Keresés
Close this search box.

A Barabási állandó

Szöveg: Tábori Kálmán
Fotó: Földházi Árpád

„Minden mindennel összefügg” – emlegetjük gyakran. Ám van, aki nemcsak – mint egy életbölcsességet – mondogatja ezt, hanem be is bizonyítja. Barabási Albert Lászlóval, a hálózatok nemzetközi szinten is neves kutatójával a saját életében felismerhető mintázatokról beszélgettünk.

 

Fogta sokat a fejét mostanában?

Miért?

A járvány miatt. Nem gondolta: de hát mi megmondtuk?

Szakmai szinten régóta együtt élünk a járvány gondolatával. Alessandro Vespignani kollégám tizenöt éve foglalkozik azzal, hogy a járványok terjedését figyeli, és megjósolja, hol, mikor ütik fel a fejüket. Így már korábban tudtuk, hogy problémák lesznek. Ha valamiért fogtuk a fejünket a kollégáimmal, az azért volt, mert eleinte inkompetens módon reagáltak egyes vezetők. Főleg Amerikában. Nem tettek olyan intézkedéseket, amilyeneket kellett volna, hogy könnyebben vészeljük át.

A járványt előre látták. De vajon a következményekre is lehetett számítani?

Nem, mert a következmények mindig attól függnek, milyen is a vírus. Ezt pedig nem tudtuk előre. Ahogy azt sem, hogyan reagál rá a társadalom. Tavaly januárban azt tudtuk megmondani egészen pontosan, hogyan fog terjedni, hol fog megjelenni, és hol fog dübörögni a covid, ha a kezdeti inaktivitás fennáll. A jóslás most már nem erről szól, hanem arról, milyen várható következményeik lehetnek a beavatkozásoknak. Az intézkedések milyen kombinációja szükséges ahhoz, hogy a gazdaság is megfelelően működjön, ugyanakkor a vírus terjedését is visszafogja.

Amikor tudósként előre látnak a világ egészét érintő tendenciá­kat, eseményeket, mint a covid, az nem okoz személyes szinten félelmet?

Érdekes módon nem. Bár az is igaz, hogy én soha nem tudtam hinni olyan apokaliptikus jóslatokban, amelyek a társadalom elszabadulását vizionálják.

Barabási Albert László 1967-ben született Karcfalván. Egyetemi tanulmányait Bukarestben, majd az ELTE fizika szakán folytatta. A doktori fokozatát a Bostoni Egyetemen szerezte meg. Ma már az Északkeleti Egyetem professzora és az intézmény Komplex Hálózati Kutatóközpontjának vezetője, s közben tanít a Harvardon is. Tudományos felfedezéseit nemcsak a szakmai közeggel osztja meg, közérthető könyveinek – mint a Behálózva vagy a Képlet –, illetve a kiállításainak segítségével bárki beleláthat a hálózatok titkaiba.

Egy interjúban úgy fogalmazott, hogy a pandémia beintés a természet részéről: lehetne sokkal rosszabb is.

Ez így igaz. Mert mi is volt ebben a járványban olyan meglepő és váratlan mindenkinek? Az, hogy van egy ötnapos szimptómamentes terjedési ideje. Korábban lényegében minden vírus akkor terjedt, ha okozott tüneteket. Ilyen szempontból ez alattomos fajta: úgy tudott terjedni, hogy nem vesszük észre, betegek vagyunk. Ám szerencsére nem volt nagyon veszélyes. És a mai napig nem az. Gondoljunk bele, ha olyan 15-20 százalékos halálozási rátával jött volna, mint mondjuk az ebola, akkor most egész más lenne a helyzet. Ezért mondom, hogy igenis ránk ijesztett. Súlyos az emberáldozata, de nem annyira súlyos, mint lehetett volna egy másik vírus esetében.

Akkor ez egy gyakorlat volt?

Igen, és úgy látom, az emberek többsége az egész világon fegyelmezetten reagált. Nem voltak nagy kihágások. Alapjában véve mindenki elfogadta, hogy a vírus itt van, komolyan kell venni, és egyéni szinten mindenki megtette, amit tudott. Számomra impresszív élmény volt, hogy szilveszteréjszaka, amikor a kutyámmal ka belvárosban sétáltam, sehol nem láttam buli jeleit. És tényleg nem is történt olyasféle apokalipszis, amilyet a filmek sokszor előrevetítenek ilyen helyzetben. Ami a politikumot illeti, az mindig a krí­zisekből tanul. Minden ország és nemzetközi szervezet fel fogja építeni a pandémia-előrejelzési módszertanát. Mint ahogy valamikor az egész világ fel volt készülve egy atomháborúra, ezután a pandémiával is számolni fognak. Egy ismerősöm néhány éve létrehozott egy céget, hogy a rendelkezésre álló adatok alapján meggyőzze a biztosítótársaságokat, hogy lehessen pandémia­biztosítást kötni. A cég csődbe ment, éppen a covid előtt néhány hónappal, mert mindenhol azt mondták, ennek lényegében nulla az esélye. Ironikus az időzítés. Ezek után máshogy fogunk erről gondolkodni.

Önnek okozott valami veszteséget a járvány? Amit tényleg el kellett engedni?

Sokszor beszéltünk erről a családban. Mi azt tapasztaltuk, hogy sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, több időt töltöttünk együtt, egészségesebben étkeztünk, hiszen otthon főztünk. És valahogyan még a munkámra is több időm volt. Szóval a személyes életemet nézve nekem nehéz megmondani, mi volt ebben a rossz. Mi több, azt gondolom, az emberiségnek és a Földnek is szüksége volt arra a leállásra, amit a vírus hozott. Ahogy a kutatók életében hétévente van lehetőség szabbatikumra, izgalmas lenne a társadalom számára is, ha bizonyos időközönként azt tudná mondani, egy-két hónapra lezárjuk magunkat, hogy újra feltöltődjünk. Mind a környezet, mind az egyének szempontjából egészséges lenne. Persze akkor, ha rá lehetne úgy készülni, hogy ne legyenek olyan fájdalmai és mellékhatásai, mint a covidnak.

Azt is előre lehet jelezni a tudomány módszereivel, miként változtatja meg az embert egészségileg, pszichésen vagy szociális kapcsolatok terén ez a járvány?

Hát ez mind külön szakma. A covid biztosan hosszú éveken keresztül kutatási téma lesz, hiszen olyan erős megpróbáltatás az emberiség számára, amit nem lehet elhanyagolni. Ha csak az oktatásban részt vevőket nézzük: a következő húsz évüket vagy akár az egész életük szakmai sikerét meghatározhatják a történtek. Óriási problémák merülhetnek fel azoknál, akik pont abban a korban voltak, hogy nem tudtak online tanulni, nem volt meg a gazdasági lehetőségük, például a számítógépük. Ők egész életükben fogják érezni a hatást. Emellett olyan mennyiségű adat gyűlt össze a társadalomról, a biológiáról, a terjedési folyamatokról, és sorolhatnám a területeket, hogy a következő húsz évben azzal foglalkozik majd a tudomány, hogy ezt feldolgozza és megértse. Biztosan lesznek változások az életünkben. Ám ez még nem lezárt folyamat, nyitott kutatási téma. Talán ha öt év múlva beszélhetünk legkorábban arról, tulajdonképpen mi történt.

„Szerettem volna, hogy ne csak a nyelvet ismerjék, hanem a közösség által a kultúrát is magukba szívják” – magyarázza, miért magyarországi iskolába íratta gyermekeit Barabási Albert László. A kutató az év hatvan százalékát maga is itthon tölti.

A Ludwig Múzeumban a Barabási Lab előző huszonöt évének eredményei láthatók. Mit árul el ez a kiállítás a laborról, mit önről és a világról?

Nagy kérdések! A befogadótól függ, honnan közelít, és mit tud meg. Lényegében azt a folyamatot próbáltuk bemutatni, ami a laborunkban lejátszódott a hálózatvizualizációval kapcsolatban. Érdekes módon a legelső munka, ami már a hálózatokban való gondolkodásom eredménye volt, nem egy szakcikk, hanem egy vizualizáció. És ez végigkíséri a laborunk munkáját is, hiszen valahányszor felvállaltunk egy kutatási témát – akár az emberi mozgást, akár az agy struktúráját vagy a sejten belüli hálók és a betegségek közötti kapcsolat kérdéskörét –, amellett, hogy kutattuk, mindig vizualizáltuk is. Nem azért, hogy szép ábrákat kapjunk, hanem hogy megértsük a folyamatokat, amelyeket tanulmányozunk. Főleg azért készültek ezek a munkák, mert én vizuálisan gondolkodó ember vagyok. Amellett, hogy a kezdetektől érdekelt a hálózat nyelvezetének vizuális felépítése, szükség is volt rá ahhoz, hogy megértsük e rendszereket.

Művészetnek tekinthetők a kiállítás darabjai?

Ezt a látogatóknak kell eldönteniük. Számomra nem igazán fontos kérdés. A mögöttük lévő motiváció alapvetően tudományos: a felfedezés folyamatának a része.

De benne van valahol a képző­művész Barabási Albert László is, nem?

Természetesen. Fiatalkoromban szobrásznak készültem, amikor pedig a hálózattudomány elindult a laboromban, épp művészeti kurzusokat hallgattam az egyetemen. A művészetben egyébként elfogadható, hogy az alkotók a tudományokból inspirálódnak és hoznak formákat, legyen az szobor, festmény vagy bármi. Ezek a munkák azonban pont egy fordított folyamat eredményei, hiszen az én művészet iránti érdeklődésem befolyásolta azt, hogyan ábrázoljuk a tudományt.

Mi volt az első kérdés, ami a hálózat­kutatás terén felmerült, és meg akarta válaszolni, ami beindította a tudományterületet a kilencvenes évek közepén?

Nem volt konkrét kérdés. Számomra a tudomány mindig új területek felfedezése. Azt éreztem, van egy érdekes problematika: az egész világ hálózatszerűen működik, ám a tudomány nem nagyon foglalkozott vele. Amikor elkezdtem beleolvasni az irodalomba, rájöttem, hogy vannak kisebb részterületek, mint a matematikában a gráfelmélet vagy a szociológián belül a szociális háló iskolája, amelyek foglalkoznak a témával. Ám senki nem vállalta fel a nagy kérdést, hogyan épülnek fel a természetben fellelhető hálók. Eszköztár sem volt erre. Lehetőséget láttam abban, hogy van egy meg nem oldott, egy felfedezetlen terület a tudomány térképén, ahová érdemes elkalandozni, mert gyönyörű hegyek, völgyek és erdők lehetnek arra, és érdemes őket meghódítani.

Többször elmondta, hogy a hálózat­kutatásban öt évig hasztalanul próbálkozott, 1995 és 2000 között kudarcok sorozatával indult. Mi történt azokban az években?

1994 decembere óta gondolkozom a hálókról, és olyan szempontból tényleg kudarcos volt az első öt év, hogy nem igazán tudtam publikálni és elindulni a témában. Nem volt sem megfelelő mennyiségű adat, sem anyagi forrás. A legnagyobb probléma az volt, hogy nem tudtam a témát úgy elmagyarázni a tudományos közösségnek, hogy megértse, miért fontos. Ami természetes, hisz amíg nem teszünk felfedezéseket, addig nincs meg a nyelvezetünk sem, amivel kommunikálhatnánk róla. Aztán 2001-ben Albert Rékával, aki akkor a doktoranduszom volt, írtunk egy összefoglaló cikket az eredményekről. Ez adta meg lényegében a struktúráját a hálózat­elméletnek. Manapság minden könyv, tankönyv vagy szakcikk erre épít.

Akkor nemcsak a sikerben van tapasztalata, hanem a kudarcban is. Hogyan lehet ez utóbbit jól megélni?

Úgy gondolom, hogy a kudarc erős motiváló erő lehet. Az, hogy öt évig foglalkoztam a hálózatokkal, miközben nem tudtam semmit publikálni, azt mutatja, tényleg nem adom fel könnyen. Sokan azt gondolják a sikeres kutatókról, hogy zsenik. Én inkább azt mondanám, a sikeres kutatók nem olyanok, mint a táltos lovak, akik szépen és gyorsan futnak, hanem inkább olyanok, mint az öszvérek. Képesek kitartani egy témánál és menni tovább és tovább egészen addig, amíg megtalálják azt a nyelvezetet, amely lehetővé teszi, hogy a gondolataikat bemutassák a világnak. Abban az öt évben sem gondoltam, hogy a tudományos világgal van a baj, amiért nem érti, miért akarunk hálózatokkal foglalkozni. Nekünk kellett eljutnunk odáig, hogy megérjen bennünk, és megszülessen az első néhány felfedezés, amelyen keresztül el lehet magyarázni, miről is van szó.

„A gyökerektől nem lehet és nem is szabad
elszakadni, leválni. Hiszem, hogy a múltunkat
aktívan fel kell vállalni”

Ez a rendíthetetlen, sziklaszilárd hit a székelységéből fakad?

Tény, hogy van a székelyekben bizonyos szintű makacsság, ami biztos valahol bennem is megvan. Tudományosan szükséges lenne egy kontrollált tanulmány, amely során ugyan­olyan környezetbe teszünk egy erdélyit és egy nem erdélyit, és megnézzük, ugyanoda jutnak-e. Biztosan nem. Szóval nem tudom, honnan jön, ám kétségtelen, hogy évekig dédelgetek témákat keresvén a megfelelő pillanatot és a megfelelő embert, akivel érdemes kicsomagolni.

Meg lehet fogalmazni egyfajta „Barabási-állandót”? Ami egész életében végigkíséri, és meghatározza a tevékenységét?

Igen, léteznek ilyen belső törvény­szerűségek. Szerintem a témaválasztás a legfontosabb számomra. Például olyan témával nem foglalkozom, amelynél már van erős szakmai tudás, mert nem gondolom, hogy én vagy bárki a laboromban okosabb lenne annál, aki már ezzel foglalkozik. Ergo ha egy terület már aktív, nekünk nincs ott helyünk. A másik fontos szempontom megkeresni azokat a területeket, ahol az adatok éppen megjelentek, és a hálózat- és adatalapú eszköztár alkalmas a továbblépéshez. Mindig azokat a lehetőségeket keresem, amelyekből új területet lehet építeni a következő években.

Ez egész életére meghatározó?

Hát nézze, huszonöt éve kaptam a doktorátusomat, azóta vagyok kutató. Eddig ez határozott meg. Nem hiszem, hogy ezután megváltozna.

Azért kérdeztem, mert láttam egy portréműsort önről, ahol a régi ismerősei mind azt mondták, nem változott semmit gyerekkorához képest: már akkor is ilyen széles látókörű, reneszánsz ember volt, aki többfelől szívja a tudást magába: irodalomból, tudományokból, művészetből.

Én ezt kíváncsiságnak hívom.

Ami azért nem jellemez minden tudóst.

Szerintem két típusú tudós létezik. Az egyik a golfozó: van egy labdája, és addig ütögeti, amíg be nem jut a lyukba. A másik pedig olyan, mint a teniszjátékos, akinek az a fontos, hogy minden labdát vissza kell ütni. Én inkább ebbe a kategóriába tartozom. Hogy több témával foglalkozom egyszerre, valóban diákkorom óta jellemző. Nekem az a pihenés, amikor le tudom tenni az aktuális tudományos kérdést, és bemegyek egy múzeumba, ahol rácsodálkozom a munkákra. Az agyamnak egy másik részét mozgatja meg. Az a rész, amelyik folyton számol, olyankor pihen.

Közben mintha ez az univerzális szemlélet vezette volna el a hálózatokhoz is.

Utólag könnyű így látni. Talán egyszerűbb és őszintébb, amit korábban mondtam: ebben tényleg szakmai lehetőséget láttam. Kétségtelenül hozok egyfajta tág érdeklődést. Diákként, mint mondtam, szobrász szerettem volna lenni, és fiatalon írni is kezdtem. Egyetemistaként Bukarestben rendszeresen publikáltam A Hét című lapba tudományos-ismeretterjesztő cikkeket. Az, hogy egyszerre foglalkozom művészettel, tudománnyal, írással, és ezt fel is vállalom, azért van, mert valójában nem kutatóként de­finiálom magam, hanem intellektuelként. Amerikában egyáltalán nem értik, mi az, hogy intellektuel. De az európai és azon belül az erdélyi környezetben nem ismeretlen. Amikor én felnőttem, a kommunizmus alatt, a diplomás egyén mindig intellektuelként jelent meg. El is várták tőle, hogy színházba járjon, kulturális eseményeken vegyen részt és így tovább. Apám történész volt, de egyszerre érdekelték az ufók és a művészetek, miközben több mint tíz évig énekesként is rendszeresen fellépett. Édesanyám ugyanígy. Ő irodalmat tanított, ám a karrierjét gyerekszínházi rendezőként fejezte be. Tehát a családban nálunk elfogadható volt, ha az ember karriert vált. Én nem váltok karriert, de a tudományon belül témát többször is, mert az eszköztárat, amit kidolgoztam, nem szégyellem különböző témákra irányítani.

Egy portréműsorban azt nyilatkozta önről az édesanyja, hogy már gyerekként látszott, olyan ember, aki tudja magáról, hogy a legjobb. Ez tényleg így van?

Az anyák mindig meg vannak győződve arról, hogy az ő gyermekük a legszebb és a legokosabb a világon. Nekem az édesanyám volt az osztályfőnököm, tehát nemcsak gyerekként, hanem diákként is látott. Nem. Én sosem éreztem, hogy valakinél jobb lennék szakmailag. Sőt inkább örvendek, hogy a tudomány nem olyan, mint a sport, ahol az győz, aki jobb. Az ilyen versenyekben én mindig elhasalnék.

mint mondta, kerüli is a verseny­helyzetet…

A karrierem során mindig voltak olyanok, akikre felnéztem, mert szakmailag jobbak, mint én. Viszont a tudomány nem arról szól, hogy meg tudunk-e oldani problémákat, hanem arról, jó kérdéseket teszünk-e fel. Szerintem én egyszerűen jó kérdésfeltevő lettem. Mindig azt mondom az embereknek, akik bejönnek a laboromba, hogy tőlem nem fogsz technikát tanulni, az neked már megvan, azért vettünk fel. Amiben én segítek, az a témaválasztás és az, miként dolgozzuk fel úgy, hogy tényleg rezonáljon a tudományos közösségen belül.

Azért kérdeztem a székely gyökerekről, mert épp a Villanások című könyvét olvastam, amelyik szerintem nagyon különbözik a többitől abban, hogy szokatlanul személyes. Kiérezni belőle, mennyire erős fundamentum az életében a szülőföld.

Ez így van. A személyességét az adja, hogy csak részben tudományos, inkább a múltam kereséséről szól. A gyökerektől nem lehet és nem is szabad elszakadni, leválni. Hiszem, hogy a múltunkat aktívan fel kell vállalni. Múlt héten is épp Erdélyben voltunk a családdal. Minden évben egyszer vagy kétszer elmegyünk, mert fontosnak tartom, hogy a gyerekeim ismerjék meg, érezzék, honnan jövünk. És ez a múlt nemcsak a gyerekkorról szól, hanem a budapesti létről is, az itteni témavezetőimről és Amerikáról is, ahol tanultam. Ez mind élő tudás, ami bennem van, és amit tisztelni kell, és megadni neki azt, ami jár. A Villanásokban megpróbáltam ezt valamilyen módon visszaadni. Nem tudom, lesz-e még hasonló könyv, mert úgy érzem, ezzel sikerült bizonyos dolgokat lezárni magamnak.

Most hol van otthon?

Ez érdekes, mert most teljesen Budapesten: fizikailag, lelkileg és minden érzékszervemmel itt vagyok. De amint felülök a repülőre, az agyam már Bostonban van. Azonnal átkapcsolok, és azok a folyamatok indulnak el bennem, amelyek ott fontosak. És amikor leszállok a reptéren, már ott érzem otthon magam. És fordítva is ugyanez igaz.

És Csíkban?

A nejem néha úgy szokott fogalmazni, hogy más ember vagyok mind a három helyen, de különösen Erdélyben. Az egész jellemem drasztikusan megváltozik, annyira idomulok az egyes környezetekhez. Erdélyben például nem tudok dolgozni. Annyira áthat a környezet, annyira megváltoznak a motivációk, a prioritások. Úgyhogy most már amikor Erdélybe megyek, a labornak jelzem is: „Gyerekek, egy hónapig nem leszek elérhető. Ha ég a ház, akkor szóljatok.” Mert hiába próbálom onnan követni a folyamatban lévő dolgokat, végül semmi nem tud érdekelni ott. Tényleg olyan vagyok, mint egy kaméleon. Mindig arra törekszem, hogy a helyszínnek megfelelő dolgok vegyenek körül, és lezárjak minden olyasmit, ami ezen a körön kívül esik, hogy ne zavarjon abban a létben, amiben épp vagyok.

Az említett könyvét olvasva sok meglepő fordulat történt bennem. Az egyik ilyen, hogy már épp meggyőzött arról, a mai világban a magánszférát feltétlenül védeni kell, majd leírja az erdélyi falu szokásait: a keresztelőt, az esküvőt, a temetést. És rájöttem, tulajdonképpen elemi emberi igényünk megosztani magunkról minél többet, és az, hogy tudjanak rólunk egy közösségben…

És valahol pontosan ez az egész személyes szférának a nagy dilemmája. Nincs emberiség, ha nem vagyunk egy közösségnek a részei. A közösséghez pedig szükséges, hogy megosszuk magunkat, és fizikailag, érzelmileg elérhetők legyünk egymás számára. Tudatosan fel kell adjunk valamit. És amivel az emberiség erősen küszködik napjainkban, épp az, hol találjuk meg a határt. Szerintem erre nem lehet univerzális választ adni. És nem is jó megoldás, ha a törvényhozók globális választ akarnak adni, mert minden közösségnek megvan a saját belső igénye, hol húzza meg a határt. Az a kihívás minden közösségnek, hogy megtalálja az egyensúlyi pontot.

A Ludwig-kiállításon az egyik alkotás címe: Az én huszonegyedik századom. Látható, miről fog szólni az új huszonegyedik század: az első évtized, az első néhány év?

Én úgy érzem, a huszonegyedik század 2020 márciusában kezdődött. Az említett munka azt mutatja, hogy feldolgoztuk a mozgásadatokat New Yorkban a járvány előtt és a járvány miatti lezárások után. Jól látható az a hihetetlen vitalitás, ami a várost jellemezte. Majd látjuk a lezárások pillanatát és azt, ahogy néhány héten belül kialakul egy új struktúra, új rend, hiszen a városnak működnie kell. Visszatértek a huszonnégy órás és egyhetes ütemek, amelyek korábban megfigyelhetők voltak, de sokkal kisebb amplitúdóval. Kialakult egy új normalitás, ami nem olyan, mint a régi volt, és nem is lesz már olyan valószínűleg. Sok mindent újratanultunk, és szerintem érezni bizonyos dolgokról, hogy ahogyan korábban működtek, az túl volt fűtve. Legalábbis én így érzem, és sok minden, ami korábban meghatározó része volt az életemnek, ezután már nem lesz az. És nem is hiányzik. De hogy milyen lesz ezután, nehéz kérdés. Nincs rá tudományos válasz. Meghatározó pillanat, annyi egészen biztos. Ahogy Henry Kissinger írja: nem szabad egy krízist elvesztegetni. Ám nagy kérdés a teremtés számára, mit tud erre építeni, hogy valami pozitív dolog legyen hosszú távon, s ne negatív, hogy ne vesztegessük el a lehetőséget.

Hasonló tartalmak

Hasonló tartalmak

A család, a vízilabda meg a föld – nagyinterjú Szécsi Zoltánnal 

Háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó, aki hisz abban, hogy ha az ember munkát rak valamibe, annak előbb-utóbb meglesz az eredménye. Interjú Szécsi Zoltánnal régi és új időkről, uszodákról és tehenekről, na meg arról, hogyan lett az újlipótvárosi fiúból előbb olimpiai aranyérmes kapus, majd aranykalászos vidéki gazda.

Szajlát a távolból találtam meg újra – látogatóban Oravecz Imrénél

A Kossuth-díjas költő-író Oravecz Imre nemrég ünnepelte nyolcvanadik születésnapját. A rög gyermekei című, nagy visszhangot kiváltó regénytrilógia és számos remek verseskötet szerzője jó ideje újra szülőfalujában, Szajlán él. Itt beszélgettünk többek között az elvesztett és megtalált szülőföldről, a kivándorlásról, Amerikáról és arról, hogy sikerült-e megírnia mindazt, amit szeretett volna.

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A sütikről bővebben az Adatkezelési tájékoztatóban olvashat. Elfogadás esetén jóváhagyja az Adatkezelési tájékoztatót, illetve a sütik használatát.

Adatvédelmi beállítások elmentve!
Adatvédelmi beállítások

Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.


A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük a felhasználói adatokat.
  • _ga

A Facebook segítségével nyomon követjük a kapcsolatokat a közösségi médiával.
  • _fbp

A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük a felhasználói adatokat.
  • _ga
  • _ga_M1TCWC2EWM

Összes tiltása
Összes engedélyezése

KRoNIKA.HU Hírlevél

Légy részese a történetnek!