Menü
Az Abbáziában megesett szobalány, Csermanek Borbála fia, Kádár János életében először és utoljára a pusztaszemesi téesz 1961-es zárszámadási közgyűlésén találkozott édesapjával. A kommunista politikus igencsak szűkszavúan nyilatkozott erről – Pusztaszemesen utánajártunk annak, milyen körülmények között került sor a találkozásra.
Kádár János születésének és gyermekkorának története leginkább egy szomorú népballadára emlékeztet. Huszár Tibor Kádár-életrajzában olvasható: édesanyja, Csermanek (Czermanik) Borbála szobalányként dolgozott Abbáziában, egy Villa Austria nevű panzióban. A húszas éveinek második felében járó, Ógyallán született lány igencsak vállalkozó kedvű lehetett, ha a Monarchia legelegánsabb fürdővárosában sikerült munkát kapnia. A hozzá hasonló társadalmi megbecsültséggel bíró cseléd- és szobalányok kevés szabadidejükben a tengerparttól távolabb eső utcákba jártak ismerkedni, szórakozni. Ezt jól tudták a Fiumében tartózkodó magyar katonák is, akik az Abbáziába félóránként járó hajókkal érkezve gyakran megfordultak az olcsó kocsmákban és lebujokban bővelkedő környéken. Itt ismerkedhetett meg Csermanek Borbála 1911-ben a Fiumében állomásozó, pusztaszemesi Krezinger János bakával. Találkozásuk körülményeiről gyakorlatilag semmit nem tudunk, csak azt, hogy a megesett lány egyedül maradt magzatával. Munkáját egy idő után nem tudta folytatni, de szerencséjére egy alapítvány felkarolta, s így 1912. május 26-án fiát, Csermanek János Józsefet a fiumei Santo Spirito-kórházban szülhette meg, és a gyermek három hónapos koráig gondoskodtak is róluk. Az anyakönyvben az édesapa nevét nem tüntették fel.
Kádár János az 1961-es pusztaszemesi zárszámadáson. A kommunista politikusnak anyai ágról is volt egy nála fiatalabb féltestvére, Csermanek Jenő, aki a második világháború után, 1945 nyarán a Belügyminisztérium államvédelmi osztálya lakóhelyi környezettanulmányokat készítő alosztályánál dolgozott. 1948. május 1-jén tragikus baleset érte: a munka ünnepének előestéjén ki akarta tűzni a vörös zászlót romos házuk erkélyére, a balkon azonban leszakadt alatta, és szörnyethalt
Krezinger János szolgálati ideje leteltével hazatért Pusztaszemesre a szüleihez. Az észak-somogyi dombvidéken, Balatonföldvártól tíz kilométerre délre található, svábok lakta Pusztaszemes nagyjából háromszáz lakossal bírt, határa a kőröshegyi Széchenyi Zsigmond birtokának részét képezte, főként zsellérek, részes aratók, uradalmi cselédek éltek itt. A Krezinger család is ebbe a társadalmi rétegbe tartozott, vagyonnal nem rendelkezett, háza a faluszéli erdő mellett helyezkedett el. 1913 őszén Krezinger János megházasodott, a nászból született első két gyermek, Ádám, majd János is csak néhány napig maradt életben. A későbbiekben három gyermekük született, Lajos, János és Ádám, akik mindannyian megérték a felnőttkort. Hosszú évtizedek teltek el, mire Krezinger János életében újra felbukkant balkézről született fia, aki akkor – valóban balladai történet ez – már az ország vezetője volt. De hogyan került sor erre a kései találkozásra, s milyen ember volt Krezinger János? Szerettünk volna többet megtudni Kádár János édesapjának életéről, így felkerekedtünk, hogy Pusztaszemesen kérdezősködjünk a helyiektől, remélve, hogy élnek még olyanok, akik személyesen ismerhették a családot.
ÉPÜL A TANÁCSHÁZ
Apró, szerény falu Pusztaszemes, az újságarchívum tanúsága szerint nem is került be gyakran a sajtóba. A második világháború után a községről írott cikkekből így is jól kirajzolódnak a berendezkedő kommunista diktatúra mindennapjai. 1949-ben azt adták hírül a lapok, hogy a Szakszervezeti Világszövetség II. kongresszusa alkalmából a villamos művek faluvillamosítási osztályának dolgozói „terven felül” még tíz faluba, így Pusztaszemesre is bevezetik az áramot. 1950-ben a Szabad Föld a szerényen bővülő helyi termelőcsoport példájára hivatkozva mutatott rá arra a „helytelen véleményre”, miszerint a szép terméseredmények önmagukért beszélnek, fölösleges az agitáció. Egy évvel később viszont már lelkendezve írt a lap arról, hogy „soha ilyen gyorsan még nem csépeltek el Pusztaszemesen”: a szomszédos Kereki gépállomásának DISZ-brigádja serényen javította a gépeket, s így öt nappal a vállalt határidő előtt végeztek. 1955-ben a Magyar Nemzet Bőhm Ferenc tizennégy holdas pusztaszemesi gazdát mutatta be, akinek a vetőmagon, a beadási kötelezettségén, öttagú családja háztartása szükségletén s az állami szabadfelvásárlás útján eladott búzáján felül még jó tíz mázsa búzája marad. Viheti szabadpiacra, vagy ha úgy tetszik, ezt is eladhatja ugyanolyan kedvezményekkel az államnak, mint a szerződött mennyiséget. Jut is, marad is tehát – hangzik a tételmondat, a riportot jegyző Illés Sándor pedig egészen költői zárlatot kanyarított: „Esteledik már. A tanácsháza elől belátni a dombokra szaladó fél határt. A sárga búzatáblákon tovább suhog a kasza, dől a rend. A nap már a falu mögött ballag valahol, túl a Balatonon, nem látni a somogyi domboktól. De a fénye még ittmaradt, az aratók és a tarlók felett remeg fehéren.”
1960-ban aztán a Tanácsok Lapja foglalkozott Pusztaszemessel – az olvasók közül kevesen sejthették, hogy a tanácsház megépülése, amit az érdekfeszítőnek nehezen minősíthető, alig kéthasábnyi képriport mutatott be, milyen jelentőséggel bír majd az állampárt immáron jól berendezkedett s a forradalom megtorlásának időszakát is lassanként lezáró első titkára számára: alkalmat szolgáltat arra, hogy életében először kezet fogjon édesapjával. „Nagy munkába fogtak Pusztaszemesen, tanácsház-kombinátot építenek […]. A kőművesek, ácsok és kovácsok társadalmi munkával is részt vesznek az építkezésen, hiszen a község lakossága családonként öt munkanap elvégzését vállalta. Mi is lesz az a tanácsházkombinát? – Itt kap helyet a községi tanács, aztán az orvosi rendelő, a KISZ, a művelődési otthon és a könyvtár az olvasóteremmel. Már magasodnak a falak és nem is olyan sokára az avatást ünneplik Pusztaszemesen.” Az említett, láthatóan nemrég felújított épületben ma a községháza működik. A helyközi buszról leszállva épphogy a bejárat elé érünk, autó fordul be az udvarára; mint kiderül, a település polgármestere, Csicsa Dániel száll ki belőle. Előzetesen nem egyeztettünk vele, de érdeklődésünkre a lehető legkészségesebben vezet minket körbe a faluban.
Végigsétálunk az egykori Búzakalász Tsz. alig néhány lépésre található területén: a polgármester mutatja a régi magtárat, a mázsálót, az út mellett található korábbi tejcsarnokot, ahol hamarosan biciklis vendéglátóhelyet nyitnak. Csicsa elmondja: a téesz már a falu méreténél fogva sem tudott igazán hatékonyan működni. Kapott helyet itt csokiüzem (a máshol elkészített tölteléket mártották itt csokiba), gyártottak kupakot és hullazsákot is, a rendszerváltozás után aztán hamar meg is szűnt a téesz. Gazdasági és társadalmi változások ide vagy oda, Pusztaszemes ma szerencsére nem mutatja a hanyatlás jeleit. Rendezett kerteket, tisztes portákat látunk, bolt jelenleg nincsen, de a községházával szemközti épületben már nagyban dolgoznak egy üzlet kialakításán. A valaha itt élő, zárt sváb közösség mára felbomlott, de jöttek mások, külföldiek is, jó néhány kisgyerekes család van a faluban, a Balaton meg az autópálya áldásos közelben, sokan ingáznak, maga a polgármester is: főállásban a ferihegyi repülőtéren dolgozik.
EGYÜTT A CSALÁD
„Amikor 1961-ben elkészült a faluban a kultúrház, a téesznél zárszámadás volt, s Kádár Jánost meghívták az új épület átadására” – idézi fel Julika néni, akinek kertjébe a polgármester ajánlásával nyerünk bebocsátást. Az ágyások fölött elmutat a domboldalon álló ház felé: éppen a valamikori Krezinger-ház alatt lakik, emlékszik Krezinger Jánosra is, noha már idős bácsi volt, amikor ő ismerte. Az asszony a téesznél könyvelőként, majd könyvtárosként dolgozott, amikor pedig a téesz megszűnt, elrakta az átadón készült fényképeket, amelyeket éppen látogatásunk előtt küldött el szkennelésre a polgármester. Julika néni elmondja: a Kádár-látogatás idején ő a középiskolában volt, így nem látta személyesen a főtitkárt, szülei viszont mesélték neki, hogy Kádár rendkívül barátságosan, kedvesen viselkedett, azonosult a helyiekkel. Megtudjuk tőle, hogy a pusztaszemesi téesz emberei az aligai pártüdülőben kertészeti munkákat is végeztek, és ott többször összefutottak a főtitkárral. A nyolcvanas években a szomszédos Kapolyban is besegítettek a Kádár-emlékház létrehozásában.
Huszár Tibor az említett könyvében idézi az egyik féltestvér, ifjabb Krezinger (magyarosított nevén: Kertész) János és Kádár közti levélváltást, ami aztán egészen a pusztaszemesi találkozásig vezetett. Az első titkár tette meg az első lépést, amikor a kaposvári pártalkalmazott féltestvérének 1958-ban megírta: Barcson tájékoztatták, hogy Kertész a rokonának tartja magát, és szívesen megismerkedne vele. Erre hamarosan sor is került. Kertész az ezután írt levelében már közvetlen stílusban tájékoztatta arról „kedves bátyját”, hogy apjának – apjuknak – is beszélt a kapcsolatfelvételről. „Ő nagyon sajnálja, hogy annak idején édesanyádat nem tudta anyagilag támogatni. Édesapám arra kér, hogy ne haragudj rá, mert hiszen nem csak rajta múlott, hogy idáig nem sikerült találkozni, mert egyéb körülmények játszottak közre.” Kádár 1961 februárjában kétnapos látogatást tett Somogy megyében; mint a lapok megírták, örömmel tett eleget a pusztaszemesi és a kapolyi téesz meghívásának, „mert közvetlen közelről tapasztalhatta az egykori cselédek megváltozott életét, azon a vidéken, ahol gyermekéveinek egy részét is töltötte”. Arról, hogy az első titkár ottlétének milyen konkrét személyes vonatkozása van, a hírlapi beszámolókban természetesen nem esett szó. Kádár a megyei és járási tanács vezetőinek társaságában részt vett a szemesi tanácsházban tartott zárszámadási közgyűlésen, eztán pedig „hosszabb időt töltött a Búzakalász Tsz-beliekkel és közvetlen baráti beszélgetést folytatott velük”. Huszár idézi Kertész visszaemlékezését, miszerint Kádár az apai házban is tiszteletét tette. Krezinger János bort töltött, és négy gyermeke előtt azt mondta: „fiaim, emeljük a poharunkat arra, hogy együtt a család”.
János bácsi, akitől megtudtuk, hogy Krezinger János harangozó volt a faluban
Pusztaszemesi telek, háttérben a templom tornya
Krezingerék háza ma, a jelenlegi tulajdonos 1989-ben vásárolta meg az ingatlant a Krezinger családtól
„Ismertem Krezinger Jánost. Istenfélő ember volt, ő volt a harangozó. Hibázott, de hát ez emberi dolog” – utal Kádár apjának fiatalkori botlására Jani bácsi, akihez szintén a polgármester vezet el bennünket. A kilencvenes éveiben járó férfit, aki aktív korában elmondása szerint a minisztertanácsnál volt hentes-mészáros, a kertjében pillantjuk meg, éppen ebédjére vár a déli napsütésben. Elmeséli: jól emlékszik Kádár féltestvéreire is, Lajosra, Jánosra és Ádámra, akiket össze lehetett téveszteni vele, annyira hasonlítottak rá. Jani bácsi is megerősíti, hogy a főtitkár fenntartott valamiféle kapcsolatot a szemesi rokonokkal, az öreg Krezingernek például emlékei szerint rádiót ajándékozott, amit az a házon kívül is szívesen hallgatott, taligán húzta maga után.
Pusztaszemesi látogatásunk végén szemrevételezzük a domboldalban álló atyai házat is, amelynek kertjéből megtermett rottweilerek méregetnek bennünket. Tulajdonosa szerint 1989-ig laktak ott Krezingerék. A féltestvéreknek máig élnek leszármazottjaik a faluban.
A VÉRSÉG NEM IGAZI KÖTELÉK
Az elmúlt száztíz év alatt lezajló történelmi fordulat ironikus jele: az egykori Krezinger-ház mellett ma hollandok laknak, Kapolyban az erősen omladozó gyerekkori otthona – vagy az annak kinevezett ház – mellé belgák költöztek. De hogyan került a csecsemő Kádár Kapolyra? Miután Csermanek Borbálával nem álltak szóba Krezingerék (mint Huszár rámutat, a „szigorú erkölcsű, mélyen vallásos faluban” nem is igen lett volna ennek realitása), a környéken semmiféle ismeretséggel nem rendelkező asszony talán találomra, talán közlekedési megfontolások miatt – Kapolynak volt, van vasútállomása – a Kapási-dűlőn keresztül indult el a néhány kilométerrel odébb fekvő település felé, ahol nem tisztázott körülmények között a Bálint család fogadta be a három hónapos csecsemőt. Kádár visszaemlékezései szerint Bálinték idillivé varázsolták életének első hat évét. Olyan kellemes emlék lett számára Kapoly, hogy felnőttkorában is szülőföldjeként emlékezett a négyszáz lelket számláló, zsúpfedeles zsákfalura, elmondása szerint minden fát, bokrot, dombot és patakot ismert. Mégis miként történt, hogy egy család befogadja egy ismeretlen nő házasságon kívül született gyermekét?
A Huszár által ismertetett helyi szóbeszéd szerint mielőtt Csermanek Borbála Kapolyra ért, megállt egy családnál, tőlük kaphatta az ajánlást, hogy a kapolyi Bálint Sándoréknál próbálkozzon, hiszen „magtalanok”, így nagyobb esélyt láttak rá, hogy befogadják a csecsemőt. Az elbeszélések szerint Sándor bácsiék szívesen látták őket, két napig ott tartózkodott az anya és a gyermek is, majd megegyeztek arról, hogy Borbála havi apanázst utal majd nekik. Kádár anyja ezután Pestre utazott dolgozni. Az események azonban feltehetően nem így történtek, hiszen Bálint Sándor 1912-ben már ötvenéves volt, és nem sokat tartózkodott otthon, mivel kisbíróként dolgozott, felesége pedig sántított és betegeskedett, önmagát is nehezen tudta ellátni. Ennek fényében valószínűbb, hogy nem a Kádár által később ellágyultan emlegetett Sándor bácsi, hanem nyolc évvel fiatalabb öccse, Imre fogadta be végül a gyermeket, Kádár pedig nem Sándor bácsi egy időben emlékházként is funkcionáló, ma balesetveszélyes állapotban lévő otthonában, hanem annak szomszédjában gyerekeskedett. Imre 1912-ben tizenhárom éves fia így emlékezett vissza Kádár érkezésének körülményeire: „Havi tíz koronát fizetett abban az időben az édesanyja, amiért a gyereket gondoztuk. A tejet ő fizette, a Gerencséréktől hoztuk, meg a ruhát, ami kellett a kisgyereknek… ha a nagy ünnepekkor le szokott jönni megnézni a gyereket. Szokott hozni egy negyed kiló babkávét is. El kellett adnunk a szegénység végett.” Ifjabb Bálint Imre visszaemlékezéséből arra is fény derül, hogy Kádár János miért Sándor bácsira emlékezett vissza jó szívvel: „1916 őszén apámnak be kellett rukkolnia, 1917-ben nekem is. Férfiember nem maradt a háznál, így János – aki akkor már elmúlt négyéves – gyakrabban járt fel nagybátyámékhoz.”
A Bálint család egykori háza Kapolyon, ahol Kádár János nevelkedhetett
Arról, hogy Kádár János hogyan élte meg egyetlen találkozását édesapjával, nem sokat tudunk, híresen zárkózott személyiség volt. Az biztos, hogy Gyurkó Lászlónak, aki a nyolcvanas években Arcképvázlat történelmi háttérrel címmel írt életrajzot róla, nem éppen meghatott hangon beszélt a dologról: „A vérség nem igazi kötelék. […] Leéltünk egy életet úgy, hogy nem is tudtunk egymásról. Ezt nem lehet se bepótolni, se helyrehozni.” Gyurkó szerint „az apja hozzá hasonló konok ember lehetett”: érszűkülete volt, le kellett volna vágni a lábát, de nem engedte, inkább meghalt, mint hogy láb nélkül éljen. A temetésére Kádár koszorút küldött.
A Krezinger családdal való további kapcsolatáról nem rendelkezünk sok dokumentummal. Annyit tudunk, hogy Kertész János miután megnősült, Budapestre költözött, személyzeti osztályvezetőként kapott munkát a XII. kerületi Útépítő Trösztnél. A kerületi párttitkár ekkor megkereste a fővárosi tanácselnököt, közölve, hogy Kádár János féltestvérének még nincs önálló lakása, és segítségét kérte az ügyben. A tanácselnök elmondta: Kádár már korábban elrendelte, hogy az engedélye nélkül nem utalhatnak ki lakást sem az ismerőseinek, sem a rokonainak. Ezután Kádár titkárságához folyamodtak, ahonnan egy nap alatt válasz érkezett, miszerint egy másfél szobás szövetkezeti lakást adhatnak Kertésznek. A lakásavatón maga Kádár is megjelent a kerületi párttitkárral együtt.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
