Menü
Különleges kötet született Tóth Erzsébet Fanni pszichológus, traumakutató, a Bécsi Sigmund Freud Magángyetem oktatója, valamint Vibók Ildi író és Igor Lazin illusztrátor közös gondolkodása nyomán. A beszÉLJ! egy gyerek perspektívájából meséli el egy csehszlovákiai magyar család történetét, a fejezetek végén kérdéssorokkal és játékos feladatokkal segítve a fiatal olvasókat a mélyben gyökerező családi titkok, örökbe kapott jó és rossz minták felismerésében és helyes kezelésében.
Honnan jött a könyv ötlete?
Hogy erre választ adjak, eléggé vissza kell kanyarodnom az időben. Előbb szociológia és szociális antropológia mesterszakos diplomát szereztem, utána lettem a pszichoterápia-tudományok doktora. A tanulmányaim középpontjában mindvégig az emlékezés állt, azt vizsgáltam különböző perspektívákból, mi az, ami beépül az emberek emlékeibe úgy, hogy utána azt képesek szavakba is önteni, azaz az identitásuk része lesz. És ellenkezőleg, mi az, amiről akár generációkon keresztül alig vagy soha nem beszél senki, burkoltan-kimondatlanul mégis ott van, működik, hat a felszín alatt: mondjuk abban, hogyan öröklődik aztán a hős- vagy az áldozatszerep a gyerekekre, unokákra, dédunokákra. A disszertációmat, ami konkrétan a csehszlovákiai magyarok második világháború utáni kényszermunkájának és deportálásának az emlékezetéről szólt, 2011 végén adtam le. De utána is ott motoszkált bennem, hogy ezt az egészet jó lenne átélhető módon visszajuttatnom abba a közegbe, ahonnan a tudást elhoztam. Segíteni szerettem volna a mai szlovákiai magyar fiatalok közösségének, hogy megértsék, mi történt a nagymamával, nagypapával, dédivel sok évtizeddel ezelőtt, és az milyen módon befolyásolta, befolyásolja az ő életüket, mindennapjaikat. Annál inkább is, mert e témában a nemzedékek közti tapasztalatcsere megakadt.
Mi lehet ennek az oka?
Az iskolában a kisebbségekkel szemben elkövetett jogtalanságokról, pláne a Beneš-dekrétumokról a múlt század második felében egyáltalán nem vagy csak a tényeket elferdítve lehetett hallani. Történelemórán például éppen az ellenkezőjét tanították annak, mint ami valójában történt. A közép- és kelet-európai rendszerváltások után sem indult meg a nyílt beszéd minderről a téma politikai érzékenysége miatt. A túlélők közül sokan még ma is hallgatnak, nem kis részben az attól való félelmükben, hogy kisebbségiként ismét bántódásuk eshet. A határon túli magyar fiatalok egy része pedig, amelynek nem feltétlenül az anyanyelvén kell boldogulnia, már eleve átesett az identitásválságon, nem szívesen bolygatja a múltat. Ám mivel a többéves kutatás alatt láttam, hány család érintett szerte a Kárpát-medencében, és hányan viszik tovább az elődeik által elszenvedett traumákat transzgenerációs átadás folytán, tudtam, hogy legalább nekem beszélnem kell.
A szlovákiai Perbetén, színmagyar közösségben, de mégiscsak kisebbségben nőtt fel. Az ön családjának is megvolt a maga hasonló története?
Igen. Annak idején két dédszülőmet, illetve a kisiskolás nagymamámat is deportálták: az ország egyik legnyugatibb pontjára, egy korábban főleg németek lakta kisvárosba vitték őket. Tudom, milyen megpróbáltatás volt nekik, hogy két évig egy más országrészben, idegenek közt kellett megállniuk a helyüket, miközben az anyanyelvüket csak családi körben használhatták. Mivel a pszichológia szabályai szerint az ő életmeséjüket a túlzott személyes érintettség miatt nem dolgozhattam bele a doktori értekezésembe, a könyvben sem konkrétan róluk írtam, hanem rengeteg ember valós történetét gyúrtam össze a különböző karakterekben, és az egészet egy gyerek szempontjából közelítettük meg a szerzőtársaimmal. Már csak azért is, mert így könnyedén össze lehet kötni a jelent a múlttal: ma sok különböző korú gyerek van, akit egyszer csak megfognak a szülők, és kiköltöznek velük Írországba, Németországba, Angliába. Mondván, nekik ez semmi, úgyis olyan hamar alkalmazkodnak, két hét alatt beilleszkednek, megtanulják a nyelvet, elfelejtik a kezdeti rossz élményeket, s így tovább. Ez természetesen nem igaz. A gyerekeknek is mindig megrázkódtatás egy ilyen költözés, és utána óriási küzdelem megtalálni a helyüket egy új, az addig megszokottól valószínűleg teljesen eltérő közegben.
A Facebookon Perbetei életmesék címmel évek óta fut egy sorozata is, amelyben a szülőfalujához kapcsolódó érdekességeket dolgozza fel. Ez a projekt szintén a disszertációhoz szükséges kutatásokból nőtte ki magát?
Nem. Amikor a kutatásomat végeztem, az interjúkat a szakmai szabályok szerint kielemeztem, majd jöttek az újabb izgalmas feladatok, így jó darabig hozzájuk sem nyúltam. De ahogyan később a könyvnél, ez esetben is dolgozott bennem, hogy jó lenne, ha szélesebb körben is ismertté válnának ezek a sokszor megrendítő személyes történetek. Elkezdtem a Facebookra anonimizálva, kicsit mesésítve megírni őket, és magam is meglepődtem, hányan felkapták rá a fejüket, és követik az oldalt folyamatosan.
Vagyis a mélyben mégiscsak ott van az igény a múlttal való szembenézésre?
Úgy tűnik. Ez pedig azért is fontos, mert ahogy már említettem, az elődeinkkel történtek sokkal nagyobb hatással vannak a hétköznapjainkra, mint azt gondolnánk. Különösen a stressz- vagy konfliktuskezelés terén igaz ez. Mondjuk ha évtizedekkel ezelőtt a nagypapának volt egy cseh tanító bácsija, aki azért hatalmaskodott a gyerekek fölött, mert magyarok voltak, elképzelhető, hogy ez a minta krízishelyzetben nálunk is bekapcsol, és mi magunk is úgy próbáljuk megoldani a problémás helyzeteket, hogy elkezdünk hatalmaskodni egy másik kisebbség, egy beosztottunk vagy akár a gyermekünk felett.
És hogyan lehet ezt a nemzedékeken át öröklődő rossz láncot megszakítani?
Tudatossággal és sok önismereti munkával. Ezenkívül beszélni kell, sokat, nem véletlen, hogy a könyv címében is ezt emeltük ki: a beszéd maga az élet. Persze sokan fordulnak hozzám előadások után, hogy én szívesen kérdeznék, de már nincs kitől, vagy él még ugyan a nagymama, de demens, a világát sem tudja, ilyenkor mi a teendő. És akkor el szoktam mondani, hogy nemcsak szavakkal tudunk kommunikálni, hanem a gondolatainkkal, emlékeinkkel is. Ha felidézzük például, milyen volt egy családi születésnap, karácsony. Mindenki rettegett megszólalni, gyorsan kanalaztuk a levest, aztán rohantunk el az asztal mellől? Vagy éppen ellenkezőleg, mindenkinek fontos volt, hogy szívből és sokáig együtt legyünk? Ha reálisan látjuk a múltat, tudatosabbá válhatunk. A tudatosság pedig segít abban, hogy megszakíthassuk a rossz láncot, és mivel nemcsak transzgenerációs trauma létezik, hanem a jó minták is öröklődnek, ez utóbbit felerősíthetjük. Én például szerencsésnek érzem magam, hogy rendkívül erős női mintákat kaptam örökül. Ami a mostani, szeretett nemzetközi életemben – angolul tanítok egy bécsi egyetemen – nagyban segít megőrizni a gyökereimet is.
Az örökséget pedig igyekszik továbbadni a két kislányának is?
Mindenképpen. Nem feltétlenül a nagy szavakkal, hanem mondjuk azzal, hogy tovább mesélem a családi történeteket. Például azt, hogy az ükpapám vasutas volt Galgócon, még a Monarchiában, a 20. század legelején. Az ükanyámmal Perbetéről költöztek északra a jobb lehetőség reményében, a dédanyám már ott született; őt, mivel sokáig élt, ráadásul a szomszédunkban, nagyon szerettem, sokat mesélt nekem. A család Trianon után került vissza a faluba, amikor a vasutasok főnöke azt mondta, aki magyarnak érzi magát, menjen haza, mert mostantól Csehszlovákia lesz, és mindenki az államnyelven fog beszélni. Sok év kényelmes városi lét után kényszerből elkezdtek gazdálkodni, ráadásul ugyanúgy Csehszlovákiában éltek, de legalább a tömbmagyar részén. És a dédmamámnak – aki az első két elemit még a galgóci szlovák iskolában járta, ezért a hazatérésük után egy darabig „tót lyánkának” csúfolták – később nagyon is a hasznára vált, hogy két nyelven is tökéletesen elboldogul. Konkrétan a szlováknyelv-tudása menekítette meg őket a negyvenes években a deportálástól: amikor beállt a teherautó az udvarba, hogy lehet pakolni és indulni az ország másik végébe rabszolgamunkára, elrohant a hivatalba, és közölte, hogy ő bizony még szlovákul is tud, nem megy innen sehova, mert ez az ő otthona. Ezeket a történeteket azért tartom fontosnak a lányaimnak is átadni, hogy érezzék, súlya van annak, hogy Bécs egyetlen magyar nyelvű óvodájába írattuk őket, vagy hogy a nagyobbik, aki már iskolás, magyar különórára is jár délutánonként. A családunkban három-négy generáció ugyanis keményen megküzdött azért, hogy az anyanyelvünk, éljünk éppen bárhol a világon, megmaradjon.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
