Menü
„És ki ne rettenne vissza és választaná inkább a halált, ha a másik lehetőség az lenne, hogy újból gyermek lesz?” – teszi fel a kérdést Szent Ágoston De civitate Dei című művében. Adódik a kérdés: valóban ennyire borzasztó lehetett gyermeknek lenni a modern idők előtt?
Philippe Ariès történész kutatásai nyomán sokáig élt a köztudatban az a kép, hogy a középkorban a szülők nem alakítottak ki mély érzelmi kötődést a gyermekeikkel, saját maguk emeltek gátat ennek, hiszen a gyermek nagy eséllyel nem érte meg az idősebb kort, így már korán felnőttként kezelték. A kutató szerint ez a jelenség oda-vissza hatott, hiszen a gyermekek elhanyagolása hozzájárult a nagyarányú gyermekhalandósághoz. Ariès tehát úgy ítélte meg, a korabeli társadalomban nem létezett a gyermekkor fogalma.
Ezzel szemben az újabb kutatások állítják, főként a nyugat-európai feudális, keresztény területekkel kapcsolatban, hogy a fogalom igenis létezett a középkorban, s a szülők jelentős anyagi és érzelmi tőkét fektettek utódaikba. A gyakori gyermekhalandóság egyértelműen az orvoslás visszamaradottsága, a szegényes életkörülmények, a higiéniai viszonyok miatt alakult ki. Emellett kezd világossá válni az is, hogy egyetlen társadalom sem lenne képes fennmaradni a gyermekgondozás hagyománya nélkül. Sulamit Sahar történész megkockáztatja: a középkori ember nevelésről alkotott elképzelései közelebb állnak a modern pszichológia és pedagógia nézeteihez, mint például a 18. század uralkodó elméletei. A neveléssel foglalkozó középkori szerzők vallották, hogy a gyermekekkel hétéves korukig gyengéden kell bánni, a 18. században viszont már ebben az életkorban is a fizikai fenyítést tartották a megfelelő eszköznek arra, hogy engedelmességre tanítsák őket. Egyes szerzők és prédikátorok azonban hangsúlyozták: a hetedik év után nem szabad kimutatni a szeretetet a gyermekek iránt, nehogy önhitté váljanak.
A gyerekkor három szakasza
A középkor esetében nehéz a kutatók helyzete, hiszen a források szűkössége miatt nem lehet pontos képet adni arról, hogy az említett elvek miként jelentek meg a gyakorlatban, főleg az alsóbb társadalmi rétegek életében. A hivatalos dokumentumok, bírósági peranyagok anyák kegyetlenségeiről, csecsemők meggyilkolásáról csalóka képet nyújtanak, hiszen csak a normaszegést örökítették meg, nem magát a normát. Annyit bizonyosan tudunk, hogy már a középkorban szakaszokra bontották a gyermekkort. Az orvostudomány, a didaktikus szerzők, a morális értekezések három főbb fázist különítettek el a gyermekkoron belül. A hétéves korig tartó időszakot jelölték kisgyermekkorként, infantiaként. Az első két évre azt javasolták a szülőknek, hogy a lehető leggyengédebben viszonyuljanak a gyermekhez, hiszen az ekkor volt a leginkább kitéve a környezeti hatásoknak és a betegségeknek. Felismerték, hogy kétéves korig igazán nagy a halandóság veszélye, utána már nagyobb esélye volt a gyermek túlélésének. Ötéves koráig megtanult rendesen beszélni, de egészen addig, amíg be nem töltötte a hetedik életévét, a szülő tartozott érte teljes felelősséggel. A ránk maradt gyóntató kézikönyvek tanúsága szerint felhívták a szülők figyelmét, hogy felelősségre vonhatók az egyház és Isten előtt, ha a gyermeküket bántódás érte.
Ezután következett a pueritia szakasza, amely lányok esetében tizenkét, fiúk esetében tizennégy éves korig tartott. Úgy ítélték meg, hogy ebben a fázisban kialakul bennük a képesség a jó és a rossz megkülönböztetésére, és az önkifejezésük is megfelelő fokra ér. Ennek következtében már el lehetett jegyezni a gyermeket ezen öt, illetve hét év alatt, de a 12. század második felétől a fiatalok felbonthatták a jegyességet, ha elérték a tizenkettedik, valamint tizennegyedik életévüket. Fontos még, hogy ebben az életkorban kezdték meg adott esetben a tanulást is, akár egy mesterség kitanulásáról, akár egyházi pályáról volt szó. A gyerekeket már bíróság elé lehetett állítani, ám általában enyhébb ítéletet kaptak. Philippe de Beaumanoir francia jogász így fogalmazott a 13. század végén: „Olykor egy tíz-tizenkét éves gyermek is lehet romlott és gonosz… és ha egy ilyen gyermek szabad akaratából vagy valamely más személy megbízottjaként gyilkosságra vetemedik, ki kell végezni. Lopás bűne miatt azonban nem fogják levágni végtagjait vagy kivégezni, hanem inkább megkegyelmeznek neki életkora miatt.”
Végül pedig a szerzők a felnőttkorig tartó adolescentia időszakát különböztették meg. Úgy gondolták, hogy ekkor erősödik fel a gyermekben a bűnre való hajlam. Emellett tudták, hogy az intellektus is ekkor bontakozik ki a fiatalokban, s képesek elsajátítani az elvont dolgokat. Egyes vidékeken már bíróságon is teljes mértékben felelősségre vonhatók voltak, bár gyakran ekkor is enyhébben büntették őket. A felnőttkorig tartó szakaszról már nemcsak nevelő szándékú művek beszéltek, hanem az elbeszélő költemények és az udvari irodalom is, de ezek a művek más hangot ütöttek meg, mint az egyházi szövegek. Fő témájuk a lovagi szolgálatra készülő ifjak hősiessége, vitézsége és szépsége volt, a lányok esetében értelemszerűen az utóbbi számított meghatározónak. A harmadik szakasz határai voltak a legkevésbé egyértelműek: területtől függően a felnőttkor kezdetét számíthatták huszonegy, huszonnyolc, de akár a harmincas évek elejétől is. Függött ez attól is, hogy egy fiatal férfi mikor vált anyagilag önállóvá, mikor házasodott vagy kezdett pozíciót betölteni a felnőttek világában.
A holland Crispin van de Passe metszetei a gyermekkor szakaszairól
A parasztság esetében természetesen másfajta életformára készültek fel az ifjak. A paraszti származású gyermekek jellemzően látták a szüleiket dolgozni a mezőkön, szántóföldeken, és fokozatosan egyre több feladatot kaptak tőlük. A felnőttek ügyeltek rá, hogy a kezdeti időkben ne terheljék túl őket, például a libákat, a ház körül tartott sertéseket, birkákat őriztették. A nehezebb munkákban csak segítő szerepet bíztak rájuk eleinte, ételt hordtak a felnőtteknek, gyomláltak, vetettek, kévét kötöztek, tizenéves korukig nem végeztek megterhelő fizikai munkát. Adolescensként kezdték el az önálló munkavégzést, illetve a mesterségekhez szükséges tudás megszerzését. A paraszti családok gyermekei közül nagyon kevesen részesültek formális oktatásban, akik esetleg szerzetesi iskolákban vagy a városok világi iskoláiban tanultak, a legtöbb esetben maguk is szerzetesek vagy papok lettek. Azon kevesek közül, akik nem egyházi pályára léptek, kerülhettek ki az úriszékek írnokai, uradalmak tisztviselői.
A gyermek király mindennapjai
Ami a Magyar Királyságot illeti, a gyermekkorról a „királyi gyermekek, gyermek királyok” révén kaphatunk közelebbi képet, még ha ez csupán a legszűkebb elitet jelentette is – mutat rá Csukovits Enikő történész. Elsőként fontos kiemelni, hogy a fiúgyermek születése a királyi családban hatalmas megkönnyebbülést jelentett az utódlás miatt. A leánygyermeknek is örültek természetesen, de reménykedtek, hogy a következő már fiú lesz. Ahhoz, hogy egy uralkodó utódlása biztosítva legyen, minél több fiúgyermekre volt szükség, tekintve, hogy a gyermekhalandóság a társadalmi ranglétra csúcsán is igen jelentős volt.
A Képes krónikában ábrázolásokat is találunk Szent István, valamint I. (Nagy) Lajos világra jöttéről, írásos források azonban főként V. (Utószülött) László igencsak hányatott fiatalságáról maradtak ránk, így ezt érdemes végigkövetni. Az egyik udvarhölgy, Kottanner Jánosné – aki később a koronát is ellopta az anyakirályné utasítására – már a születésének körülményeit is feljegyezte naplójában. „Amikor így beszélgettem a nemes királynéval, őnagysága elmondta nekem, hogy a budai asszonyok megfürösztötték egy kádban, s hogy a fürdő után rosszul lett. Akkor felemeltem a takaróját, hogy csupaszon lássam. Ekkor néhány olyan jelet láttam rajta, amelyről biztosan tudtam, hogy a gyermek születésétől nem volt messze. […] Én pedig elküldtem a magyar udvarmesternéért, akit Margit asszonynak hívtak. Ez rögtön jött […]. Otthagytam nagyságos úrnőmnél, magam pedig rögtön a bábáért mentem […]. Mikor nagyságos úrnőmhöz ért, nem tartott fél órát, hogy a mindenható Isten ifjú királlyal ajándékozott meg bennünket. A bába okos volt, és ezt mondta: »Nagyságos úrnő, teljesíti-e, amit kegyedtől kérek, ha megmondom kegyednek, mit tartok a kezemben?« Ekkor ezt felelte a nemes királyné: »Igen, kedves bábaasszony.« A bába így szólt: »Nagyságos úrnő, egy ifjú királyt tartok a kezemben.«”
V. László arcképe
Mivel a trónörökösről van szó, azt hihetnénk, hogy luxus és kényelem jellemezte a gyermekkorát, de mai szemmel nézve egyáltalán nem így látjuk. Első évszázadaiban a Magyar Királyság nem rendelkezett fővárossal, az udvartartás egy meghatározott útvonalon vonult városról városra. Eleinte Esztergomnak, Visegrádnak volt kitüntetett szerepe, majd a súlypont egyre inkább Buda felé tolódott. V. László idejében már nem vándorolt ilyen formában az udvartartás, de így is rendszeresen kellett utazni. 1440 tavaszán Fehérvárra vitték a csupán néhány hetes kisdedet, hogy megkoronázzák. Erre így emlékezett vissza a már említett Kottanner Jánosné: „Az ifjú királyt a bölcsőben vitték, mindig négy embernek kellett vinnie, és a legjobban felvértezett vitézek meg én, a szolgálója, lovagoltunk a bölcső mellett. Nem vitték nagyon messzire, amikor keservesen sírni kezdett, és nem akart megmaradni a bölcsőben. Leszálltam tehát a lóról, és a karomban vittem tovább. Zuhogott az eső, úgyhogy rossz volt járni…”
A királyok életében rendkívül fontos szerep jutott a játékoknak, nem csak a gyermekkorban, hiszen a hétköznapokban bőven volt szabad idejük. A csecsemőket még inkább egyszerű használati tárgyakkal próbálták meg lekötni: „egy hosszú kanalat tettem melléje, amivel a gyermekeket szokás szórakoztatni” – emlékezett vissza Kottannerné V. László kisgyermekkorára. Amennyiben ez nem bizonyult megfelelőnek, más módszerhez folyamodtak. „Volt nálunk egy kisfiú is, bohócruhába öltöztetve, de mégsem volt bolond. És bár a nemes király nem akart elhallgatni, mégis mihelyt a fiú odajött a bölcsőhöz, és énekelt, vagy a hárfáját pengette, a nemes király rögtön abbahagyta a sírást” – olvasható a naplóban. A középkori lányok első játékai között megtalálhatjuk a babát, a fiúkéi közt pedig a vesszőparipát. Népszerű játéknak számítottak az agyagedények is, ilyeneket a budai vár ásatása alkalmával is találtak. A kicsit idősebb gyermekek már élő állatokat is kaphattak, a lányok ölebet, a fiúk vadászkutyát, később hátaslovat. Ezekkel mind a felnőttkort imitálták, hiszen az udvarban nevelkedő nemes ifjaknak, illetve magának a királynak is a lovagok voltak a példaképei.
Nem vetették meg a labdajátékokat sem: Nagy Lajosról fennmaradt egy festmény, amelyen lányával és annak vőlegényével, a későbbi Luxemburgi Zsigmonddal labdázik. „Helyeslem, ha veled egykorú ifjakkal labdázol, ott van a karika és más gyermekekhez illő játékok, ezekben semmiféle illetlen és rút dolog nincsen” – olvashatjuk az V. Lászlóhoz írt nevelési tanácsokban. A lovagi életmódra való felkészülést a trónörökös nem kerülhette el, meg kellett tanulnia a lovaglás, a vívás és az íjászat tudományát. A magyar uralkodók közül kiváló vívónak számított Nagy Lajos, Zsigmond és Mátyás is.
Elmélyült tanulmányok
Aeneas Sylvius Piccolomini, a későbbi II. Piusz pápa egy könyvben foglalta össze tanácsait a tízéves V. Lászlónak. „A tudatlan király nem egyéb, mint megkoronázott szamár” – írta. Ezen az igencsak csípős hasonlaton túl fontos tanácsokkal igyekezett ösztönözni a fiatal királyt; az uralkodónak a keresztény hit alapelvei mellett a fontos imádságokat, illetve a középkori iskolák tananyagát, a hét szabad művészetet is el kellett sajátítania. Utóbbiak közül kiváltképp a grammatikát tartották fontosnak. Több nyelvre megtanították, valamint a hadvezetéshez is értenie kellett. V. László, mivel apja még születése előtt, anyja pedig kétéves korában elhunyt, Bécsben, III. Frigyes udvarában nevelkedett, de Budán is hasonló követelményeket támasztottak volna vele szemben. A gyermek uralkodók nevelését általában egy nemesi származású nevelőre bízták, aki gyakorlatilag mindenhová elkísérte a trónörököst vagy ifjú királyt. Ő tanította meg az udvari élet minden elemét, beleértve a szokásokat és a gyakorlati tevékenységeket, például a fegyverforgatást is. A tudományokat udvari papoktól, szerzetes tanároktól, esetleg olasz humanistáktól tanulhatta meg az ifjú. Ez a fajta nevelés a középkor korai századaiban nem feltétlenül volt jellemző a magyar királyi udvarra, nem minden királyunk számított ennyire műveltnek.
Az udvar életében már igen korán szerepet kellett vállalniuk a trónörökösöknek, a többnapos ünnepségeken megfigyelhették az udvari viselkedés szabályait, illetve a diplomáciának is hamar szereplőivé válhattak. Nemegyszer előfordult a magyar történelemben, hogy az uralkodó saját gyermekét túszként adta át az ellenséges uralkodónak a béke zálogaként, vagy eljegyezte annak lányával. Ennél jóval veszélyesebbnek számított, ha az uralkodó magával vitte fiúgyermekét egy hadjáratra, később pedig akár saját sereggel kellett a trónörökösnek részt vennie a háborúban.
V. László egy kaotikus időszakban örökölte meg a magyar trónt, önállóan gyakorlatilag soha nem is töltötte be a királyi tisztséget. Gyámjai gyakran túszként kezelték és kihasználták, ami a személyiségén is nyomot hagyott. A már említett Aeneas Sylvius Piccolomini így jellemezte az ifjú király egy bécsi napját: „Reggel, alighogy ágyából felkel, görög csemegeborral és cukorban főtt dióval kínálják, mely után misét hallgat, majd amikor termeibe visszatér, terített asztal várja, szárnyassültekkel és magyar borral. Ebédre mindig legalább tizenhárom fogást és erős osztrák borokat szolgálnak föl, ezalatt bohócok, énekesnők és táncosnők előadásaikkal a király érzékiségére hatnak, míg gyenge elméjét hízelgő udvaroncok a nagyság álomképeivel töltik meg. Ebéd után a király pihen. Mikor felébred, erős bor és gyümölcsbefőtt az érzékeket új gyönyörökre teszik fogékonnyá. Ekkor a király néha a tanácsosokkal tart megbeszélést, de legtöbbször a városba lovagol kecses hölgyek látogatására. Visszajövet készen találja a vacsorát, mely válogatott gyönyöreivel késő éjjelig tart. És ennek dacára lefekvés előtt újból borral és cukros gyümölccsel kínálják.”
V. Lászlóból neveltetése alapján tehetséges uralkodó is válhatott volna, de a körülmények nem tették lehetővé, az utókor pedig működését inkább károsnak, mintsem tragikusnak látja. Ez főleg annak tudható be, hogy az a Hunyadi Mátyás követte a trónon, akinek a bátyját – Cillei Ulrik meggyilkolása, majd a király túszul ejtése után – kivégeztette, a Hunyadiak hatalmi törekvéseit pedig a 19. század nemzeti romantikája felmagasztalta. Élete ékes példája annak, hogy a középkorban a koronás fők sorsa sem számított egyszerűnek. A fiatal király tragikus életének végül a csontvelőrák vetett véget – nem érte meg a tizennyolcadik évét sem.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
