Szöveg: Meszleny Zita
Fotó: Földházi Árpád
A randevúzó párok, sikeres vizsgára koccintó egyetemisták, fáradt gőzt kieresztő kollégák és születésnapot ünneplő családok forgatagában helyet kap az állandóság. Hagyományok születnek, illetve támadnak fel a régi-új falak között. A folyamat szinte észrevétlen. Csupán annyi történik, hogy a „foglalt” táblákat időről időre a legkülönbözőbb asztaltársaságok ülik körbe, hogy aztán a pincért magukhoz intve a szokásosat kérjék. Csakúgy, mint egykor Karinthyék. Olyan klubok és baráti körök ezek, amelyek talán nem is léteznének a Hadik és a Szatyor nélkül, de amelyek nélkül a kávézó, illetve a bár sem lenne az, ami.
A Szatyor középső, hosszú asztalán a „foglalt” felirat már jelzi: valami készül. A betérők kissé megilletődve nézik a vendégtér jó részét elfoglaló huszonöt színes, egyelőre üres széket. Mikor a pincéreknél érdeklődünk, ugye a Csavarlazításnak van fenntartva a hely, ők teljes természetességgel helyeselnek, hiszen havonta egy este szigorúan e társaságé a főasztal. Így megy ez már száznegyven hónapja, azaz közel tizenkét éve.
A Csavarlazítás tagjai, azaz a csavilazisok – sokan közülük annyira ragaszkodnak a rendszeres találkozókhoz, hogy a nyaralásukat, repülőjegyeik megvásárlását is ehhez igazítják – pedig szép lassan össze is gyűlnek a bárban. Lelkesen köszöntik egymást, ám nem sokáig maradnak a helyiségben. Mikor ugyanis az egyikük sokatmondóan azt kérdezi a többiektől: tudják-e, mivel érkezett, a már népes csapat egy „Csak nem?!” felkiáltással kitódul az ajtón.
Kint egy gyönyörű, műalkotással felérő motorra mutat a büszke tulajdonos. S hogy mit jelent számára az új szerzemény, talán az azt körülvevő férfiaknál jobban senki sem értheti, hiszen a Csavarlazítást a járművek szeretete és tisztelete tartja össze. De ez mégsem egy klasszikus motorosklub, hanem egy összeszokott baráti társaság. A kettő között csak látszólag kicsi a különbség. „Hozzánk kizárólag ismeretség útján lehet csatlakozni, itt nincs hierarchia, kivagyiság, márkahűség vagy szigorú szabályok – sorolják a tagok, s jókedvű büszkeséggel teszik hozzá: – és tetoválásaink sem nagyon vannak.”
Ahogy zajlik az este, kiderül, hogy valóban, ahányan vannak, annyiféle személyiség alkotja a csapatot. Fiatalok, idősek, restaurátorok, tanárok, hajómérnökök, díszlettervezők, gázszerelők, cukrászok, játékboltosok, vezérigazgatók, autószerelők, orvosok, buszsofőrök és festők osztják meg egymással motorjuk vagy saját maguk ügyes-bajos dolgait. Küllős kereket fűznek össze, műszaki problémákat elemeznek, alkatrészeket vagy tapasztalatokat cserélnek. Az összetartás és az egymás iránti elfogadás irigylésre méltó. A tagoknál pedig csak a géppark változatosabb. Az asztaltársasághoz többek között új, veterán, oldalkocsis és minimotorok, mopedek, hajók, sőt saját kézzel épített repülőgép is tartozik. Van, aki egy járgányt csinosítgat évekig, van, aki komoly gyűjteménnyel büszkélkedhet. Egyesek inkább a garázsban bíbelődnek, mások sok száz kilométeres túrákra viszik a gépeiket.
Bárhogy élik is ki szenvedélyüket, a járműszeretet a csavilazisok számára nem egyszerű hobbi, hanem misszió. Motorjaikat a gyártási idejükhöz illően szépítgetik, ezzel is éltetve a régi technikákhoz tartozó tudást. A gravitációs erőről, a tapadási és súrlódási együtthatóról, az oktánszámról olyan lelkesedéssel, Jedlik Ányosról vagy Kármán Tódorról pedig olyan tisztelettel beszélnek, hogy egy múló pillanatig még nekünk, bölcsészeknek is hiányozni kezdenek a fizikaórák. A tagok a nyugatos írók törzshelyén összegyűlve, épp a Csonka János Emlékmúzeummal – a magyar járműgyártás úttörőjének műhelyével – szemben hirdetik: az Ady-versek ismerete mellett a műszaki tudást és gondolkodásmódot is újra az alapműveltség részévé kell tenni. Az ember teljességéhez ugyanis mindkettőre szükség van. Jelmondatuk: ÚMF/ KMA, azaz az Úristen mindannyiunk felett, a kőolaj mindannyiunk alatt.
Ez a járműszenvedély és a küldetéstudat hatja át az estét. Ám az együtt töltött pár óra alatt azért bőven jut idő a szórakozásra is, hiszen mindannyian tisztában vannak a fizikai törvényszerűséggel: minden csavar lazulni akar.
Mindenki vágyik rá, hogy legyen egy hely, ahol azt mondhatja a pincérnek, hogy a szokásosat. Cikksorozatunkban Olyan klubokat, törzsasztalokat és baráti köröket mutatunk be, amelyek talán nem is léteznének a Hadik és a Szatyor nélkül, de amelyek nélkül a kávézó, illetve a bár sem lenne az, ami.
Mindenki vágyik rá, hogy legyen egy hely, ahol azt mondhatja a pincérnek, hogy a szokásosat. Cikksorozatunkban Olyan klubokat, törzsasztalokat és baráti köröket mutatunk be, amelyek talán nem is léteznének a Hadik és a Szatyor nélkül, de amelyek nélkül a kávézó, illetve a bár sem lenne az, ami.
Babos „Zsili” Bertalannak, a Szatyor Bár és Galéria festőjének alkotásait meghökkentő látvány és kísérletezés jellemzi.
A Hadik és a Szatyor bő évszázadát teljes egészében feleleveníteni lehetetlen, így meg sem kíséreljük. Helyette pillanatképeket kimerevítve időzünk el olyan momentumoknál, amelyeknek szívesen lettünk volna szemtanúi.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
