Nagyjából ez a tézis igaz a Háy János-i életműre is, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy az ő esetében mindig tetten érhető a szelíd elnézés a szereplői kisebb-nagyobb bűneivel, botlásaival szemben. Háy ugyanis soha nem kioktatni akarja az olvasóját, pláne nem igazságot tenni a sokféle életstratégia közt. Hétköznapinak látszó történe­teiben egyszerűen azt mutatja meg, hány akár aprónak látszó esemény fordíthatja meg egy ember sorsának kerekét, vagy éppen ellenkezőleg – és ez sajnos a gyakoribb –, lökheti még mélyebbre az előre elrendelt létben. Nem véletlen, hogy a prózája akkor a legérvényesebb, amikor a legelesettebbekről beszél: sok más mellett A Gézagyerek vagy A Herner Ferike faterja című novellája különösen azoknak jelenthet zsigeri élményt, akik tapasztalatból tudják, milyen a hátsó Magyarországon élni.

Ez a hátsó Magyarország jelenik meg erőteljesen a legújabb Háy-regényben, a Mamikámban is. Az egyszerű, falusi cigány lány narrációjában megszólaló történet váratlan helyről kapott óriási reklámot: néhányan rögtön rasszizmust kiáltottak a szerintük túlságosan sztereotip ábrázolásmód miatt. És igen, ha objektíve nézzük, a Mamikámban valóban minden össze­sűrűsödik, amit a cigánysággal kapcsolatban nem éppen pozitív előjellel szoktunk emlegetni: családon belüli és szexuális erőszak, bűnözés, alkoholizmus, nyomor, tanulatlanság stb. De attól, hogy valaki erről ír, miért kellene rögtön rasszistának bélyegezni? Nem lehet, hogy akik most hangosan ágálnak, még sosem látták közelről a magyar valóság azon szeletét, amiről nem szoktunk, mert nem illik beszélni? Nem lehet, hogy az igazság – némileg valóban eltúlzott – bemutatása közelebb vihet a megoldáshoz, mintha folyamatosan kozmetikáznánk a tényeket a politikai és egyéb korrektségek nevében? Nem lehet, hogy ez az egész szelíd vádirat a többségi társadalom egy része ellen is, amelyik fennen hirdeti az elfogadást, de nem biztos, hogy a kellő eszközökkel lát hozzá a fene nagy integráláshoz? Nem lehet, hogy mindannyiunk közös felelőssége – cigányoké és nem cigányoké –, hogy a perifériára születettek egy része soha nem tud kitörni abból a közegből, ahova csecsemőként érkezett? És mivel itt végső soron mégiscsak irodalmi műről van szó: nem lehet, hogy ne a valóságot kérjük számon a fikción?

Utóbbi kérdés azért különösen fontos, mert a Mamikám nemcsak egy cigány lány hányatott,  újra és újra megdöccenő életébe, valamint a körülötte élők hasonlóan kiúttalan mindennapjaiba és szerteágazó viszonyaiba enged már-már szociografikus alaposságú betekintést – hanem autonóm mű is, különös-sűrű nyelvezettel és egy szabálytalanul is szép anya-lánya kapcsolattal a középpontban. És igen, biztosan lesznek olyanok, akik mindezt afféle nyomorpornónak titulálják majd, a mesterségesen roncsolt nyelvet meg kétszáz oldalon át fárasztónak és nehézkesnek. A megrendítő vég miatt azonban nekik is érdemes volna egy esélyt adniuk ennek a nagyon emberi és nagyon egyedi kötetnek.

Háy János: Mamikám. Európa Könyvkiadó, 2021