Menü
Szöveg: Farkas Anita
Fotó: Földházi Árpád
A Bakony északi oldala ma is a végtelenséget jelenti számomra, soha egy pillanatig nem kívánkoztam messzebbre – mondja Pintér Ambrus atya. A pannonhalmi bencéseket 1958 óta szolgáló, legidősebb, még tanító szerzetes tanár legendás irányítástechnika-szakköre idén lesz ötvenéves. És ő az ország legrégebb óta hivatalban lévő mozigépésze is.
Budapest, Fadd, de különösen Pápateszér – ezek gyerek- és fiatalkorának helyszínei. Milyen volt ez a gyerekkor?
Mivel szinte az egész életemet fiatalok közt töltöttem, sokszor hasonlítok össze helyzeteket. Attól függ, honnan nézzük a dolgot, mondhatni, az én nemzedékem gyerekkora sokkal nehezebb volt, mint a maiaké, de sokkal gazdagabb is. Persze bizonyos erős történéseket, például a háborús bombázásokat jobb lett volna elkerülni, utána azonban pont annyi és olyan dolog történt velünk, amennyit és amilyet ép ésszel és lélekkel fel tudtunk dolgozni. A szükséges és elégséges inger egyensúlya a mai gyerekeknél sajnos nincs meg: vagy kevesebbet kapnak, vagy túl sok ömlik egyszerre rájuk. De visszakanyarintva a szót a kezdetekre – sajnos öreg vagyok már, aminek az a hátránya, hogy mindenről eszembe jut valami –: valóban Budapesten láttam meg a napvilágot. Az igazi szülőfalum azonban itt, a Bakony alatt, Pápateszéren van. Hétéves voltam, amikor 1947-ben ideköltöztünk, nem véletlenül, hiszen apám innen származott.
Miért fordítottak hátat a fővárosnak?
A legfőbb ok a háború volt. A későbbi Népstadion mögötti Tábornok utcában laktunk, és amikor 1944-ben elkezdődtek a bombázások, és állandóan futni kellett a pincébe, azt elég nehezen viseltem. Ekkor a szüleim kitalálták, hogy menjünk kicsit messzebbre. Először Teszéren kötöttünk ki, életem első olyan karácsonya, amelyről vannak emlékeim, itt volt: a német katonákkal közösen énekeltük a Stille Nachtot. 1945 őszén aztán anyám szülőfalujába, Faddra hurcolkodtunk, majd 1947-ben vissza Pápateszérre. És ezzel, hála Istennek, meg is szűntek életem nagy vándorlásai, legalábbis fizikai értelemben. Bejárós pápai gimnazistaként is teszéri maradtam, és mivel azután szinte az egész életemet Pannonhalmán töltöttem, a faluval mindvégig szoros maradt a kapcsolatom. A Bakony északi oldala ma is a végtelenséget jelenti számomra, soha egy pillanatig nem kívánkoztam messzebbre. Nincs jobb érzés, mint egyedül kóborolni az erdőben; ez talán a legmarkánsabb gyerekkori élményem is.
És ez az, ami sok más mellett egy mai gyerek életéből már jellemzően kimarad?
Többek közt. Mert lehet, hogy a mi világunk, beleértve a negyvenes-ötvenes évek politikai berendezkedését is, nagyon szűk volt, a kicsi fizikai mozgás lehetővé tette a nagy belső utazásokat; tizenévesként az embernek inkább erre volna igénye. És most a fiatalok ettől fosztódnak meg a sok külső és csak felületen kielégítő inger miatt. Akkoriban a mindennapok folyása jobban illeszkedett az ember természetéhez, azaz volt idő gondolkodni, beszélgetni. Filmet is csak egyet láttunk egy héten, de még a szovjet propagandamunkákból is kinyertük, ami kinyerhető volt belőlük. A teszéri mozinak én voltam középiskolás koromban az üzemvezetője két beosztottal, a pénztárosom még él, nemrég volt kilencvenéves. Itt és máshol is sokat voltunk együtt, a felnőttekkel is, mivel akkor még nem váltak szét annyira a generációk, mint manapság; szívesen hallgattuk őket.
Ebből a mondhatni átlagos életből hogyan lett aztán bencés szerzetesség?
Egy kis kacskaringóval. Végzős koromban, 1958 tavaszán apám súlyosan megbetegedett, én pedig egy felnőtt felelősségérzetével felmértem, hogy egyelőre lőttek a továbbtanulásnak, hiszen egy darabig nekem kell a családot, beleértve a tejipari technikumba járó húgomat, eltartani. Nem is jelentkeztem semmilyen egyetemre, hanem a szocializmus építésével kísérleteztem: cementgyári segédmunkás lettem Tatabányán. És akármilyen furcsának hangozhat is, jó szívvel gondolok vissza arra az egy évre. Az élet olyan sajátos oldalaival találkoztam, amilyenekkel enélkül valószínűleg soha, és mivel dolog a szocializmus sajátos munkaszervezése miatt nem igazán akadt, volt bőven időm olvasni és töprengeni. A szerzetesség melletti döntés ez alatt az egy esztendő alatt érett meg bennem.
Voltak ennek családi előzményei?
Olyannyira nem, hogy még csak papok sem akadtak sem a szűkebb, sem a tágabb famíliában. Persze vallásosak voltunk, apám négy évig járt a bencésekhez Győrbe, a nagypapám meg kántortanítóként dolgozott, de ezzel nagyjából ki is fújt az egyházzal való hivatalos kapcsolat. Én viszont még gimnazistaként is szinte mindennap bementem a plébániára, mert valahogy ösztönösen éreztem, hogy ott megtapasztalhatok valami mást, mint amit a hivatalos hülyeség sulykol. Hogy végül az ember miért és milyen lelki folyamatokon keresztül hoz meg egy ilyen, az egész életét befolyásoló döntést, arról nem nagyon lehet beszélni. Olyasmi lehet ez, mint a házasság: ha valaki meg tudja magyarázni, miért pont azt a nőt vette el, akit, megette az egészet a fene. Ebben titkok vannak, és ez így van jól. 1959 márciusában kértem a felvételemet a rendbe. Kívülről jövő emberként kicsit gyanakodtak is rám, és nem teljesen ok nélkül: ahogyan évtizedek múlva kiderült, volt néhány növendék errefelé, akinek küldetése volt, nem hivatása. De szerencsére a pápai gimnáziumi fizikatanárom, egykori bencés diákként, kezeskedett értem.
Neki is szerepe volt abban, hogy miután Pannonhalmán elvégezte a teológiát, éppen matek–fizika szakra jelentkezett az ELTE-re? Az eddigi szavai inkább bölcsésztípust sejtetnek.
Egyáltalán nem zárja ki egymást a kettő. Öt osztályt vittem végig a diákotthonban prefektusként, az utolsóból harmincan felvételiztek fizikából, pedig nyilván nem mindegyikük volt alapból reál beállítottságú. A dolog egyszerű: ha valaki tanul, megy neki, ha megy neki, szereti, mi pedig együtt szerettük a fizikát ezekkel a fiúkkal. Volt, főleg az elején, hogy egy-egy gyerek húzódozott, mondván, ő inkább humán érdeklődésű. Én meg erre mindig azt válaszoltam, hogy hát én is az vagyok, csak azért lettem fizikatanár, hogy ne a gyerekek magyardolgozatait kelljen egy életen át olvasgatnom a rendes, tisztességes irodalom helyett. A viccet félretéve, a matek és a fizika mindig érdekelt, különös tekintettel a körülöttem lévő világ technikai működésére. Ebben óriási szerepe volt a teszéri mozigépnek, amely hihetetlenül egyszerű szerkezet volt, a maga komplexitásában mégis egy csoda. Amikor pedig másodikos gimnazistaként arra is rájöttem, hogy a memóriám rosszabb az átlagosnál, már biztos voltam benne, hogy valamilyen módon a reál tárgyakkal szeretnék foglalkozni.
Ez nem ellentmondás kicsit?
Nem, mert a matek–fizikában semmit nem kell megtanulni, mennek a dolgok szépen maguktól, és aztán építkeznek. Tanítani is könnyű őket, hiszen leszámítva egy-két kivételes képességű fiatalt, sokkal nagyobb a távolság egy középiskolai matek–fizika szakos tanár és a diákok tudása közt, mint a magyar vagy a történelem esetében: ott a gyerek beleolvas néhány könyvbe, aztán majdnem ugyanannyi lesz az ismerete. Összességében ez nagyon kényelmes szakma sok szabadidővel mellette. Elvileg. Hiszen amikor majd huszonöt éven keresztül nemcsak tanár, hanem osztályfőnök és diákotthoni nevelő is voltam, az bizony 168 órás szolgálat volt. Hétvégente kirándulni jártunk a környéken, nyáron meg háromhetes Dunántúl-kerülő vízi túrára vittem a fiúkat Győrtől Győrig. Ezek feledhetetlen élmények nekem, és remélem, nekik is.
Miközben arra is maradt energiája, hogy létrehozza és működtesse a már legendás irányítástechnika-szakkörét, amely idén lesz ötvenéves. Ennek hogyan jött az ötlete?
A második osztályommal kezdtem, kényszerből. A hatvanas években, a hatnapos tanítás időszakában bevezették a diákok gyári gyakorlatát, ahol pedig nem volt gyár a közelben, ott az úgynevezett politechnika-órákat. Nekünk itt, Pannonhalmán ez utóbbi jutott, az első osztályom meg nekiállt szépen szombatonként reszelgetni. Rettentően sajnáltam őket e felesleges és teljességgel haszontalan időtöltés miatt, ezért elhatároztam, hogy a következő társaságot már megmentem a hülyeségtől. Elkezdtem tájékozódni, mivel lehetne értelmesen kiváltani a politechnika-órákat. Sikerült beszereznem nyugatról néhány logikai áramkört, és kis laborokat építettem belőlük. Ezzel a felszereléssel indultam el, majd amikor a politechnika-órák hivatalosan is megszűntek, szakkörré alakítottam az egészet. Amit materiális értelemben is én tartok fenn a kezdetektől, az iskolának ebben egy fillérje sincs. Az öregdiákjaim szoktak segíteni, a falon lévő nagy lcd-monitor például az említett második osztályom közös ajándéka. De nemcsak ezért van nagy szabadságom, hanem mert itt azt tanítok, amit akarok, amit jónak, a gyerek számára hasznosnak tartok. Itt a tanítás a szó legjobb értelmében korszerű.
Azaz?
Alapelvem, ezt a gyerekeknek is mondom, hogy a tanulás során az eszünk köszörülése a fő szempont. Hogy milyen gyakorlati tudás kell öt év múlva a munkaerőpiacon, azt úgysem tudja megmondani senki, de egy mozgékony agyra, amelyik pillanatok alatt tud alkalmazkodni az új kihívásokhoz, mindig szükség lesz. Ezért ezt a szakkört ennek a mozgékonyságnak a fejlesztésére igyekszem főleg használni. Mert itt is lehetne a felszínen maradni, ahogy sok helyen teszik is, amikor vesznek például egy méregdrága Lego-robotot valamilyen pályázatból, a tanár betölti a kész programokat, a gyerekek azt hiszik, ennyiből áll a programozás, a szülők meg örülnek, milyen modern az iskola. De ez parasztvakítás sok pénzből. Mi is összerakunk persze robotokat, de hardveresen-szoftveresen, hogy a gyerek értse az alapokat, és megtanulja, milyen az elejétől a végéig létrehozni valamit. Az egyetlen bánatom, hogy régen egy egész osztályt lehetett izgalomban tartani ezekkel a dolgokkal, most pedig összesen két negyedikesem van a szakkörön. Jelentkeznek persze sokan mechatronikai szakra egyetemre, mert azt látják, hogy az lesz a jövő, de nem élnek az itteni lehetőséggel, hanem azt mondják, hogy majdcsak lesz valahogy. Ez amúgy is jellemző mostanában: a legtöbb ember fél a nehézségektől, de hogy a nehézség azért van, hogy átverekedje magát rajta, lassan már fel sem merül senkiben.
1979 óta a gimnáziumi mozi üzemeltetője, egyben hazánk legrégebben, 1956 óta szolgáló mozigépésze is, ha a teszéri éveket is belevesszük. Ezzel mennyi munkája van manapság?
Elég sok, de nem baj, mert ez a másik szívügyem, nagyon szeretem a filmeket, és fontos nevelési eszköznek is tartom a műfajt. Pannonhalmán az iskola indulása óta volt mozi, 1979-ben vettem át, azóta szerkesztem a műsort, magyar és külföldi filmeket vegyesen, tárgyalok a szolgáltatókkal, a forgalmazókkal. Régen csak szombatonként volt vetítés, de aztán bevezettük a szerdai alkalmakat is, ahol jellemzően réteg- vagy művészfilmek mennek, inkább az idősebbeknek; nemrég többek közt Mundruczó Kornél Evolúciója volt műsoron, azt a két kezdő osztály nem is nézhette. És mivel manapság már nagyon jó minőségű dvd-ket, blu-ray-lemezeket lehet venni, minden hónapban sorra kerül egy régi klasszikus is. Felliniről például tavaly jelent meg egy nagyon jó dokumentumfilm, a Fellini – A lélek festője, az egyik szerdán levetítettem, a következő két alkalommal pedig megnéztük az Országúton-t és a Cabiria éjszakáit. És utána persze meg is beszéltük a látottakat, ahogyan azt általában tesszük.
Nem sok gimnazistának vannak ilyen lehetőségei az országban.
A mi sok értékünk közt a legnagyobb a 168 órás ittlét. Más iskolákban pénteken hazaengedik a diákokat, a hétvége nagy lehetőségei nem a nevelők kezében vannak. És ami még ennél sokkal rosszabb, a közbülső napokon ménkű sok órát kell összezsúfolni. Holott a középiskolában a legrosszabb hatásfokú gyerekfoglalkoztatás éppen az iskolai óra, pláne azok, amelyek ebéd után vannak. Pannonhalmán viszont a gyerek fél kettőig letudja a hivatalos részt, eszik, tanul kicsit, aztán kényelmesen, papucsban átsétál a több mint hetven szakkör valamelyikére, esetleg este beül a moziba. Kint ezt nem teheti meg, a délután közepén hazaesik, eszik, tanul vagy bambul, aztán alszik. Az egész hét arra megy rá, hogy kifárasztják egymást a tanárral. Itt viszont normális emberi életet lehet élni mindennap, ami aranyat ér a mai világban.
Ön is elégedett az életével?
Azt kell mondani, hogy egész jól megúsztam annak ellenére, hogy egy világháború, egy forradalom és a szocializmus is benne volt. De Pannonhalmán a kinti korlátok ellenére is mindig olyan nagy szabadsággal találkoztam, és annyi értelmes munkám volt, hogy igazán nem lehet okom a panaszra. Az Úristen ráadásként adott még egy nagy ajándékot. 1991-ben, miután prefektusként leköszöntem, elkezdtem az intenzívebb lelkipásztori munkát Tarjánpusztán és Győrasszonyfán. Tavaly augusztus óta ugyan már nem vagyok hivatalosan állományban, azért most is kijárok vasárnaponként.
Soha nem ingott meg a hite sem?
Nem. A nyolcvankét évem majd egészét a környéken töltöttem, és ennek a gazdagságával is alig tudok betelni, miért vágyakoztam volna többre, másra? Az Úristen bónuszként még azt is elintézte, hogy öregségemre se érezzem magam haszontalannak, és legyen a magam erejéhez, képességéhez mért tennivalóm. Az jól tud esni, ha akad egy-két este, amikor nem kell átjönnöm a gimibe, de az is igaz, hogy nem szeretnék mindennap a szobámban heverészni.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
