Szöveg: Bencsik Gábor
Először valamikor a 14. század legvégén, Dél-Erdélyben bukkantak föl a cigányok a magyar királyságban. Az indiai Pandzsábból induló közel fél évezredes vándorlás után érkeztek el idáig, ezzel a nyugati kereszténység világába. Bár utóbb Európa legtöbb országából elűzték őket, Magyarországon, különösen annak keleti felében otthonra leltek, a maguk sajátos módján beilleszkedtek az itt talált népesség közé.
Különbözőségüket azonban megőrizték, és ez mindig is foglalkoztatta az embereket, nem csoda hát, hogy a festők is gyakran választották képeik témájául a cigányokat. A cigányokról alkotott kép azonban az együtt töltött évszázadok alatt jelentős változásokon esett át. Ma másmilyennek látjuk és láttatjuk a magyarországi cigányokat – sokan már inkább romát mondanak –, mint elődeink száz, kétszáz, ötszáz évvel ezelőtt.
A mostani képünk 1855-ből való, Barabás Miklós (1810–1898) litografált lapja a magyarság népéletét bemutató kötetben kapott helyet. A képre pillantva könnyen azt gondolhatnánk, hogy még ha megkomponálva is, de valós, személyes élmény tükröződése. Ha azonban a kor hasonló alkotásaival vetjük össze, kiderül, hogy a mű az úgynevezett képi toposzok valóságos tárháza.
A fénykép elterjedése előtti időben a festészet és a grafika korántsem csupán gyönyörködtető és dekorációs célokat szolgált. A kép információs eszközként is funkcionált, az emberek a világ számos jelenségét, táját, emberét a képek közvetítésével ismerték meg. Az információközlést megkönnyítette, ha az alkotó olyan képi elemeket helyezett el a képen, amelyek a néző számára ismerősek, beazonosíthatók voltak, illeszkedtek az előzetes ismereteikhez – ezek a képi toposzok. A holland fapapucs, a vadnyugati cowboykalap, a velencei gondola eligazította a nézőt arról, hol jár, mit lát maga előtt. Egyes toposzok elavulnak, mások évszázadokat is átélnek.
Barabás Miklós rajzán a kor tizennégy cigányokhoz kötődő képi toposza azonosítható: ló, szekér, sátor, üst, kovácsolás, mezítláb, fejfedő nélkül, mezítelen gyerek, tenyérjóslás, kártyából jóslás, földön ülés, rongyos nemesi viselet, pipázó nő, erotikus momentum. Barabás a magyar festészet méltán elismert klasszikusa, és a formai megoldások is mesterre vallanak, a képi információ azonban nem annyira a kor cigányairól, mint a kor cigányokról alkotott képéről ad hírt.
A középen álló, hangsúlyos alak mindjárt négy képi toposz hordozója: a rongyos nemesi viseleté, a fedetlen főé, a mezítlábasságé és az üstté. A nemesi viselet, különösen a veres nadrág, amely a parasztok számára a korban elfogadhatatlan volt, rongyosan hordva egyszerre jelenti a társadalmon kívüliség szabadságát és szegénységét. A fedetlen fő hasonló értelmű. Egészen az utóbbi fél évszázadig felnőtt ember lehetőleg nem mutatkozott fedetlen fővel, a férfiak nyilvános helyen kalapot, a közrendű nők kendőt, az úrinők kalapot hordtak. Hogy ez milyen erős tradíció, azt jól mutatja, hogy a fegyveres testületek ma is ragaszkodnak hozzá. A mezítlábassággal kissé más a helyzet, a 19. században jó időben a parasztok is jártak mezítláb, de megörökíteni így nem szívesen hagyták magukat. Az üst a cigány fémművességnek önmagában is erős szimbóluma.
A főalaktól jobbra az asszony kártyával a kezében tenyérből jósol, ami valóságos toposzhalmozás, ráadásul indokolatlan, hiszen a kettő egyszerre nem használatos. Az asszony mellett a mezítelen kisgyerek máig élő cigány képi toposz, ami mögött az az évezredes cigány felfogás rejlik, hogy miközben a felnőtt nemi szerv tisztátalan, tehát takarandó, a gyereké mentes a tisztátalanságtól, tehát nem kell eltakarni.
A parasztlány mögött fölsejlik egy ló, ami a cigányság vizuális önképének máig élő eleme. Látható a képen egy szekér is, ami olyannyira eleven képi toposz, hogy az úgynevezett cigány zászlón ma is ott a küllős szekérkerék, az örök vándolás szimbóluma. A sátor nem is szorul magyarázatra, annyira egyértelmű. A kép előterében fémművesek dolgoznak, földön ülve, fedetlen fővel, mezítláb, ez a jelenet teljes értékű cigányszimbólum.
Barabás Miklós: Vándor czigány-telep
Litográfia Prónay Gábor Vázlatok Magyarhon népéletéből című kötetéből (Pest, 1855)
Fotó: Bencsik Gábor gyűjteményéből
A bőség zavara könnyen eluralkodhat azon, aki végigsétál a Bartók Béla út kirakatai előtt. Az utca lakóihoz, illetve az ott dolgozókhoz fordultunk hát, hogy árulják el, ők hova térnek be a legszívesebben.
Kilenc fogás, amelyet csak a Bartókon lehet megkóstolni, illetve amelyet nem szabad kihagynia annak, aki a környéken jár.
Babos „Zsili” Bertalannak, a Szatyor Bár és Galéria festőjének alkotásait meghökkentő látvány és kísérletezés jellemzi.
A Hadik és a Szatyor bő évszázadát teljes egészében feleleveníteni lehetetlen, így meg sem kíséreljük. Helyette pillanatképeket kimerevítve időzünk el olyan momentumoknál, amelyeknek szívesen lettünk volna szemtanúi.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
