„Nem azért jöttünk, hogy megkérdezzük, milyen érmekre és mennyi pontra számítanak. Tudjuk, hogy az olimpia nagy verseny, ahol a sikereket nem adják könnyen. Ezért csak azt kérjük, hogy küzdjenek becsülettel, legjobb tudásuk szerint és egy pillanatra se feledjék, hogy országunkat, a magyar népet képviselik ezen a nagy sporttalálkozón. Viselkedjenek és versenyezzenek úgy, hogy sok barátot szerezzenek hazánknak, elismerést sportmozgalmunknak. Ehhez kívánunk sok sikert, egészséget és jó szerencsét” – búcsúzott Biszku, miután átadta a sportolóknak „a párt és a kormány vezetőinek, és személyesen Kádár Jánosnak” legjobb kívánságait. Nem tudjuk, mennyi szerepe volt ebben a pártvezetés jókívánatainak, de Zsivótzky aranyérmet nyert, ami azt tekintve még nagyobb teljesítmény, hogy néhány évvel korábban háromszor műtötték, és 19 kilót fogyott bél­elzáródás miatt.

Nem apropó nélkül választottuk rovatunkba ezt a képet. A könyvhétre jelent meg ugyanis az első nagyobb lélegzetvételű munka a kommunista politikusról, Krahulcsán Zsolt Biszku – A megtorlás belügyminiszterének életútja című monográfiája a Jaffa Kiadó gondozásában. Túl nagy meglepetésekre ne számítson, aki kezébe veszi a könyvet, de érdekes olvasmány: egyszerre erősíti és árnyalja a vele kapcsolatos – főleg 2010-ben, a Biszku-dokumentumfilm bemutatásakor rögzült – benyomásainkat. Krahulcsán könyvéből az jön le, hogy miközben Biszku felelőssége tagadhatatlan, és megalapozottan lehet a megtorlás irányítójának nevezni őt, nem volt olyan személyes tulajdonsága, ami negatív értelemben kiemelné őt a pártállami elitből. Pozitív értelemben meg pláne nem. Talán annyit írhatunk a javára, hogy nem harácsolt, nem szedte meg magát, amikor a csúcson volt, ellentétben a nómenklatúra megannyi tagjával. Meglehet, ennek az az oka, hogy a korrupcióhoz kell némi fantázia. Biszkuban még ahhoz sem volt fantázia, ravaszság, ambíció, temperamentum, hogy magasabb posztra képzelje magát, mint ahova helyezték, hiába híresztelték egyesek, hogy 1972-ben meg akarta puccsolni Kádárt. Ha kíméletlen, véreskezű kommunistának látjuk őt, nem tévedünk nagyot. Csak azt fontos tudatosítanunk, hogy nem azért volt kíméletlen, mert különösebben elvetemült alak lett volna – annyiban és annyira volt kíméletlen, amennyire az egész diktatúra, a párt mint egyetemes személyiség, misztikus test. Érdemes megnéznünk a Wikipédia szócikkét, a lehető legkifejezőbb fotóval illusztrálták: rossz felbontású, szemcsés-homályos, szürke kép, Biszku kerek, kifejezéstelen arca szinte beleolvad a háttérbe. Az utóbbi hetekben nagy sikert arató, DALL-E Mini nevű, mesterséges intelligenciára épülő alkalmazás hasonló képet dobna fel, ha beírnánk, hogy „az egyéniség teljes hiánya”. Biszku kizárólag azért volt különleges, mert túlélte tettestársait, és rajta lehetett behajtani – lehetett volna, ha nem hal meg – a szégyenletes módon elmaradt elszámoltatást.