Ötvenkilenc évesen, három évtizedet becsülettel végig­dolgozva, stabil egzisztenciával, ha már a gyerekek is kirepültek, az ember nyugodtan kifújhatja a levegőt – gondolhatnánk. De van, akit hajt a soha meg nem elégedés vagy a kalandvágy, és ilyenkor inkább egy újabb nagy lélegzetet vesz. Ahelyett, hogy büszkén nyugtázná, célba ért, bátran feláll ismét a startmezőre. Így tett a komáromi Varga Zsuzsa és Ferenc is. A házaspár a tervezőasztalt cserélte konyhapultra, amikor a jól menő építészvállalkozását maga mögött hagyta, hogy festett prémiumcsokoládék készítésébe fogjon.

„Mindketten Komárom melletti kis faluban születtünk, és több mint negyven éve élünk Észak-Komáromban. A rendszerváltozás után az első lehetőségeket megragadva kezdtünk el dolgozni egy építészcégben, ott találtunk egymásra. Huszonhét évnyi belsőépítészettel töltött év után váltottunk 2019-ben” – fog bele lendületesen történetük elmesésébe Ferenc, amint belépünk a komáromi híd alatt álló épületbe. Ez a Zax manufaktúrája és üzlete is. Szinte csak átsuhan az agyunkon, mennyire nem így képzelnénk kívülről egy mesékből ismerősen csengő csokigyárat, de a bolt pultjában sorakozó színes, fényesen csillogó, ékkövekre hasonlító bonbonok már a Wonka című film mágikus édességeit juttatják eszünkbe. Ha bárki azt mondaná, innen szerezték be a mozihoz a varázserejű kellékeket, egy percig sem kételkednénk. Barna, fehér, fekete – ezek a bevett színek, ha csokiról van szó, itt azonban a rózsaszín, a kék, a zöld, a sárga, a vörös és az arany legkülönfélébb árnyalatai keverednek, és nem túlzás azt mondani: ragyognak. „A dizájn és a merészség talán az egyetlen kapocs a régi és az új szakmánk között” – folytatja Ferenc, miközben próbáljuk befogadni a látványt.

A két mesterség között mi sem nagyon találunk más hasonlóságot, de akkor mégis hogyan jelent meg az építészek életében a csokoládé, majd követelt egyre több időt és helyet magának? „Tizenkét éve karácsonyi ajándékként kaptam egy csokoládékészítő workshopot a családomtól. Megtetszett a dolog, így elvégeztem még egy képzést, meg még egyet, majd a Csokoládé Akadémiáét. Aztán kitört a járvány, aminek számunkra volt pozitív hozadéka is. A világ legnagyobb tehetségei kezdtek el online kurzust tartani” – emlékszik vissza Zsuzsa. Amerikai, japán, orosz, spanyol mesterek kínálták szinte tálcán a tudást, úgy, hogy a lelkes tanítványnak még a konyhát sem kellett elhagynia. Igaz, az időeltolódás miatt sokszor éjszakákon át kavargatta a töltelékeket, öntött és temperált. „Imádtam csinálni, és a családom is szerette, amit készítek. Ráadásul ha az ember a szeretteire főz, semmi sem drága neki. Állandóan kísérleteztem, és folyamatosan jöttek a sikerélmények, a kedvező visszajelzések” – idézi fel.

Egyre több ismerős kért tőle csokoládét, majd amikor a dolog odáig jutott, hogy Zsuzsáék egy karácsonykor már száz helyre szállítottak csomagot, érezték: válaszút elé érkeztek. „Tudtuk, hogy ez így nem mehet tovább. Vagy visszafogjuk ezt, és folyik tovább az életünk az eredeti medrében, vagy egy éles kanyarral a csokoládé felé vesszük az irányt. Éreztük, hogy még egyszer tudunk váltani az életben” – vázolja a döntés pillanatát Ferenc. „Nem nagyon kellett győzködnünk egymást. Nagyjából egyszerre jutottunk el oda, hogy lépjünk” – meséli Zsuzsa. „Hiszen a változatosság gyönyörködtet” – toldja meg a férje. „Ez igaz, de én azért nagyon féltem, Feri bevállalósabb ilyen tekintetben – vallja be a feleség. – Az építészszakmában inkább én támogattam őt, most viszont fordult a kocka, és ő tesz meg mindent azért, hogy biztos hátterem legyen az alkotáshoz. Jó döntés volt belevágni, de nem könnyebb, mint gondoltuk. A nulláról építeni fel magunkat újra, majd eljutni az emberekhez óriási kihívás.” „Így van – helyesel Ferenc. – A csokoládékészítést szinte bárki meg tudja tanulni, de akár egyet is eladni már bonyolultabb feladat. Mi eldöntöttük, hogy világmárkát építünk, és ezt a célt sosem téveszthetjük szem elől.”