Tizenegy éves voltam, amikor realizáltam, hogy ez az egész nem egy felfoghatatlan, hanem nagyon is elérhető mesevilág: a kitalált lényeket, illetve a speciális effekteket, maszkokat külön erre szakosodott emberek készítik. Akkor egy életre becsípődött bennem, hogy én is ezzel szeretnék foglalkozni. Mivel nem volt még internet, autodidakta módon képeztem magam, kísérletezgetni kezdtem. A könyvtárból kivettem minden elérhető szakirodalmat, ezek főleg a színházi sminkeléssel foglalkozó alapmunkák voltak, és megszállottan vagdostam ki az újságokból a maszkmesterséggel kapcsolatos híreket, fotókat. A gyerekszobám egy idő után úgy nézett ki, mint egy őrült tudós műhelye: tele volt polcokkal, rajtuk gyurma, festék, öntőforma, ragasztó, alapanyagok. A végén már a bútorokat is kidobáltam, matracon aludtam az íróasztal mellett.

1989-ben egy újságcikkben olvastam először Dick Smith nevét. Ő volt az egyik leghíresebb holly­woodi maszkmester, a szakma keresztapja – lényegében szó szerint is, mert sok más film mellett A Keresztapa első két részében is ő dolgozott. Mindenben zseniális volt, az öregítésben meg egészen egyedülálló; kevesen tudják például, hogy Az ördögűzőben a hetvennyolc éves, szívbeteg Merrin atyát játszó Max von Sydow mindössze negyvenéves volt a forgatáskor.

Persze ezzel az információval nem igazán tudtam elsőre mit kezdeni, valamiképpen mégis megerősített az elszántságomban. 1997-ben leérettségiztem, elvégeztem az ELTE filmesztéta–filmtörténész szakát, közben pedig már maszkoltam itt-ott, előbb főleg amatőr filmesek, majd már profik produkcióiban is. 2002-ben aztán találkoztam Dickkel Londonban, és utána jelentkeztem a maestro mesterkurzusára. A távoktatás jellegű tanfolyamon legalább három nagy céhes munkát kellett elkészíteni. Amikor a többéves közös gondolkodás, folyamatos levelezés után megérkezett a diploma, rajta Dick Smith aláírásával, sőt a szokásos professional helyett az exceptional, azaz kiváló jelzővel – nem szégyellem –, elsírtam magam. Ahogy most a Magyar Mozgókép Díj-átadón is bepárásodott a szemem: a Bergendy Péter rendezte, Post Mortem című horror maszkmesteri munkájáért nekem ítélt kitüntetést éppen a mesterem születésnapján vehettem át.

Az elmúlt húsz évben egyébként nagy fejlődésen ment át a szakmánk. Olyan szintű változásról beszélhetünk, mintha a maszkeffektusok megérkeztek volna a saját „űrkorszakukba”. A technológiai fejlődésnek köszönhetően megváltoztak az eljárások és az anyagok is, például az ammóniás, sárgás alapszínű latexet felváltotta a szabályozható lágyságú szilikon. Ami nem változott, hogy egy jó maszk­mesternek egyszerre kell hiperrealista szobrásznak, festőnek, anatómusnak lennie. És miközben jó szakmunkásként precízen kiszolgálja a rendezői elképzeléseket, nem hiányozhat belőle egy nagy adag kreativitás sem. Mert ha valaki csak annyit kér tőlem – szerencsére egyre többen keresnek itthon és külföldről is –, hogy készítsek mondjuk egy lédús zombit, hiába van meg hozzá a jól bevált alaprecept, a különleges hozzávalókat, amelyek az egyedi ízt adják, nekem kell kitalálnom.