Bábuk huszadik százada – Anna Margit életmű-kiállításáról
A magyar festészet különutas alkotója volt Anna Margit, akinek művészi evolúciója szorosan összefonódott megrázó élményekben bővelkedő személyes sorsának alakulásával.
Menü
Annak idején – úgy a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján – onnan lehetett tudni, ha fontos meccs volt épp a Népstadionban, hogy aznap este az egész lakótelep szurkolók morajlásától volt hangos. Úgy zúgott a sorházak közti udvar, mintha egy valódi aréna közepén próbálna megágyazni magának az ember, hiszen mindenki nyitott ablak mellett csavarta csutkára az Orion és/vagy Videoton dobozokat. Szerintem az én apám volt a környéken az egyetlen, akit egyáltalán nem érdekelt a labdarúgás, de a nyitott ablakon át mi is élveztük a többi apuka gólörömét vagy éppen a szentségelő szomszédok válogatott szidalmait.
Lobenwein Norbert fesztiválszervező, a Volt, a Balaton Sound, a Strand Fesztivál alapítója, a Sziget korábbi társtulajdonosa, az Akvárium Klub egyik vezetője. Rovatunkban ismert embereket kérünk arra, meséljenek egy magyar dalról, ami valamilyen okból fontos számukra
A meccses estéket leszámítva a tévé persze a mi családunkban is központi szerepet töltött be. Szerencsés soproniként a „magyaregy” és a „csehek” mellett az ORF, vagyis az osztrák csatorna is elérhető volt felénk. A Dallas, a Derrick vagy éppen a Családi kör mellett már gyerekként is voltak személyes kedvenceim, zenés műsorok, amiket sose hagytam ki. Ilyen volt az osztrákoknál a Die Großen Zehn, vagyis a heti slágerlista, nálunk pedig a Módos Péter vezette Pulzus vagy az Egymillió fontos hangjegy. A mai tévés és (főképp) online kínálatot ismerve nehéz bármihez is hasonlítani ezeket az oldszkúl zenei programokat, amelyekben hétről hétre láthattuk a korszak magyar sztárjainak újabb dalait a stúdióban rögzített klipszerűségek kíséretében.
De ez már a boldog nyolcvanas évek, a gulyáskommunizmus, a legvidámabb barakk utolsó évtizede. A legendás Ki mit tud?-ok fekete-fehér és poros világát az 1981-es év színezte ki. Annak előtte sokszor volt a szürke öltönyös zsűri nehéz helyzetben, amikor Kovács Kati vagy Zalatnay Sarolta között kellett döntenie. Szerencsére segítettek a tévénézők, akikkel elhitették, hogy az otthoni világítás ki-be kapcsolgatásával befolyásolni képesek az eredményt. Ma már nehéz elképzelni, mit jelenthetett akkor a képernyőre kerülni, versenyezni, továbbjutni… Akkor, amikor túlzás nélkül mindenki ezeket a műsorokat nézte. Az 1981-es Tánc- és popdalfesztivál ebben a hangulatban hozott valami igazán újat. Számomra legalábbis biztosan.
A versenyen hamar klasszikussá érett dalokat mutattak be olyan (akkor) ifjúnak számító titánok, mint Soltész Rezső, Cserháti Zsuzsa, a Korál, a KFT vagy éppen Korda György. Hétről hétre pont úgy zúgott a lakótelepünk, mint azokon a focis estéken szokott, csakhogy ezeknek a szurkolásoknak a mi családunk is részese volt. Szóljon hangosan az ének a dauerolt hajú Soltésszal, Bábu vagy a fehérre festett arcú Laárékkal és Homok a szélben Balázs Fecóval… Finoman provokatív, rendszerkritikus(nak ítélt) szövegek, amelyek közül néhányat nem is nézett jó szemmel az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet zsűritag. Például a Korál dalában megfogalmazott, „ha nem lennék szabad, élni sem tudnék” sor ki is csapta a biztosítékot. De lehet, hogy az egészet csak egy bulvárhírnek szánták a Népszabadságba…
A széles repertoár ellenére elsős általánososként azért bele-beleszundítottam az izgalmakkal teli versenybe. Az ásítozásom addig tartott, amíg egyszer csak fel nem tűnt a színen Fenyő Miklós, Dolly, Novai Gábor, Szikora Robi és Kékes Zoli, vagyis a Hungária. A Limbó hintó című daluk olyan lendülettel rúgta be a nyolcvanas éveket, ami nemcsak az ötvenezer forintos fődíjra tette érdemessé Fenyőéket, de innentől róluk szólt az évtized. Előbb megjelent a neonfényes díszlet előtt egy napszemüveges jampeccsapat (azt hiszem, a jampec szó is egyértelműen Fenyőé), aztán szexi szoknyában csajok és vagány srácok addig ismeretlennek számító „limbólécekkel” lakták be a placcot. Állva tapsolt a színház, állva tapsolt az ország, és tapstól zengett a mi lakótelepünk is Sopronban. Én pedig ezen az estén, hétévesen lettem rajongó. Előbb a Hungária rajongója, aki másnaptól fotókat, autogramot, kazettákat és lemezeket gyűjtött, ahogyan egy igazi rajongóhoz illik. Később aztán hivatásos rajongó lett belőlem, amit máig a munkám legfontosabb alapjának tartok. Nem csoda talán, hogy ma is pontosan emlékszem a pillanatra, amikor megszólalt az a bizonyos dal 1981-ben.
A magyar festészet különutas alkotója volt Anna Margit, akinek művészi evolúciója szorosan összefonódott megrázó élményekben bővelkedő személyes sorsának alakulásával.
Klasszikus magyar és amerikai rajzfilmfigurák jelennek meg a budapesti utcák falaira kiragasztott paste-up graffitiken, amelyeket a máig névtelenségbe burkolózó street art alkotó, 0036mark készít a múlt évtized vége óta.
Kobza Vajk erőlködés nélkül teremt minden képzeletet megragadó saját univerumot, mely semmi máshoz nem hasonlítható. Legújabb albuma, a Csillanás olyan emlékeket, érzéseket, történeteket hív elő, melyekről a zajba fulladó világunkban már egészen elfeledkeztünk.
Húsz évvel ezelőtt jelent meg az Ismerős Acok Egy a hazánk című lemeze, mely azóta is mérföldkőnek tekinthető – szélsőséges gondolatoktól mentesen, ma is érvényes és használható módon buzdít a határokon átívelő hidak építésére. Érdemes újrahallgatni.
A kortárs irodalmi élet nagy adósságot törlesztett azzal, hogy a 2003-as összegyűjtött versek után két évtizeddel Szécsi Margit lírai életművéből ismét kapunk egy válogatást Bicskám és szívem kinyitva címmel.
Bár az író legújabb könyvét olvasva többször is elfoghat minket a kétség, hogy a történetben megtaláljuk-e az igazságot, nyugodjunk meg, meg fogjuk – Vida Gábor ugyanis olyan erős írói talentummal építi a történeteit, hogy a végére minden kerek egésszé válik majd.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
