„A zene mindenhol mindenkiben érzelmi lenyomatot hagy. Ha például a gimis éveim számait hallgatom, a kamaszérzéseim térnek vissza. Nem véletlen, hogy az aktív mellett a receptív zeneterápia is igen hatékony. Ilyenkor közösen végighallgatunk egy-egy zenét, aminek hatására sokkal könnyebben kibeszélünk, gyógyítunk és felülírunk bizonyos sérüléseket – meséli a zene érzelmi hatásáról Mátyás, majd hozzáteszi, itt is, mint minden esetben, az élmény a kulcsfogalom. – Mekkora önellentmondás, hogy sem az iskolában, sem a hétköznapokban nincs időnk az élményekre? Így csak a hajszoltság és a tévesen kudarcként értelmezett helyzetek maradnak, amelyek miatt nem merünk mások előtt természetesen viselkedni, mondjuk örömmel énekelni vagy zenélni. Az élményekben benne rejlik a hibázás lehetősége, de ez nem baj, hiszen a ceruza végén is azért van radír, hogy ki tudjuk magunkat javítani. Ebből tanulunk, fejlődünk.” Mátyás elárulja még, olykor az improvizáció eszközével segít az említett helyzetekben.
„A felnőttcsoportos improvizációs foglalkozásokon alapvetően három szabályom van: nem mondom el, mikor kezdünk, mit játszunk, és hogy mikor lesz vége. Ilyenkor persze teljesen értetlenül néznek rám, de kivárom, hogy megadhassam a résztvevőknek a tapasztalat és rácsodálkozás élményét, csak utána magyarázom el a titkot. Szép lassan rájönnek ugyanis a módszer kulcsára: nevezetesen, hogy ezt a feladatot nem lehet elrontani. Ők alakítják, együtt, egy kupac hangszerrel, ami közösséget kovácsol belőlük. Elindul egy hang, amit követ egy másik, és a korábban vonakodók alig akarnak majd hazamenni. Így volt ez szinte minden csapatépítőn vagy zenés tréningen. A zenebatyus pályafutásom legnagyobb meglepetése pedig, hogy egy idősotthonban tartott fellépés épp olyan sikeres volt, mint bármelyik iskolai vagy óvodai bemutató” – meséli mosolyogva, miközben az óvodát magunk mögött hagyva sétálunk a Vár alatt.
„Ahogy lépkedünk, az is maga a ritmus, érzitek? Igazából minden zene! A legkülönbözőbb tárgyak, felületek, pillanatok mind-mind magukban hordozzák a dallamot” – tűnődik el, mi pedig azon, honnan ez a természetes, őszintén nyitott szemlélete. „Az önismeretből – mondja. – Hosszú évek alatt megtanultam, hogy a zene olyan eszköz, ami nem tud a felszínen maradni, ezért különösen fontos, hogy csak felelősen használhatjuk. Először végig kell járnunk az önismeret útját, hogy aztán másokat is erre vezethessünk. Ha magunkkal tisztában vagyunk, akkor tudunk egyszerűen, szeretettel fordulni egymás felé.”