Menü
A mostani, szomorú és veszélyes idők mind a felnőttek, mind a gyerekek lelkiállapotát maradandóan befolyásolják. A kortárs magyar gyerekirodalom színvonal szempontjából a rendszerváltás előtti évtizedekre emlékeztet, amikor nem kisebb jelentőségű alkotók, mint Hervay Gizella, Mándy Stefánia, Méliusz József, Nemes Nagy Ágnes, Páskándi Géza, Pilinszky János és Weöres Sándor műhelyéből kerültek ki gyermekeknek szánt, érvényes, jelenkorig élvezetes szövegek. A mai magyar gyerekirodalom bátor, feladata pedig nem kicsi: elmagyarázni a mesék nyelvén, hogyan fogható fel a halál.
Az elmúlás irodalma gazdag, bőségesen válogathatunk benne. Az ókortól kezdve napjainkig példák sora említhető, hogyan ragadta meg a művészet az embert örök időktől foglalkoztató és formáló elmúlást, hogyan érte tetten alkotásokban az őt legjobban nyomasztó rejtélyt. A test mulandósága tudatában élni kényszerülő embert belső hangja rendre helyreteszi: a létezés, együtt az önkéntelen vállalt kockázattal, méltóságteljes elviselésre kötelez. Ez a hang aztán zörejjé halkul, nem szívesen veszünk róla tudomást. Felgyorsult, fogyasztásra fókuszáló világunkban a halál kínos és nem kívánt téma, nem engedjük, hogy beférkőzzön a mindennapjainkba, a vallásokba és a művészeti ágakba száműzzük, ott jó helyen van, minket meg hagyjon szépen békén. Mindennek rendelt ideje van, olvassuk A prédikátor könyvében, és mi ezt a nekünk kirendelt időt jobbadán az élvezetek hajszolásával, a jó és kellemes dolgok békés együttesében kívánjuk eltölteni. A felnőtt ideig-óráig kicselezheti a halált, ám a gyereknél nem létezik ez az ámításra hangolt, kizáró stratégia, csillapíthatatlan kíváncsisága nem vinné rá. És itt jön a bonyodalom: mihez kezdjünk, amikor nekünk szegezi a kérdést, mi az, hogy meghalni, mi történik azzal, aki meghal? Hova tűnt a nagymama, hova tűnt a nagypapa?
A halál nem új keletű témája a meséknek. Kapásból sorolható, hányféle formában és milyen szituációkban találkozunk vele, ha másképp nem, a kultúrákat összekötő gyönyörű népmesékben, a Grimm- és Andersen-mesék hátborzongató epizódjaiban, a századelő szecessziós fénytörésében született, arannyal felfuttatott történeteiben. Jócskán van tehát előzmény. A huszonegyedik század gyermeke, szemben a régebbi korok gyermekeivel, tanácstalan helyzetben van, a halál a rettenet kategóriájába tartozik, jó pár évtizeddel korábban viszont beavatták a gyereket az elmúlás misztériumába, a halál nem esett tabu alá. Polcz Alaine író-pszichológus, a tanatológia ismert alakja mondja a vele, Beer Miklós püspökkel és Sajgó Szabolcs jezsuita atyával készült, Élet-hit-lélek című beszélgetőkönyvben: „Édesanyám mesélte, hogy amikor nagymama haldoklott, eljöttek hozzá a gyermekei elbúcsúzni. Látszott, hogy utolsó óráit éli. A többiek átmentek a szomszédba vacsorázni az egyik testvéréhez, ő ott maradt velünk, három kisgyermekkel. Én olyan két és fél-három éves lehettem. Mesélte anyám, mind kevésbé és kevésbé emelkedett a nagymama mellkasa, mind halkabban és halkabban lélegzett. Amikor egyszer többet nem emelkedett, akkor összekulcsolta anyám a kezét, lezárta a szemét, felkötötte az állát, s mi ott voltunk vele a szobában. Eszébe sem jutott bennünket átvinni a szomszéd szobába.” Ma az elhallgatás hagyománya épül. A gyerekek elől titkoljuk a kellemetlent, elsikkad a beavatás. Ez azt a súlyos veszélyt tartogatja, hogy majd az élet hozza meg a döntést helyettünk, mikor és hogyan avatja be őket a valóságba, az őket váratlanul érő pillanatban nem birkóznak meg a helyzettel, s a szorongás és nyugtalanság névre keresztelt Orthosszal találják magukat szemben.
A szülő elvesztése az élet legfájdalmasabb tapasztalata. A biztonság megroppanása, a gyermeki láb alól kicsúszott talaj. A stabilitás identitásában keletkezett káosz. Minden egész eltörött, a kiszámíthatónak hitt, jól bejáratott világ szokatlanul új arca tárul fel, és ez az arc egyszeriben veszélyes és könyörtelen: baljós fényt vet a kitölthetetlen ürességgel megsebesített gyermekre. Tanácstalan a nyelv, minden egyes szó légüres térben mozog. Ellentmondás, hogy a szavakkal kifejezhetetlenség a szavakon keresztül kap megfogalmazást. A veszteség válik testté: a nyelv a veszteség teste. A bármelyik szülőjét elvesztő gyermekben támadt zavar nyelvleleplező: a felnőttek babazárral felszerelt és kipárnázott szavai a keletkezett örvényben egytől egyig használhatatlanok, a biztonság, a sebezhetetlenség, úgy, ahogy van, oda. A világ a szépíthetetlen valóság nyelvén szólít meg. A gyermeki gyászt a Paradicsomból kiűzetés pillanatához hasonlítanám: a gyermek háta mögött az Éden gyászszalaggal áthúzott kapuja, előtte, a frissen kirajzolódó horizonton a veszedelmes semmi, a fájdalom és a veszteség hármasában összefutó sötét derengés. Kulcsra záródott egy szoba, a meghitt és boldog gyermekkoré, és a ledermedt gyermek egy másik, jóval szűkebb, hidegebb és sötétebb szobában érezheti magát. Kinyitható-e az ajtó, vihető-e fény ebbe a szobába? Bruno Bettelheim osztrák gyermekpszichológus megfogalmazása szerint „a meséből a gyermek ötleteket meríthet ahhoz, hogyan teremtsen rendet belső életének káoszában”. A mese siet a szenvedő gyermeki lélek megmentésére.
Amiről nem tudunk, arról igenis beszélnünk kell. Hadd osszak meg egy személyes élményt. Gyerekkoromban nagy szükségem lett volna egy a szülő halálát híven feldolgozó mesekönyvre, de mert ez akkortájt nem volt elérhető, magamra maradtam, és azóta keresem a traumát megkönnyítő feloldozást. Az új gyerekkönyvek segítenek az akkoriban egyedül maradó, bennem élő kisfiúnak. Szerencsére a héttornyos rózsaszín ködök mögül kimerészkedő kortárs magyar gyerekirodalom nem engedheti meg magának, hogy ne foglalkozzon a témával, a kínos didaktikusságtól mentes, magas színvonal a mérvadó. Magyar viszonylatban példaértékű Kolozsi László Apufa című, uszkve huszonöt oldalt számláló munkája. A gyermekirodalomtól merőben elrugaszkodott regényeket író (Ki köpött a krémesbe?, A bejrúti járat) Kolozsi 2017-ben megjelent könyve egy gyászoló család – édesanya és két gyermek – életébe enged bepillantást. A kertben álló, a meghalt édesapa hangján megszólaló diófa köré szerveződő történet finoman tárja fel a gyászélményt, anatómiai pontosságú leírást ad, hogyan megy végbe a folyamat az elfogadhatatlanságtól az elengedésig.
Egy gyermek életében a rendet, a törvényt, a szabályt a szülő képviseli, halálával bekövetkezik a „rendetlenség”, a „törvénytelenség”, a „szabálytalanság”. Kolozsi könyvében a fába költözött apa ágazata terebélyes, gyökere erősen kapaszkodik a földbe. Hozzá fordul a két itt maradt gyerek, tőle vár és kap eligazítást. A fa egyik vége az égig tör, a fa másik vége a föld felé nyújtózik, két pólus határán létezik, ahogy az apa két világ, az itteni, földi és a másvilág, az égi metszéspontjában van, a család nem engedte el, nem mondott le róla, nem fogadta el, hogy megváltozott a rend, a törvény, a szabály. „Anya nem hiszi el, hogy benne vagy, mondta panaszosan Bence. Nem baj, mondta apa, majd elhiszi, ha eljön az ideje. És mikor jön el az ideje?, morgott Bence. Amikor már nem jutok eszébe az elektromos fogkeféről, a kapszulás kávéfőzőről, a papucsról, amit szerinte én tapostam szét, a kedvenc bögrémről, amin az Arsenal címere van, a fúró hangjáról, a Forma 1-ről, a paradicsomos húsgombócról, a mogyorós Milka csokiról.” A könyv vége feloldás és megbékélés, a halottal való viszony szép elrendezése, a nyugvópont megtalálása. Fontos üzenetet fogalmaz meg a könyv: egy gyermek legnagyobb elvárása a szülőtől az, hogy legyen mellette, foglalkozzon vele, felhőtlenül játsszanak, nevessenek együtt, éljék meg az egymáshoz tartozást. Az együtt töltött idő értéke mindent felülmúl, egész életünket meghatározza.
Szulyovszky Sarolta neve a gyerekirodalomban jártas olvasók előtt nem cseng ismeretlenül, bámulatos illusztrációi, érzékeny vonalai, magával ragadó színvilága mindenkiben emlékezetes élményt hagy. A hálás virág című, távolról Haddy Njie 2020-ban kiadott, Aludj, kis virág című könyvével rokon kötet a Géza nagypapa és Kató nagymama kertjében váratlanul felbukkanó jövevény, nevezetesen egy művirág történetén keresztül beszéli el az öregedést, az elmúlást. „A kis borzas, rikító piros fejű azonban rendíthetetlen ólomkatonaként továbbra is kihúzott derékkal dacolt a csípős hajnali széllel.” A két idős ember gondozza a rájuk bízott kertet, és nagymama mindennap az új virág csodájára jár. Egy napon a művirág és Kató nagymama az égbe száll, majd a régi virág helyén megszületik az új. Az egyszerű szimbólum számos kérdést vet fel: a virág szemszögéből az öregedés, a nagymama szemszögéből az örökkévalóság – egy művirág nem hervad el, nem hull le a szirma – látszik, kettőjük összemosódásában a mulandó dolgok örökérvényűsége, a teljesség kozmikussága jelenik meg. A kötet jól példázza, hogy magasabb törvényszerűségek irányítása alá tartozó, törékeny és kiszámíthatatlan életünk valahol a nagy egészben nem semmisül meg, számon van tartva, ahogy Géza nagypapa tartja számon a kertje növényeit.
A halált metaforikusan feldolgozó kötetek közül idekívánkozik egy klasszikus, a talányra mindig fogékony, bámulatkereső Szepes Mária Harkály anyó és egy kortárs, Kiss Ottó Ati és a holdvilág című munkája. Az említett könyvek sokat hozzátesznek ahhoz, hogy az élet nagy és mindenkit foglalkoztató, hétfejű sárkányoknál hatalmasabb, kurta farkú kismalacoknál komolyabb kérdéseire a mesékben teremtődött mikrovilág adjon reménykeltő, az elfogadást segítő választ, gyermeknek és felnőttnek egyaránt, az Üveghegyen innen és túl.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
