Karinthy Frigyesnek és számos nagy írónknak kvázi a nappalija volt a Hadik. Épp ezért számtalan anekdota ismeretes a helyről. Amikor tíz évvel ezelőtt újranyitott a kávéház, abban milyen szerepe volt a legendáknak és a századelő hagyományainak?
Fontos, hiszen a Hadik újranyitása eleve azért jöhetett szóba, mert Újbuda önkormányzata a Bartók Béla út kulturális fejlesztésének zászlóshajójaként – a környék legrégibb és legfontosabb történelmi helyszíneként – tekintett a Hadik-házra. Tehát azzal a céllal vásárolta vissza, és adta ki üzemeltetésre a helyiséget, hogy a múlt század eleji irodalmi kávéházi hangulatot újraélessze, és új energiával töltse meg. De tíz év után az a tapasztalatom, hogy máig élő a hagyomány, és nekünk fontos feladatunk, küldetésünk van ezzel.

Tehát legyen egyszerre a hagyományokhoz visszanyúló, ám modern, a mai kor igényeinek megfelelő kávéház.
Igen. Ilyen szempontból magasra tették a lécet. És bár korábban már dolgoztam a kultúra és a vendéglátás összefonódásában, amikor elkezdtünk foglalkozni az üggyel, először megijedtem. Elkezdtem kutatni a forrásokat, hogy lássam, milyen kontextusba van beágyazva a kávéház. Amikor tudatosult bennem, hogy azok a nagy írók, akiket én a tankönyvekből ismertem – Márai, Karinthy, Kosztolányi – itt töltötték a hétköznapjaikat, és hogy milyen irodalmi művek születtek itt, a fejemre csaptam: „Te jó ég, lehet, hogy nagy lesz ez a kabát!” Ám ez a riadalom és megrökönyödés közben rengeteg energiát adott, mert rájöttem, nem kell feltalálnom a spanyolviaszt, csak azon kell elgondolkoznom, mit jelent a hagyomány, a jó értelemben vett tradíció. 

Ön szerint mit?
Rengeteg diskurzus folyik ma az építészettől kezdve a táncon át arról, mit jelent a hagyomány, és hogyan kell azt őrizni, ápolni. Ám én Sebő Ferenccel értek egyet, aki azt mondta: nem kell őrizni, hisz nem rab, ápolni sem kell, mert nem beteg. A hagyományt élni kell. Ez nekem bevésődött, és sokat segített abban, hogy ne egy múltba révedő dolgot hozzunk létre. Próbáljunk meg reflektálni a Hadikhoz kapcsolódó legendákra, de közben ne legyen poros, ne legyen múzeum.

Hogy sikerült elérni, hogy a nyugatos szerzők nappalija ma is élő legyen, beköltözzenek a művészek, a mai kor Karinthyjai?
Bölcsész vagyok, sokat foglalkoztam a különböző művészeti ágak szervezésével, de le kell szögeznem, hogy nem vagyok irodalmár, művészettörténész vagy képzőművész. Az én dolgom az, hogy energiát csiholjak, ami azokat a társaságokat, csoportokat, kiadókat, platformokat idecsalogatja, amelyek valamilyen módon átiratai ennek a száz évvel ezelőtti életnek. Érdekes volt megtapasztalnom az elején, miként nyit meg ajtókat és vonz be embereket a Hadik neve. Igyekeztem minél többeket megkeresni, hogy újranyit a kávéház, üljünk le, beszélgessünk, mert valamilyen módon biztosan együtt tudunk működni.

Mégis mi a titka, hogy a Hadikban világnézeti hovatartozástól és művészeti érdeklődéstől függetlenül mindenki otthon érzi magát?
Szerintem az a szerencsénk, hogy nem vagyunk se túl nagyok, se túl kicsik. És szándékosan törekszünk is arra, hogy ne lehessen beskatulyázni minket. Itt a Magyar Művészeti Akadémia rendezvényétől kezdve a Péterfy házaspár íróakadémiájáig tényleg elég sok minden volt már. A Hadik a magyar kultúrának olyan megkérdőjelezhetetlen korszakán támaszkodik, amit Kosztolányi és Karinthy neve fémjelez. Ez alapvetően kizárja, hogy ide vagy oda gravitálódjon a hely. Őket nem lehet szekértáborhoz kötni. Ők adják az egyensúlyt. A Hadik ma is ezt a zászlót szeretné továbbvinni. Fent, a galérián olyan rendezvény is volt, amit a Fiatal Írók Szövetsége, a József Attila Kör és a Magyar Írószövetség közösen tartott. Jó lenne, ha itt történhetnének meg az árokbetemetések. Ma a Hadikban a kényszer, a szükségszerűség és az áldás egy és ugyanaz: azt a szellemi erőteret kell újracsiholni és fenntartani, ami száz évvel ezelőtt itt kialakult.