Menü
Bukta Imre mezőgazdasági művészete sajátos jelenség a hazai képzőművészeti színtéren. Festményein, grafikáin, installációiban és performanszaiban a mai magyar vidék rögvalóságának ellentmondásos romantikája sűrűsödik össze.
Egyfajta új tájszemléletként is értelmezhetjük az 1952-ben született autodidakta képzőművész, Bukta Imre életművét. Képein az emberi beavatkozás folytonos nyomai, mezőgazdasági művelés alá vont természeti tájak, traktorok, kombájnok és elevátorok tűnnek fel. Falusi utcák és porták, italboltok, egykori kultúrházak és szebb napokat látott tisztaszobák mélyén ismerünk rá a rendszerváltozás időszakán gellert kapó téeszvilág mai viszonyaira.
Önarckép láncfűrésszel 2020 │ olaj, vászon │ 100 × 100 cm
Ennek a világnak nincs sok köze a klasszikus magyar festészet bukolikus romantikájához – amely már a maga korában sem feltétlenül a valóságot tükrözte –, ám egyértelműen elmondható, hogy Bukta a legnagyobb szeretettel beszél a tájról. És a képei szereplőiről, akik többnyire földijei. Az életmű meghatározó részében ugyanis annak a Heves megyei Mezőszemerének a mindennapjai tűnnek fel, ahol az alkotó született, ahonnan pályája elindult, és ahová néhány évtizednyi meghatározó kitérő után hazatért. Ezért is fontos hangsúlyozni, hogy ez a sajátosan egzotikus, közép-európai világ nem a kívülálló rácsodálkozásaként teremtődött meg, sokkal inkább a személyesen megélt mindennapok kinyilatkoztatásaként. Festészete, grafikai munkái, objektjei és performanszai szó szerint elválaszthatatlanok attól a környezettől, amelyet bemutatni hivatottak, s ez a gesztus gyakorta már az anyaghasználatban is megmutatkozik. Képeibe nemegyszer szénát, állati szőröket, kukoricaszemeket, gyufaszálakat, fa- és csempedarabokat applikál: ezek a vidéki élet tárgyi rekvizitumai. Kiállítóterekben létrehozott installációiban is feltűnnek a falusi környezetből beemelt tárgyak: a hatvanas években induló nemzetközi land art hagyományait is integrálja azzal, hogy a természetet, a természeti formákat és anyagokat beviszi e helyekre. Talált tárgyakból applikált objektjei, működésük abszurd volta pedig minden esetben továbbgondolásra készteti a befogadót.
Falu közepe 2021 │ olaj, vászon │ 60 × 70 cm
Szülinap 2021 │ olaj, vászon │ 100 × 130 cm
Bukta nemcsak a tájat, a tájábrázolás sok évszázados képzőművészeti tradícióit értelmezi újra, de a klasszikus zsáner, a hétköznapi életképek készítésének hagyományát is sajátos fénytörésbe helyezi. Témái között a szülők, nagyszülők emlékezete ugyanúgy felsejlik, mint a jelen legapróbb rezdülései: a precíz megfigyelések eredményeként a leghétköznapibb, legjelentéktelenebb momentumok is kiemelt jelentőséggel bírnak, legyen szó udvaron száradó ruhákról, tájidegen traktorgumikról, árkádiai szférákba utalt tavaszi permetezésről vagy egy veteményest őrző kutyáról. Egyszerre realista és groteszk világában néha mintha egy hetvenes-nyolcvanas évekbeli Jiří Menzel-film forogna tovább a mai magyar közegre adaptálva; nem véletlen, hogy az egykori vasfüggönytől keletre nem ennek a közegnek a sajátos egzotikuma, hanem tükörképünk keserédes felismerése a művek befogadásának egyik fő mozgatója.
Mezőgazdasági gép a köztisztaság szolgálatában 1977 │ fa, fém │ 55 × 50 × 70 cm
Kriszta 2021 │ olaj, vászon │ 60 × 80 cm
Jézus példabeszÉdei: Gyilkos szőlőmunkások 2021 │ vegyes technika papíron │ 80 × 60 cm
Szalmabálák a határban 2021 │ vegyes technika papíron │ 60 × 80 cm
Hogy megértsük, Bukta Imre szó szerint egyedülálló mezőgazdasági művészete hogyan jött létre, érdemes áttekinteni, milyen út vezetett idáig. Pályáját autodidaktaként kezdte, a rajzolás, a tárgyalkotás iránti késztetés egészen fiatalon kialakult benne, ám a művészetoktatás rendszerszintű képzéseit nem járta végig – doktori fokozatát már befutott művészként szerezte. Volt szakmunkás, dolgozott állami gazdaságban, miközben a korra jellemző rajziskolák egyikébe is eljárt. Az 1970-es évek elején kötelezte el magát a képzőművészet mellett, megjárta a katonaságot, majd Egerben és Tiszaújvárosban vállalati dekoratőrként, kirakatrendezőként dolgozott. A hetvenes évek második felében ismerkedett meg a szentendrei Vajda Lajos Stúdió tagjaival, akik elsősorban a hazai neoavantgárd művészet ugyancsak rendszeren kívülről érkező, autodidakta közösségét alkották Bernáth(y) Sándortól feLugossy Lászlón át Wahorn Andrásig. Innentől töretlennek tekinthetjük a folytonosan formálódó, ám fő témáiban állandónak tekinthető pályáját, amelynek több mint egy évtizede része az oktatói tevékenység is a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. Életműve az egykori kívülálló jegyeit mutatja, ám alkotásai ma már a kortárs magyar képzőművészet integráns részét képezik.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
