A Hogy nekem jó legyen alapvető szervezőeleme az én-te kapcsolatok változékonysága, illetve a megszólító és a megszólított helycseréje, így a másikhoz való odafordulás beszédmódja az önmegszólítástól az imáig terjed. József Attila lírájának hatása szembetűnő ezzel kapcsolatban, például a Nehéz csomókba című vers nemcsak megnevezi a költő­elődöt („Olyan vagy, mint a korai József Attila, / a benned folyton zsibongó igazság lelke / már rég beágyazta magát az emberekébe”), hanem halmozza is a tőle kölcsönzött szerkezeteket: „Percenként szétgurigálod, amid van” (vö. „Elpazaroltam mindenem” [{Talán eltünök hirtelen…}]), „Nehéz csomókba bolondult gondolataimat / úgy teregetem ki neked, / mint harmatos fényeket nagy viharok után” (vö. „Mint alvadt / vérdarabok, / ugy hullnak eléd / ezek a szavak.” [Óda]). S ott van a Folyton metszeni című darab is, ahol a „Valahol már találkoztunk, / de annyi tövis karcolja át a levegőt, / hogy nem tudok tisztán a szemedbe nézni” sorok nemcsak a Téli éjszakában a lég finom üvegét karcoló ágra játszanak rá, hanem azt a József Attilánál gyakori szórendet is hasznosítják, ami miatt többértelművé válik a „tisztán a szemedbe nézni” szintagma: a tisztán ugyanis lehet módhatározó, „egyenesen a szemedbe” jelentéssel, de lehet állapothatározó is, arra utalva, hogy a megszólaló már nem tiszta, amikor a másik szemébe néz. Kertai lírája mindamellett nem riad vissza attól, hogy a naivabb beszédmódokra is hagyatkozzon, például Tóth Árpád vagy Radnóti Miklós költészetére. A kötet nyitódarabja pontosan azzal operál, hogy ezeket ütközteti, nyilvánvalóvá téve az egymástól való eltérésüket. A szentimentális képeket (a könnyű levegőtől a gyenge esőig) követően számonkérő és parancsoló hangnemre vált az Aztán legyen béke bennem, amelynek párverse, a Nem lesz béke benned pedig egyenesen alárendelt helyzetbe juttatja azt a megszólítottat, akit az előző vers kezdete úgy állított be, mintha minden érte és miatta lenne.

Önmegszólításról lenne szó, és e két vers az arra való rádöbbenést vinné színre, hogy az idill nem tartható fenn sokáig, ha a megszólaló kinéz saját magából? Az ilyen egyszerű megfejtések elé az gördít akadályt, hogy nemcsak a megszólítottat lehet nehezen azonosítani (a fohászszerű verseknél ez az Isten, de akár a természet is lehet, vagy a kettő panteista keveréke), hanem a beszélőt sem könnyű rögzíteni. Nem pusztán azért, mert legtöbbször ott lebeg az önmegszólítás lehetősége, így valóban érthetjük az egyes darabokat a megszólaló saját magának címzett beolvasásaiként, de azért is, mert hirtelen és radikálisan van átadva a beszélő hang valaki másnak a költeményekben. A Kertainál gyakori bibliai utalásokkal megtámogatva (például teve a tű fokán [Játszi könnyedséggel], „a friss széna szagával mindig több vagyok nálad” [Nem lesz béke benned]) ez a versbeszéd eszünkbe juttathatja Farkas Wellmann Éva Parancsolatok című verseskötetét is, ahol a törvényhozó Isten és az alárendelt ember szólamai keverednek a megszólalásban. Érdemes azonban felfigyelni Kertai verseinél arra, hogy miközben úgy tűnik, minden kommunikál a beszélővel (ha a Balaton című verset vesszük, akkor a tó közepén pihenő vitorlástól a saját testéig, hiszen a fájdalom is egyfajta jelzés), a lírai én egyszerre mindig csak egyetlen megszólítotthoz intézi szavait. Ha ezt összeolvassuk a megszólalók váltakozásával, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a kötet többségében a „nekem jó”-k egymásnak feszülése történik meg (ez A helytartó és a szolga szerepversben a leglátványosabb), ami gyakorta kiszolgáltatottságba torkollik. Ez érthető úgy is, hogy a „nekem jó” mindig a másiktól függ, és ennek aktuális megvalósulásait negatívan mutatják be a versek, vagyis vagy úgy, hogy a másikat (vagy annak emlékét) le kell gyűrni a személyes boldogsághoz (Összeolvadás), vagy úgy, hogy a másikra a védelemért vagy a magány elkerülése érdekében van szükség (Elhagyod a várost). De a kiszolgáltatottság absztraktabb formában is jelen van, amikor a beszélő meg kell feleljen a mítosznak (Ikarosz) vagy az élet természetes rendjének (Tél).

Ha a kötetkompozícióra tekintünk, feltűnhet, hogy a versek a havazás felé tartanak; a tél azonban kevésbé a halált idézi meg, inkább azt látjuk, hogy a hó mindent simává, puhává és homogénné tesz, amikor betakar. Ezzel párhuzamosan a tavasszal még „csenevész gizgazok” (Balaton) az erkélyről átkerülnek a beszélő fejébe (Utána visszatérek), hogy aztán az erkélyen ne maradjon más, mint a madarak fészekrakásának hűlt helye (A házfalon már nem zavar a naplemente). Az utolsó előtti vers egyszerű üzenetét valaki más hozza a beszélőnek, akiben így tudatosodik, „hogy ez mind miattam van”. Kétértelmű ez is, akárcsak az elején: vagy felülvizsgálta a kötet nyitóversét, tehát tényleg érte van minden, így megerősítéssel és reménnyel zárul a kötet, vagy pedig csak magát okolhatja valamennyi hibáért, és az önmagának való beolvasás most kezdődhet el igazán.

Kertai Csenger: Hogy nekem jó legyen. Napkút, 2021