Menü
Szöveg: Tábori Kálmán
Fotó: Hölvényi Kristóf
Azt mondják, a bencés monostorokban mindig van kerengő, a régi szerzetesek itt jártak imádkozva körbe-körbe. Lőrinc testvérrel, születési nevén Biriszló Bencével, a pannonhalmi apátság legfiatalabb szerzetesével az iskolából indulva keringtünk végig a labirintusszerű épületen a templom melletti kerengő kertjéig: a kezdetektől a hivatása középpontjáig.
Induláskor tudom meg, hogy fotósunk és Bence osztálytársak voltak a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban, s hogy állítólag már akkor egyértelmű volt, hogy „Bébé” szerzetes lesz. A régi barátság és a közös élmények felelevenítése az iskola és az apátság bejárása közben szokatlanul oldott és meghitt hangulatot teremtett.
Hogyan szólíthatom: Bence, Bébé vagy Lőrinc?
Ez nagyon érdekes helyzet még, mert a családom és akik gyerekkoromtól ismernek, továbbra is Bencének hívnak, a volt osztálytársaim Bébének, akikkel pedig már a szerzetesi életem során ismerkedtem meg, Lőrincnek. Olykor a társaságok keverednek – mint most –, és erősebben érzem ezt a kettősséget, de azért már hozzászoktam.
A szerzetesi nevének mi a jelentősége a hivatásában?
Szent Lőrinc egy 3. századi római vértanú volt, ami ebből nekem a szerzetesi életben talán a legfontosabb: a közösség és a tanúságtétel. Ha nem is vértanúságot, mint régen, de a szerzetesi életformában való kitartó jelenléttel tanúságot tenni Istenről és arról a közösségről, amelybe az Isten meghív – ezt jelenti nekem a Lőrinc név. És úgy érzem, erre a két szóra fel lehet fűzni azt, amiben vagyok: a szerzetesi életet és a gimnáziumi tanári munkát. Amikor Szent Lőrinc közbenjárásáért fohászkodom, akkor azt kérem, hogy tudjak jó testvér, jó szerzetes lenni a közösségben.
Tíz éve érettségizett a pannonhalmi gimnázium diákjaként, és múlt szeptember óta a katedrán áll. Mi történt ez idő alatt?
A barátaim azt mondják, már kilencedikben tudták, én biztosan bencés szerzetes leszek, és bár akkor, az első évben tényleg papnak készültem, az érettségi évében nem éreztem igazán a szerzetesi hivatást. Tanulni nagyon szerettem, és tanár akartam lenni, ezért az ELTE történelem–latin szakára jelentkeztem. Gazdag időszak volt, mert az első két évben a tudományos élet sok lehetősége megnyílt előttem. A tanári pálya mellett több irányba is mehettem volna a történelemmel és a latinnal meg aztán az ógöröggel. Éreztem, el kell döntenem, mit is akarok csinálni, és akkor már ott motoszkált bennem a bencés szerzetesség gondolata is, ezért felvettem a kapcsolatot a pannonhalmi közösséggel. Meghívtak lelkigyakorlatra, és tulajdonképpen ott el is döntöttem, hogy ezen az úton indulok el. Az egyetem harmadik évében beköltöztem a budapesti Szent Benedek Tanulmányi Házba, hogy kipróbáljam kicsiben, milyen szerzetesközösségben élni. Akkor éreztem meg, hogy ebben az életformában vagyok igazán otthon, mert az imádságos élet és a tanárság iránti vágyam is beteljesül. A mesterképzés mellett már elkezdtem a teológiát is. Tavaly fejeztem be a tanulmányaimat, és nyáron költöztem ide. Megmutassam a régi termünket?
Naná!
Most a 10/a osztálynak tartok itt történelmet. Az első nap mondtam is nekik, mekkora meghatódottság van bennem, hogy ebben a teremben taníthatok. Akkor még régi – harmincas-negyvenes évekbeli – fiókos padok voltak, és minden padban egy ember ült.
Milyen volt ide járni?
Ha mondanom kellene egy időszakot az életemből, amit legszívesebben újraélnék, az biztos, hogy vagy az óvoda lenne, vagy a pannonhalmi négy diákév. Dejcsics Konrád atya első osztálya voltunk. Fiatalabb volt akkor, mint én most. Lendületesen vetette bele magát a tanításba. Sokszor gondolok vissza erre most, hogy én is itt állok a katedrán. Nekem a lakótelepi környezet után, ahol felnőttem, valóságos kultúrsokk volt Pannonhalma.
Az elzártság miatt?
Épp ellenkezőleg. Annak ellenére, hogy látszólag el vagyunk zárva, itt inkább kinyílik a világ. A XVIII. kerületben, a Havanna-lakótelepen minden elérhető volt öt-tíz perces sétával, az iskola, a plébánia, a bolt. A város többi része viszont mintha másik település lett volna. Innen nézve, ahol minden héten van előadás, filmvetítés, vendég előadók jönnek, rengeteg szakkör működik, lehet sportolni, zenélni, azt a fővárosit sokkal zártabb közegnek érzem. Az iskolánk azt szeretné elérni, hogy megtalálja magát itt a diák, és ami egy fővárosi elit gimnáziumba járó fiatalnak külső, tanórán kívüli lehetőség, azt itt egy helyre összesűrítve felajánljuk a tanulóknak. Ne legyenek kirekesztve amiatt, hogy bentlakásos intézményben tanulnak.
Mi a célja annak, hogy ilyen ritkán engedik haza a diákokat?
Épp ez az, amiben egyedülálló ez az iskola. Általában egy hónapig vannak itt egyhuzamban a diákok, de a hazautazások mindig hosszabb szünetre esnek. Hétfőtől szombatig tanítási napokat tartunk, ami jól beosztott hetirendet tesz lehetővé. Mivel eloszlanak az órák, kettő után már nincsen tanítás, délután jut idő a szakkörökre és a szabadidős foglalkozásokra. Szerdán és szombaton mindig mozi van, pénteken pedig előadás. És ami nagyon fontos: a nevelésnek itt nem csak az az egy szelete jelenik meg, hogy délelőtt tanítjuk a diákokat. Számos lehetőség van, hogy találkozzunk a diákokkal, és segíteni tudjuk őket abban, hogy jól éljék az életüket, megtalálják azt, ami megfelel az érdeklődésüknek és a képességeiknek, és abban tudjanak valamit alkotni.
Mekkora kultúrsokk volt visszatérni tíz év után és tanítani?
Némi fokozatosság volt azért benne, mert mikor első fogadalmas voltam, még a tanári mester- és a teológiai képzés előtt tartottam néhány hittanórát, hogy kipróbáljam, milyen a katedrán állni. És ugyanabban az évben egy osztályt elkísértem lelkigyakorlatra és kirándulásra, hogy megtapasztaljam, milyen részt venni egy osztályprogramon nevelőként. A tanári gyakorlataimat Budapesten töltöttem, így beleláthattam egy átlagosan működő fővárosi gimnázium életébe is – pont abba a közegbe, amely az én életemből kimaradt. Lett tehát viszonyítási alapom. Sok jó tapasztalatot szereztem, amit ide is be tudtam hozni. A tanári pályám kezdetében pedig kapok segítséget, mert van egy mentorom a tantestületből, akivel év elején átbeszéltük a szakmai kérdéseket, és egyébként is sok alkalom nyílik arra, hogy a kollégákkal áttekinthessük a feladatokat, megoszthassuk a nehézségeket, örömöket, tapasztalatokat.
Egyszerre kezdte el a tanári pályát és a szerzetesi életet. Hogyan lehet szétválasztani vagy inkább együtt megélni a két hivatást?
Külön is választható meg nem is. Az egyik volt munkatársunk úgy fogalmazott egy Pannonhalmáról készült régebbi dokumentumfilmben, hogy nekünk, bencéseknek az, hogy szerzetesek vagyunk, a családi állapotunk. Nekem ez tetszik. Mert a szerzetesi életforma keretezi az életemet, a hagyomány alakítja a mindennapjaimat. Az, hogy honnan és milyen ruhában érkezem a gimnáziumba, inkább a családi állapotom. Az pedig, hogy közben tanár is vagyok, a szakmám.
De ha egyik a családi állapot, a másik a szakma, akkor mit jelent a hivatás? Vagy amikor – felelve a hívásra – azt választotta, hogy szerzetesnek áll, akkor azt azzal tette, hogy bencés tanár szeretne lenni?
Ebben az az érdekes, hogy a képzés során nagyon sok olyan szerzetesi témával találkoztam, ami engedte lebegtetni a tanárságot. Úgy rátekinteni, hogy ne tűnjön olyan biztosnak, hogy mindig ezt fogom űzni. Az Isten iránti elköteleződés az elsődleges, amit a pannonhalmi szerzetesi közösségben megélek, és ez független attól, hogy tanár vagyok vagy sem. Istennel kötöttem szövetséget, és erre a közösségre, erre az életformára mondtam igent élethosszig, amikor örökfogadalmat tettem. Ez után jön annak a keresése, hogyan tudok hasznos lenni a közösségben, mi az a munkakör, ami hozzájárul ahhoz, hogy a közösség fenntartsa magát. Itt jön be a tanárság.
Amely, úgy látom, nagyon fontos önnek. Ha az elöljárója más feladattal bízná meg, kész volna otthagyni a tanítást?
Igen. Ez egészen biztos. Ahogyan az is biztos, hogy most eléggé nehezemre esne, ha Cirill főapát azt mondaná: Lőrinc, mostantól ne taníts, hanem kapálj, dolgozz a kertben! De az elöljáró nem fog ilyet kérni, mert mérlegeli, hogy a monostorban élő testvéreknek mik a képességeik, mihez van képesítésük, és azt a rend melyik munkaterületén lehet jól használni. Ám ha az engedelmességből indulunk ki, akkor elvileg van ilyen eshetőség.
Azért azt is meg kell hagyni, hogy a tanári pálya és a bencés, kontemplatív életforma elég távol áll egymástól.
Ez így van. A tanári munkában könnyű elveszni, tényleg magával tud sodorni. Ám nagyon bencés és nagyon monasztikus jellemzője az életformánknak az időbeosztás. Ez a monasztikus tapasztalat nekem sokat segít. Kiváló megtartó kerete a napjaimnak, hogy a monostornak is van egy napirendje és az iskolának is. Ettől sokkal átláthatóbbak a feladataim.
A tanárságról és a szerzetességről szót ejtettünk. A papságra való meghívás hol van ebben?
Szóba kerül minden évben. Cirill főapát is mindig megkérdezi, hogy állok ezzel. De most még nem érzek elhívást az életemben a papi szolgálatra. Inkább azokat az utakat keresem, amelyek úgy a sajátjai a szerzetesi identitásnak, hogy nem kell hozzá papnak lenni.
Ennek eredetileg van is szerzetesi hagyománya.
Hogyne, valószínűleg Szent Benedek sem volt pap. A regulájából az olvasható ki, hogy testvérek éltek a közösségben, esetleg egy-két pap volt közöttük, aki vasárnaponként misézett, és lelki feladatokat látott el. Magyarországon úgy alakult, hogy a 20. században a rend fennmaradásának feltétele volt, hogy a bencések tanítsanak és papok is legyenek, hiszen azért nem oszlatták fel a rendet 1950-ben, mert két gimnáziumot is működtetett. Így vált dominánssá ez a bencés szerzetes, pap, tanár hármas minta. A tanítórendekhez lettünk hasonlóvá. Az újabb időkben azonban ez változott, és ma már nem egyedi, hogy valaki úgy lép be, hogy szerzetestestvér szeretne lenni, van, aki húsz-harminc éve él itt így. Bennem nyitottság van ezzel kapcsolatban. Figyelem, van-e arra szükség, hogy én is pap legyek, van-e bennem elhívás erre. De a szerzetesi életemben most otthonosan érzem magam testvérként. Megvannak a feladataim, ezen az úton szeretnék továbbhaladni.
Ha már ennyit beszéltünk a hivatásról: mennyire egyértelmű igennel felelni, ha Isten meghív valamire?
Nekem mindig az volt az érzésem, hogy nem egyféle út van, amelyre ha ráállok, akkor az de jó lesz, hanem számtalan út áll előttem, és ha másikra lépek, azon is lehet Isten áldása. Ma is így érzem. A fogadalmam nem azt jelenti, hogy akkor én végigvonulok ezen az úton, és ki van pipálva az életem. Keresem magamat a szerzetesi életformámban, ami folyamatosan alakul. A szerzetesség sem más, mint a többi élettapasztalat abban az értelemben, hogy mi sem tudjuk megmondani, minek mi a titka. A titok mindig titok marad. De ebből a titokból apránként mindig feltárul valami az életben. A kérdéseinkben, a keresésünkben, az imádságban, a csendben, az olvasásban, a munkában és a közösségi élet dinamikájában ugyanazt a keresést éljük, ami minden keresztény ember keresése: haladás Isten felé. Én itt azt érzem, hogy ebben mindig haladok egy kicsit előre. Tanárként is arra szeretném nevelni a fiúkat, hogy ne szűnjenek meg keresni, kérdezni, mert az előreviszi őket akkor is, ha nincsenek azonnal konkrét, letisztult válaszok.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
