Menü
Szöveg: Demeter Anna
Fotó: Földházi Árpád
„Ami van, csak az adásban nyer jelentőséget” – idézzük gyakran Hamvas Béla sorait. A mondat második fele szerint viszont aki ad, mélyebbről van kötve, mert nem a szükséglet köti, hanem a bőség. Békásmegyer-Ófaluban találkoztunk egy óvónővel, akinek bőven adatott a szeretetből. Andó-Tóth Beátával, a Szent József Katolikus Óvoda munkatársával beszélgettünk.
Becsengetünk az ófalui Ezüsthegy utca műemlék házai mellett álló, panelmintára tervezett óvodába, és a kaputelefonban a környék kedvenc Bea nénije, Andó-Tóth Beáta után érdeklődünk. Átsétálunk a játékokkal teli udvaron, majd megállunk a bejárat melletti Szent József-szobornál. Kisvártatva fel is tűnik az ajtó mögött az óvónő alakja. A váltótársa csak fél óra múlva érkezik – szabadkozik, ahogy besétálunk az épületbe. „Addig lessenek be az életünkbe! Négy termünk van: a piros a Szív, a zöld a Szőlő, a kék a Forrás, a sárga pedig a Búza csoport. Engem majd a zöldben találnak” – mondja kedvesen, és el is tűnik a szemünk elől.
A tematikus termeket összekötő folyosón a szemükkel is mosolygó óvó nénik cikáznak tálcák, ruhák és játékok között. A szobák körbejárása után visszatérünk a zöldekhez, ahol még tart a játékidő. „Jöjjenek csak, épp nagy építésben vagyunk, de itt oldalt talán le tudunk ülni” – mondja Bea néni. Az önfeledt játékot nem megzavarva az egyetlen szabad kis asztalhoz megyünk, és helyet foglalunk a parányi székeken. Bea néni rutinosan olyan pozíciót választ, ahonnan jól látja a kicsiket.
„Annyira jó nézni a gyerekeket, figyelni a játékukat, ahogy fejlődnek és egyre ügyesebbek lesznek. Különleges élmény a gyerekek közötti lét, szinte egy szempillantás alatt elrepült az a tizenöt év, amit itt töltöttem, sok játékkal, élménnyel, szeretetben. Huszonketten vagyunk a csoportban, de minden évben állandó a túljelentkezés. Ez talán annak is köszönhető, hogy nemcsak egyházi, de hagyományőrző szemlélettel is nevelünk, ami a mai világban valódi érték. Az esztendő menete szerint haladunk, az egyházi ünnepek, népszokások, jeles napok és a természet változásai határozzák meg a programjainkat, a foglalkozásokat” – meséli Beáta. Mint mondja, céljuk a múlt értékeinek átörökítése, éltetése és megélése. „Ősszel szüreti mulatságot tartunk, Szent Ferenc napján az állatkertbe látogatunk, adventben elcsendesülünk, és saját készítésű zsákokkal várjuk a Mikulást, Luca-búzát ültetünk, gyertyát mártunk, a háromkirályjárást pedig még a templomunkban is el szoktuk játszani. Farsangkor fánkot sütünk, majd megint elcsendesülünk húsvétig, aztán a pünkösdölőt is eljárjuk, és így tovább”– mondja, majd egy zöld dossziéból előkerülő fényképanyagon keresztül teszi átélhetőbbé az elhangzottakat. Bea néni nem csak mosolyog a fotókon, mint megtudjuk, a programok nagy részének szervezéséért is ő felel.
„Salgótarjánban születtem, majd Kecskeméten tanultam a szakmámat, innen Budapestre jöttem dolgozni, hogy a munkám mellett minél többet táncolhassak – ugyanis a néptánc nagyon fontos az életemben. Minden szabadidőmben táncoltam, tanultam és tanítottam is néptáncot. Vizsgáztam mint táncházvezető, néptáncoktató és -előadó, majd megszereztem a Népművészet Ifjú Mestere címet is. A gyerekeim születésével elcsendesedett a »táncos életem«, de egy új korszak kezdődött, amelyben nagyon boldogan neveltem otthon őket. Ekkoriban még egy csődbe ment építkezés miatt albérletben laktunk Békásmegyeren. A jelenlegi otthonunk egy vasárnapi mise utáni pillanatnak köszönhető. A templomból kifelé jövet láttam meg egy eladó sváb parasztházat, úgy éreztem, minket várt. Felsétálhatunk majd, amíg a gyermekek kint játszanak az udvaron” – ajánlja fel az óvónő.
„Szőlő csoport, pakolás, jön a gyümölcs” – szakítja félbe kedvesen a beszélgetést és a körülöttünk zajló játékot Orsi néni, a közben megérkező váltótárs. A gyerekek talán egy kicsit kevesebb lelkesedéssel, de nekilátnak a pakolásnak. „Lányok, rendet kéne rakni, ki játszott a babaszobában?” – kérdi Bea néni egy szőnyegen üldögélő gyerekcsapathoz fordulva. A felszólított kislányok közül az egyik, aki a feladatot nem igazán érzi a magáénak, csendesen odasétál hozzánk. Nem hiszi, hogy segítenie kellene, neki nem is arra volt dolga – mondja. „Csak akkor menj, ha szeretnél segíteni, nem kötelező, de talán jól fogod érezni magadat tőle. Tudod, amiről a mai bibliai történet is szólt” – válaszol szelíden Bea néni, hozzátéve, a szokásos hétfői áhítaton épp az irgalmas szamaritánus történetével ismerkedtek. „A szomszédunkban zajló háború, a Szent József-plébániára befogadott menekültek kapcsán mostanában a segítség fogalmát járjuk körül. A gyerekeknek is van ilyen élményük, amikor segítenek egymásnak öltözködéskor, ágyazáskor, fogmosáskor és a játékok pakolásakor. A nagyobbak sokat segítenek a kicsiknek és nekünk is. Tulajdonképpen az egész napunkat átöleli a gondoskodás és a szeretet” – mosolyog.
Miután a gyerekek kivonultak az udvarra a váltótárssal, az óvónő otthona felé vesszük az irányt. „Bea néni, hová mész? Mikor jössz vissza?” – kérdik sorra az udvaron fogócskázó gyerekek. „Nem szokták meg, hogy csak úgy eltűnök, de tényleg gyorsak leszünk, közel lakom. Ez már itt mindjárt a plébánia épülete. Régebben minden pénteken táncházat tartottunk itt. Csoda dolog volt: amikor valakivel együtt táncolsz, teljesen ki tudod ismerni” – meséli, majd vált pár szót egy szembejövő, ismerős anyukával. „Tehát ott tartottam, hogy a táncházban mély barátságokat kötöttünk, sok népszokást felelevenítettünk, gyakran együtt voltunk-vagyunk a plébániai programokon is, és ez megőriz minket mint közösséget” – folytatja, s közben meg is érkezünk a gyönyörű sváb parasztház bejáratához.
Körbenézve nehéz elhinni, hogy csupán pár hévmegállónyira vagyunk a fővárostól. Zsuzsa néni, a szembeszomszéd, aki egyébként verseket ír, hetente látja el a szomszédjait tojással, a férje pedig nagyon finom pálinkát főz. A kisboltos, a kozmetikus és a fodrász mindenkit névről ismer, akárcsak egy kis faluban. Bea néni, csakúgy, mint az óvodánál, szerényen beinvitál minket – ezúttal már életének tereibe. „Főzök egy finom teát, közben mutatok néhány kedves kis tárgyat. Ez a gyönyörű kerámiakészlet egy óvodásom anyukájának keze munkája, mellette a fotóalbumokat az Írországban élő lányoméktól kaptuk” – sorolja. A terítőt még az édesanyja készítette, a falon pedig régi fényképek igazolják a családi összetartást. „Noha a lányom mellett a három fiam is elhagyta a családi fészket, vasárnap gyakran együtt ebédelünk. A sors fintora, hogy bár egész életemben emberek vettek körül, kissé egyedül maradtam. Sajnos nem lehet minden tökéletes” – osztja meg velünk, miközben gondosan előkészíti a teázást.
„Nem lehet minden tökéletes – hallgatjuk tovább –, de pont ezért valós, emberi az életünk.” Előkerül egy újabb album, amely viszont igazolja: az Ófaluban mindig lesz, aki átölelje szeretetével, hiszen Bea néni is kifogyhatatlanul ad mindenkinek a sajátjából. „Ez az album az utolsó néptáncóránk után készült. Az itteni családokkal közös élményeinket tartalmazza. Mulatság az Erdélyből jött vendégeinkkel, karikázó a lányokkal, botos tánc a fiúkkal és számos szép gondolat” – mutatja az emlékeket.
Amikor arról érdeklődünk, mi a terve a küszöbönálló nyugdíjazása utáni időre, az óvónő elgondolkodó mosollyal válaszol: „Azt hiszem, rám itt, helyben van szükség, ahogyan nekem is szükségem van erre a közösségre. Segíteni szeretném a helyi családokat, az idősebb embereket, a plébániát. Vigyáznék gyerekekre, látogatnék idősebbeket, szeretném, ha ezután is számíthatnának a gondoskodásomra. Ahogyan ide vezetett az út, elvezet majd a következő lépcsőig is.”
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
