Szöveg: G. Szalai István fotó: fortepan/MHSZ, földházi árpád
Nyolcszáz év alatt sok víz lefolyt a Dunán, s a történelem hullámai nem hagyták érintetlenül a Szentendrei-sziget déli végén fekvő Szigetmonostort sem. A fentből és lentből is bőven jutott a falunak, amelyet egykor fejedelmek népei, ma pedig főleg a fővárosból kiköltöző családok laknak.
Amikor meghallom vagy magam is kimondom szülőfalum nevét, úgy érzem, mintha a lelkemben a Duna lassú sodrása évmilliós gyöngykavicsokat görgetne a partjai mentén. S ez így is van, hiszen a földtörténeti jelenkor több százezer éve formálta ki a több mint harminc kilométeres, Budapest északi és Visegrád déli része között húzódó homokzátonyt, melynek közepén földre ejtett kereszt alakban fut egy dombhát, a sziget gerince. A természet vagy maga az isteni gondviselés rendelte ide a szigetlakók védelmére, ki tudhatja? Annyi azonban bizonyos, hogy a déli végen fekvő, kicsi, hol homályosabban, hol ragyogóbban ékeskedő gyöngyszem, Szigetmonostor nyolcszáz éve küzd a természet és a történelem ölelésében, de sokszor inkább szorításában a megmaradásáért.
Nemcsak a falu, hanem a szomszédsága is tekintélyes történelmi emlékekkel büszkélkedhet. Az 1867-től hivatalosan is Szigetmonostor néven ismert település legdélebbi részén található Horány, mely nevét egy 18. századi birtokosunkról kapta. Ide építettek őrtornyot 365 körül a szigetre érkező római légiók. Döntésüket talán az indokolta, hogy nem messze innen, a mai Szentendre helyén feküdt az Ulcisia Castra, illetve a Nagy-Duna túloldalán, Dunakeszin állott I. Valentinianus császár őrtornya.
Minden bizonnyal természeti adottságai, halban, vadban való bősége, sűrű, áthatolhatatlan erdei s talán a fejedelmi egyezség késztette a honfoglaláskor Kurszánt is, hogy e környéken telepedjék meg háza népével és nemzetségeivel.
A jó szomszéd, Buda
A környék életerejének egyik forrása az lehetett, hogy a falu Buda szomszédságában található, így lakói dereglyéiken szállíthatták a természet ajándékait a központi településre. Buda közelségének még az a hozadéka is volt, hogy a Kartal nemzetségbeli Tiburc ispán 1217-ben bencés monostort alapított itt. Gyermekkoromban, amikor búzakévékkel megrakott szekerekkel ballagtunk a falu felé, még én is láttam a romjait, törmelékeit, viszonylag ép kőpadlózatát.
Jóllehet a tatárok 1241–42-ben kétszer is betörtek a szigetre, nincs tudomásom arról, hogy a betörés helyétől tíz kilométerre lévő Monostorig eljutottak volna. Később, a hagyomány szerint az 1485-ös váci országgyűlés idején maga Mátyás király vadászott a faluközeli erdőkben, később pedig Ferenc József és Horthy Miklós is.
Buda 1541-es eleste a törökök 1686-os kitakarodásáig bizonyos védelmet jelentett a falunak, mert a legdélibb részein fekvő erdők, termőföldek a budai pasák birtokai voltak, nevüket máig őrzik a falu lakói. Én is öregapámtól hallottam őket még az ötvenes években. Sőt, magam is láttam a falu közepén lévő domb tövében fellelt, Árpád-házi királyok korából származó ezüst pénzérméket és hódoltság kori török dirhemeket.
A hit útján
Két évtizeddel Buda bevétele előtt már gyökeret eresztett itt a reformáció is. Az 1796-ban megjelent Emlékezet könyve imígyen ír: „ez az Isten beszéde által megreformáltatott ekklézsia megmaradott Pusztamonostoron szinte Buda vétele tájjáig, amikor az istentelen budai passa valamely elszökött pribékeknek a vádjokra, a Dunán által viteliért a bírót karóba húzatta. A szegény prédikátor nagy bajjal mentette meg az életét. Osztán egész falustul által költöztetnek ide a szövevényes közé, minémű akkor volt, hogy falujok ne lenne olyan kinntetsző helyen…”
A falu, amelynek dombos része a földkereszt két szárnya, a gyakori árvizektől is állandó fenyegetettségben élve, okkal költözött. A település közepén lévő Bóka-dombi házak alapozásakor, pincék építésekor számtalan csontváz, koponya került elő, melyek közül egy domboldali pince falában magam is láttam néhányat. Sőt, öregapám a dombtól 300 méterre álló, az 1838-as nagy árvíz után épült háza előtt is láttam koponyát.
A katolikusok temploma provinciális barokk formában 1752-ben épült, közelében az úgynevezett Szent Jánoska-szoborral, majd „az 1768. okt. 29.-én behozatott plébános okán megépíttetett a plébánia is”. Ezek az idők más szenzációt is tartogattak. Ahogy a korabeli írásokban olvasható, „1764: ebbe az esztendőbe láttuk Vácon, itt is, Monostoron két ízben a fölséges római császárt, Ferencet, és Mária Terézia királynét”. Aztán még ugyanebben az évszázadban megépült a Fő utca mentén a falu református temploma is, melyben ettől kezdve kétszázharminc éven át kereszteltettek meg református eleim, és fohászkodtak nehéz sorsuk során az isteni segedelemért.
Tűz és víz
Imára nagy szükség volt. 1848–49-ben nyolc parasztember küzdött a szabadságért. Az első világháború idején hadba szólították a falu 387 férfiját, akik közül 52-en életüket áldozták a hazáért. Szerény hősi emlékmű tiszteleg előttük a második világháborúban elesett 20 hőssel – köztük több Don-kanyarban elhunyttal – és az 1956-ban megöltekkel együtt.
Mivel paraszt eleimnek sosem mondtak hivatalos végtisztességbéli köszönetet, megírtam férfijaink, összesen 345 fő két világháborús sorsát tisztelgésként. Idetartozik egy szinte hihetetlen, de valóságos érdekesség, amit az érintett maga mesélt el nekem gyermekkoromban. A történet szerint a templommal szemben lakó családfő súlyosan megsebesült Doberdónál. A mellette elhaladó szanitécek épphogy meghallották a nyöszörgését, s megmentették. Ez az ember kínjában fölemelte a kezét mutatóujjával az ég felé, s megkérdezte: „Hol az Isten, hogy engem így itt hagyott?” Hazatért, de az égre mutató ujját élete végéig nem tudta behajlítani.
A fegyvertüzek mellett a vízzel is sokszor meg kellett küzdeniük a falubelieknek. A gyakori árvizeken túl egy tragikus hajóbalesetet is őriz a közös emlékezet. Az akkori református lelkész szavai szerint „1865. ápril 6-án egy gyászos emlékezetű szerencsétlenség történt, mely rémülettel tölté el a község minden lakosait, amikor a Dunán átkelendő, az elsüllyedt csónakból 31-en a Dunába vesztek”. Az áldozatok emlékműve a falu északi bejáratánál található parkocskában áll.
A fentieket emlékeztetőként szántam, megőrzésre, továbbadásra. Itt van október, amely a magyar lélekben felfokozza az emlékezés iránti vágyat, a hó végén pedig elhunyt szeretteinkre gondolunk. Emlékezésre, őszi számadásra hívok hát mindenkit, hiszen ahogy Wass Albert írta: „Jó emlékezni arra, amin keresztülmentünk. Az ilyen emlékezésben erő van mindig és bizonyságtevés csüggedések ellen. S van benne bölcs tudása annak, ami emberi megpróbáltatások fölött magasan lebeg, és méltóságos tisztán. Isteni igazságnak. Mely abban áll, hogy élünk. És süt ránk a nap. És hosszú ősz lesz, hogy vetés nélkül azért ne maradjunk.”
A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A sütikről bővebben az Adatkezelési tájékoztatóban olvashat. Elfogadás esetén jóváhagyja az Adatkezelési tájékoztatót, illetve a sütik használatát.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.