Menü
Mielőtt – Színészek színpadra lépés előtt címmel jelent meg Trokán Nóra első fotóalbuma. Fényképei, amelyekből decemberben kiállítást is tartott, a színészek legmagányosabb, legizgalmasabb pillanatait örökítik meg – mielőtt fellépnének ama világot jelentő deszkákra. A színésznővel szakmája magaslatairól és mélységeiről, a rá váró kihívásokról beszélgettünk.
Mire a legbüszkébb a múlt évből?
Egyértelműen arra, hogy megjelent a fotóalbum és megnyílt a hozzá kapcsolódó kiállítás.
És mit vár ETTŐL AZ évtől?
Nem szoktam tervezni, álmodozni arról, hogy mi lenne a jó. Majd megtörténik, aminek kell. Bármi lehet. De ha már kérdezi: nagyon bírnám, ha egy külföldi filmes munka összejönne. És szeretnék sokat utazni.
„A sötétben egy pillanatra […] tudatlanság fogja el az embert. Kétségbeejtő, hogy semmit sem tud, de az megnyugtató, hogy ez az érzés ennyire erős…” Azért jó a párhuzam ifjabb Vidnyánszky Attilának a fotóalbumba írt gondolatával, nem? Ő a színpadra lépés előtti pillanatról mondja, de mintha az ön életére, a szabadúszólétre is igaz lenne ez.
Van benne valami. Szeretem ezt a gondolatot, és a portrét is, ami a könyv borítójára került. Sok minden van belesűrítve abba a tekintetbe: a félelem, az izgatottság, a csodálat, az égre tekintés.
Miközben a színpadra lépés előtt ezeket a fotókat készítette, volt olyan élménye, ami önt is meglepte, megrendítette?
Engem elsősorban mint fotótéma érdekelt a színpadra lépés előtti pillanat: az az izgalmas tér, a fények – már ha vannak – és az arcok, amelyek kifejezik, mit élünk át olyankor. Magát a helyzetet én is jól ismerem, és hozzá vagyok szokva, így munka közben nem csodálkoztam rá, hogy hú, mi történik itt. Inkább utólag, amikor néztem az elkészült fotókat. Akkor viszont elég sokszor megrendített, mennyire félelmetes pillanatokról árulkodnak a megörökített tekintetek. Boldog voltam, hogy sikerült olyan képeket készítenem, amilyeneket szerettem volna, minden várakozásomat felülmúlta az eredmény. Színészkollégák is gratuláltak, elmondták, hihetetlen számukra, hogy ennyire meg tudtam fogni azt a feszült, összesűrített utolsó momentumot, annak a percnek a magányosságát. Mert az az egy pillanat mindig csak a tiéd, mielőtt belépsz, és valami fog veled történni. Előtte meg utána lehet fogni egymás kezét, kapaszkodni a másikba, de akkor egyedül vagy.
Ezek tudatos pillanatok, vagy inkább egyfajta meditatív állapotról van szó?
Szerintem nem tudatosak. Én még azon sem szeretek olyankor agyalni, hogy bent mi fog történni. Próbálok minden mondatot, gondolatot elhessegetni, mert ha előre eltervezem, akkor nem az igazi. Az a jó, ha fenn, a színpadon történik valami varázslatos, ha hagyom hatni, átengedni magamon a darabot, azt az estét. Ebből a szempontból inkább meditatív állapot, mert az a lényege, hogy mindent ki tudjon magából söpörni az ember, és úgy lépjen be, hogy bármi megtörténhet. Félelmetesen hangzik, tudom. Pedig szerintem ettől működik jól egy darab.
Ha ez ilyen törékeny pillanat, mint ahogy a könyvben több kollégájától olvashatjuk, nem volt veszélyes odamenni és fotózni? Ha megzavarja az éppen belépő színészt, az akár az előadásra is hatással lehet.
Jó, hogy a veszélyt említi, mert kicsit úgy éreztem magam, mint ahogy Robert Capa érezhette, mikor a háborús frontvonalakban fotózott. Talán nagyképűnek hangzik a hasonlat, szerintem mégis helytálló abból a szempontból, hogy olyan közel kellett mennem, amennyire csak lehet. Persze én nem voltam életveszélyben, ám nekem is egy olyan momentumot kellett megfognom, ami igazi. Ezek a pillanatok pedig, ha túl közel megyek, vagy rosszkor vagyok ott, és észrevesznek, elillannak. Az volt a feladatom, hogy úgy legyek ott, hogy közben észrevétlenné válok.
Önről van hasonló, színpadra lépés előtti kép?
Van. Épp a könyv megjelenése után találtam meg, és ki is tettem az Instagram-oldalamra. De megmutatom most is szívesen. Takarásban vagyok, épp a belépés előtt. Elég régen készült, talán 2015-ben, a Kecskeméti Katona József Színházban, a Meseautó című zenés darab évadzáró előadásán.
Emlékszik még, mi járt akkor a fejében, mit érzett?
Hú, egy elég durva időszak végén voltam éppen.
Miért?
Abban az évadban ez volt a hatodik bemutatóm. Hat bemutató, az rettentően sok. Csodálatos szerepeket kaptam, iszonyú nagy feladatokat, ez meg pláne az volt, hisz zenés darab. Játszani szerettem, ám a próbafolyamat megerőltető volt. Egyszerűen nem tudtam már jól próbálni. Úgy éreztem, nem bírom így tovább, mert az nem lehet, hogy huszon-egynéhány évesen kiégjek. Szóval ebben a pillanatban az járt a fejemben, hogy Úristen, vége ennek az évadnak, és ezután vissza kell vennem egy kicsit. Egy színész mindig a lelkéből dolgozik, onnan ad, és ilyen tempó mellett tényleg be lehet gőzölni. Én pedig nem akartam megutálni a hivatásomat már az elején. Ezért döntöttem úgy, hogy feljövök Budapestre, és szabadúszó leszek. Annak ellenére, hogy csodás lehetőségeket kaphattam volna még, szerintem ez érett gondolat volt akkor a részemről.
Mennyire más, ha vidéki vagy ha budapesti színész valaki?
Nagy a különbség. A vidéki városoknak egy színháza, egy társulata van, az ott játszó színészeket minden színházba járó ember ismeri, egész évben őket látja. Felismernek. Budapesti színészként ez elképzelhetetlen, hacsak nem filmezel, szerepelsz valamilyen tévésorozatban vagy celebműsorban. Régen persze még más volt a helyzet, a hatos villamos megállt, ha arra járt Latinovits vagy Ruttkai. Vidéken ebből maradt még valami, ott tényleg a város színésze vagy. Szakmai szempontból viszont nehezebb a dolog, mert hiába alakítasz mondjuk A jóember Szecsuánból című darabban egy szuper Sen Tét vidéken, sokkal kisebb a visszhangja, mintha ugyanazt az előadást Budapesten játszanák. Ilyen ez a szakma, de hozzá lehet szokni.
Ön mégis színpadi szülőhazájaként emlegeti Kecskemétet. Ez idő alatt szerzett nevet a szakmában, megkapta a Junior Prima díjat és a legjobb színésznek járó díjat a POSZT-on.
Időnként újra felfedezik a vidéki színházakat, ezek mindig jó időszakai a színházi világnak. Amikor Kecskeméten játszottam, akkor is épp ilyen időszak volt, több előadásunkkal is eljutottunk az azóta megszűnt POSZT-ra, ahol minden fiatal színész álma, hogy megkapja a legjobb harminc év alatti színésznek járó díjat. Nagy szerepem volt a Macska a forró bádogtetőn című darabunkban, ennek megfelelően nagy drukk is volt bennem, úgy éreztem, ha elég jól sikerül alakítanom, még össze is jöhet. Végül aztán az egész mezőnyben a legjobb színésznő díját nyertem el, ami igazán sokat jelentett nekem akkor. Ám ahhoz, hogy lássanak, el kell jutni egy ilyen fesztiválra. A nővérem például Veszprémben úgy játszott Jeanne d’Arcot, hogy attól a mai napig kiráz a hideg. Tényleg elképesztő alakítás volt, ám mivel a veszprémi stúdiószínházban mutatták be az előadást, a szakma nem tudott róla.
Színészként a szakmai visszajelzés a nagyobb sikerélmény, vagy a közönség szeretete?
Azt szoktuk mondani, az ember természetesen a közönségért csinálja. De főleg a pálya elején ösztönző tud lenni, ha a szakma részéről is van visszaigazolás. Később, ahogy egyre előrébb halad az ember a pályán, már kevésbé ez motiválja, mert egyre inkább megérzi, mit tud közvetíteni és eljuttatni a nézőknek. El kell telnie egy időnek – s ez kinek hosszabb, kinek rövidebb idő –, hogy lehulljon az emberről az egó, és ne azzal foglalkozzon, miket írnak róla, hanem azzal, milyen hatással van az, amit csinált, a közönségre. Lehet, hogy valaki soha nem jut el idáig. Talán nem is idő, hanem inkább személyiségfejlődés kérdése ez. Nekem az említett A jóember Szecsuánból című előadás alatt volt egy nagyon jó élményem. A darab végén Sen Tének van egy nagy monológja, amit a nézők felé fordulva mond el. Hihetetlen erő volt abban, ahogy ötszáz ember feszült figyelemmel hallgatott. Döbbenetes élmény, hogy Brecht zseniális szövege ennyire üt, hatással van az emberekre, pusztán azért, mert én elmondom. Úgy éreztem, óriási erő van a kezemben.
Az albumban olvastam Básti Juli gondolatait arról, gyerekként mennyire csodálta színész szüleit, amikor átalakultak az öltözőben. Ön is rácsodálkozott, hogy a szülei – Papadimitriu Athina és Trokán Péter – színészek, megértette, mit jelent ez?
Nem nagyon. Valószínűleg azért, mert mi nem jártunk be olyan sokszor a színházba, nem ott nőttünk fel. Bár volt, hogy bevittek az öltözőbe, néha megnéztem őket, de középiskolás koromban például színházba is alig jártam, nem álmodoztam arról, bárcsak én is színész lehetnék. A gimi utolsó évében aztán Földessy Margit stúdiójába jártam, ott jöttem rá, hogy ezt szeretném csinálni, és jelentkezni kell a főiskolára.
Jól tudom, hogy az anyukája le akarta beszélni?
Egyszerre vettek fel a nővéremmel, pedig anyu nagyon nem akarta, hogy színészek legyünk.
Miért?
Azért, mert pontosan tudta, hogy milyen kiszolgáltatottsággal jár és mennyire nehéz ez a szakma. Mára megnyugodott, azt hiszem, de az elején tényleg nehezen fogadta el. Kérlelt minket, hogy legyen valami más, amit megtanulunk, hogy több lábon álljunk. Egyébként igazat adok neki: óriási mázli, hogy engem mindig is több dolog érdekelt. Mire jött a járvány, már elég meghatározó részévé vált az életemnek a fotózás is, a film is.
Apropó, film. A magyar sorozat- és filmszerepek mellett egyre több idegennyelvű produkcióban tűnik fel. Egy sikeres magyar színésznő miért vágyik külföldi munkákra?
A kihívás miatt. Ráadásul van egy furcsa kötődésem az angol nyelvhez, imádok a különböző akcentusokkal játszani, próbálgatni őket. A Netflixen futó Vajákban például egy jelentősebb mellékszerepet kaptam, nagyon élveztem. Itt tünde nyelven kellett beszélni, alapos felkészülést igényelt, hogy helyes legyen az akcentus, jó helyen legyenek a hangsúlyok, lehessen érteni. Az ügynökség, amellyel nemrég leszerződtem, Európába és a tengerentúlra is közvetít színészeket. Ez azt jelenti, hogy online castingolunk: én elkészítem az anyagot otthon, majd elküldöm nekik. Bízom benne, hogy ismét összejön valami.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
