatná”. Mind nagyobb súllyal nehezedett rá annak gondja, hogy egyre népesedő családjával ne kelljen hónapról hónapra vergődniük, biztos egzisztenciát teremtsen maguknak. A naplóban mindamellett rendre felemlegeti az ifjúkorában magáról és jövőjéről dédelgetett álmokat, a „jobbra törekvést”, a „nagy vágyak öntudatát” – valaha Petőfinek volt közeli barátja. Ezt az öntudatot állítja szembe azzal a valósággal, ami a „bureaucratiai rangfokozat” megszerzésének rendelődik alá. „[A] könyvvizsgálathoz akarnak alkalmazni; kezdetül diurnumra. E szó, »diurnista«, rettenetes budai bűzzel bír orromban. A nagy génié, K. Aurél, 28 éves korában diurnistává tétetik” – fintorog 1851-ben, amikor szóba kerül, hogy napidíjas állást kaphat.
Kecskeméthy Aurél a Borsszem Jankó nevű élclap címlapján. A mellékelt szöveg szerint „legmérgesebb ellensége sem tud neki rosszabb cimet, sem legjobb barátja nagyobb dicséretet, mint azt, hogy széles e hazában ő a legnagyobb pecsovics. De maga sem rejtegeti, és ez az ő erős oldala. Ezért fél tőle a miniszter és az oppozicionális pártvezér egyaránt: mert úgy vannak vele, mint a kikeresztelkedett zsidó az igazival. Ha mindenkivel el bírják feledtetni, ha mindenki előtt el bírják titkolni apró velük született zsidó tulajdonaikat, az igazi zsidó még egy cardinalisban is fölismeri a volt zsidót. Kecskeméthy csak ránéz egy olyan radikálisra és csak egy csepp pecsovics vér legyen ott szíve valamely mély zugában, ő a válrokonságnál fogva fölismeri, mint akár Richard abbé a forrást”
Kecskeméthy adja, amikor adhatja, a cinikust. „Az ember gyenge, a gyomor erős” – írja, másutt azt jegyzi fel, hogy „írói büszkeség = 100 frt”. Megint másutt önmentegető hangon arról értekezik, hogy rendőrségi munkája persze nem elégíti ki ambícióit, de „magyar s protestáns-létemre a protekciók korában protekció nélkül a világban állva, belevergődtem egy bécsbeni alkalmazásba”, ami azért valami, s „némileg kellemes öntudat, biztonságérzet”. Törtetése azonban nem csupán a „lealázott nagyravágyás”, hanem a rideg karrierszempontok felől is kérdésessé válik. Hiába hajtja meg ugyanis gerincét a bécsi notabilitások előtt, amikor úgy érzi, alkalmatlan arra, hogy komolyabb polcra helyeztessék. „Nem tudok semmit s alkalmam s időm sincs okszerűen tanulni, kapkodás mindenem. Journalistának kevéssé mozgékony, hivatalnoknak nagyon is figyelmetlen, szórakozott s gyakorlati formaságok iránt fogékonytalan vagyok” – írja 1852-ben.
Ugyanebben az évben: „Sokszor gondolom, sokszor végig gondolni sem merem, hogy szánandóbb helyzetben ember nem is lehet, mint én vagyok; kiskörű tehetséggel s e kört megnyernem módom nincs; sok büszkeséggel, még több gőggel s a megalázások egész sorát akarva nem akarva futom át; finomra kifejlett szellemi és testi életérzékkel, ízlés, vágyak, szükségekkel s azt is csak üggyel-bajjal tudom kiküzdeni, mi a legdurvább első életszükségek közé tartozik.” Kormányzati sajtóemberként lapalapítási szándékok körül forog az élete, a pesti lapokba írt cikkeiért rendre késve érkezik meg a fizetsége, s vesződhet a nehéz természetű szerkesztőkkel, Szilágyi Ferenccel, Török Jánossal. Olykor – de persze csak íróasztalánál – kibuggyan belőle a kivagyiság, az elégedetlenség, amiért arrogáns osztrák hivatalnokoknak kényszerül behódolni: „[V]olnék nőtlen, majd megtanítanálak orrfintorgató uralgásotokért; így azonban az annyiszor elkapott epelázat fékezve, a számítás fegyverével kell rászednem azokat, kik kegymosollyal megfizetve gondolják, hogy az ember otromba nézeteikkel szolidaritásba teszi magát.”
A prózai köznapiság gyötör s lealáz
Elég egy találkozás egy ifjúkori barátjával, és rögtön rátör a bűntudat, amiért elárulta magasabb küldetését, nemesebb reményeit. A megélhetés oltárán feláldozta azt, amire tehetségénél fogva hivatva volt, s ingatagnak tűnik a mentség, hogy nem ő csinálta azokat a „viszonyokat”, amelyek „komolyabb életcéljaival” ellentétesek, a hozzá hasonlók közül pedig kevesen jutottak tovább „szellemiben” – ha másra nem, hát arra büszke lehet, hogy saját útján járt. 1853-ban már detektálja személye, gondolkodása torzulását: „Hja, látszik rajtam, hogy a nagyvilág fogalmai reám ragadtak s elromoltam, mert nem hiszek senkit a köznapiságon felülemelkedettnek.” A tisztes polgári és családi élet megteremtésének pedig nem csupán a honfiúi tisztesség elvesztésében van ára. A felcseperedő, családfői gondokat magára vállaló férfi története, ha lehet, még egyetemesebb, még örök-aktuálisabb, mint a karrierista értelmiségié.
Kecskeméthy sokáig Alexander Bach belügyminiszterben látta a polgári átalakulás biztosítékát
„Szívem, lelkem belenőtt a családiasság gubacsába” – írja, s kezdetben ebben a „gubacsban” élhető meg némi boldogság a munkahelyi zűrök között. Kecskeméthy beszámol arról is, hogy feleségével sikerrel tartja életben az érzékiség tüzét: „Ida holnap 21 éves, úgy szerelmeskedünk, mintha három hó előtt keltünk volna egybe; aztán csodálkozunk, ha egyszerre itt van a hívatlan vendég!” A házasság azonban csakhamar mint az örök „prózaiság” minden emelkedettséget elrekesztő horizontja jelenik meg. A következő sorokat valami „mizogin” dandy is írhatta volna: „Idám ismét megbüntetém ma azért, mi iránti magasztosabb érzetemnek 1850-ben még véget vetett s vele való házasságom a naponkénti prózai viszonyok sorába süllyeszté. Ha nem gyűlölöm a nőnemet, az csak azért van, mert még inkább undorít a pederasztia, pedig középút nincs. Hanem minden vonzalom hatása s kulcsa csak ez; meglehet, szerencsétlen véletlen, de nem ismertem nőt, kit tisztelni bírnék.” Kecskeméthy egyszerre van ráutalva nejére, s érzi azt, hogy letéríti természetes útjáról: „Ida féltékenységének egy köznapias, durva kitörése felháborgatja belnyugalmam. E gőgös jellemet érzékeny szív vezeti női bilincsekbe, miket gyűlöl, megvet. Egyedül állva, ábrándos epedés emésztené életem, így rideg prózai köznapiság gyötör s lealáz…” A lehetetlen, napról napra letört vágyakozás a polgári hivatás és a családi élet kisszerűségén túlmutató fenséges után nem idegen attól a világfájdalomtól, aminek nyugati kortársai adtak hangot.
1854-ben biztosabb vágányra kerül az élete, amikor elnyeri a már említett cenzori állást. Hat évvel később viszont világossá válik, miféle személyes biztonságot szavatol Bécsben egy ilyen pozíció. Széchenyi István az utolsó éveiben bizalmasává fogadja Kecskeméthyt, s mikor összeesküvés-kísérletre gyanakodva házkutatást tartanak a döblingi tébolydában, egyidejűleg Kecskeméthy lakásán is tiszteletét teszi a rendőrség. A Széchenyi öngyilkossága után folytatott nyomozás során pedig hivatali hatalommal való visszaéléssel gyanúsítják meg: a feltételezés szerint ő volt az, aki a felső bécsi körökből államtitkokat szivárogtatott a mindenről jól értesült grófnak. Kecskeméthy végül elég olcsón ússza meg a dolgot, noha az a néhány óra is traumatizálja, amit fogdában kényszerül tölteni. Állását elveszíti, vádat viszont nem emelnek ellene, Bécs azonban saját tisztviselőjét szembesíti a valósággal: minden szervilizmusa dacára csupán a rendszer kénye-kedvének kiszolgáltatott senki ő. Kecskeméthy ekkor már pontosan látta az osztrák „civilizátori” küldetés álságos voltát, személyes tapasztalatai pedig még inkább kritikussá tették a bécsi politikával szemben.
A magyar oly kiskorú, mint volt
Hogy Kecskeméthy Aurélt megbecsülésben részesítse az utókor, annak legfőbb akadályát mindig is az jelentette, hogy nem osztotta az 1848 utáni – persze csak visszatekintve egységesnek vélt – „ellenálló nemzet” fölfogását Magyarországról, amint az vitriolos hangú naplófeljegyzéseiből is kiderül. Ötvenes évekbeli jegyzetei valóban nehezen hasznosíthatók a nemzeti önérzet erősítésére. Helyezzük kontextusba a dolgokat: mint arra Buzinkay Géza történész rámutatott, aki a feledésből kiemelte s a vele kapcsolatos tévhitektől megszabadította alakját, a pártonkívüliségét gyakorta hangoztató Kecskeméthynek igenis volt megragadható világnézete. Elutasította az egyenlősítés ábrándját, a forradalmi politikát, de 1848–49-et éppen ósdi, „táblabírói” lázongásként ítélte el. Személyes kapcsolatai révén egész életében a konzervatívokhoz húzott, de a „politikai szabadság alphájának” az egyéni szabadságot tekintette. Ha a kiegyezéshez közeledve bírálta is a magyar liberálisokat, ezt a „szabadság tisztultabb fogalmával” bíró „új liberalizmus” alapzatán tette. Hitte, hogy a saját lábán megállni képtelen Magyarország civilizálása kizárólag a Habsburg-birodalom égisze alatt, osztrák irányítással lendíthető előre. A csak a felszínen felvilágosodó abszolutista kurzusban azonban mélyen csalódott, s egyre inkább megértette és magáévá tette a magyar közjogi különállás szempontját.
1851-ben kijelenti, hogy „Magyarországban is jobban hódolna nagy és kicsiny, ha tudná, hogy reményeinek már nincs jövője.” Amikor Palmerston brit kormányfő bukása a reakció nemzetközi előretörését sejteti, Kecskeméthy reméli, hogy Bachra ez nem terjed ki. „Boldogok a kormány emberei! és birtokosai. A népek a békés fejlemény ösvényére térnek vissza, melyből 1848 kilóddá; csak Magyarországot nem támasztja föl több kikelet soha! De azért a magyar oly kiskorú, mint volt.” 1853-ban az osztrák hivatalnokok Magyarországra küldése kapcsán arról filozofál, hogy „ha a magyar nemzet még nem szűnt meg, föloszolván, nemzet lenni; s nemzeti egységes eszméje még nyilvánulni elég erős, akkor politikátlan a merészség, mert e sziklán tört meg mindig az egységes ausztriai uralom terve századok óta. De ha a magyar már egy csordává dezorganizált tömeg, akkor Bach nagy ember, mint aki bátran, tökéletesen fölhasználá a helyesen megítélt pillanatot. Íme tehát, mindig csak az eredmény mérlege a politikának”.
Emléklap Széchenyi Istvánról. A legnagyobb magyar utolsó éveiben szinte naponta vendégül látta Kecskeméthyt a döblingi elmegyógyintézetben
1856-ban egy magyar színésztársulat bécsi előadásának megtekintése után veti papírra talán legkeserűbb s később legtöbbször idézett gondolatait: „[A]helyett, hogy elevenítve érezném magyar érzetem, gyökeresebb lehangoltatom. Nemes tulajdonok mellett kiskorúságra átkozott nemzet nagy igényekkel, kevés észleti tehetséggel; soha sem álltam közelebb azon meggyőződéshez, hogy e nemzet mívelődési képességének igen szűk korlátok szabvák. […] e nemzet nem egyedül száma miatt van másodrendű szerepre rendeltetve; ne tagadjuk meg azért; inkább vagyok magyar, mint cseh vagy német; de mindenekelőtt az ausztriai birodalom polgára vagyok, s csak mint ilyen vagyok magyar. […] Magyar politika nincs, mert nem volt soha; csak ausztriai politika létezhetik; a közbirodalom szolidáris jóléte; ha van és lehet harc, ezért kell lenni: a szeparatizmusnak nincs józan alapja, csak zavaros érzelmek.” Azon nézetéből, hogy a szeparatizmus balgaság, soha nem engedett. A hatvanas évek fordulóján azonban naplójában és közreadott műveiben is egyre határozottabb azonosulást mutatott a kiegyezést magyar szemszögből is méltó és igazságos alapokon megteremteni kívánó konzervatív főnemesekkel, s a Széchenyivel való kapcsolata is a hazafiúi lelkület megerősödésére utal.
Kossuth-ország hajthatatlan hangadóit persze nem győzték meg Kecskeméthy politikai evolúciójának ezen jelei. Ahogyan az sem, hogy – mint Vajda János tanúskodott róla – cenzorként a sötét időkben gyakran kelt magyar szerzők segítségére. Nem javított a megítélésén, hogy a hatvanas években – miközben a Sürgöny nevű kormányzati lapot szerkesztette – Kecskeméthy új életet kezdett, amely csak hivatalnoki múltja okán tűnhet meglepőnek, szellemessége, cinikus humora viszont valósággal predesztinálta erre: Kákay Aranyos név alatt megjelentetett, a mai olvasó számára is roppant élvezetes országgyűlési tudósításaival megteremtette a magyar szatírát. Nem kímélt senkit, de legkevésbé a függetlenségpárti ellenzéket, a kiegyezés utáni magyar világ pedig nagyon nem volt ínyére. De ez már egy másik cikk témája.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
