Kocsmák kellenek, nem szekértáborok
András Ferenc filmművésszel kővágóörsi házában beszélgettük boldog gyerekkorról, nyüzsgő fiatalságról és az egyszerre kezdő- és végpont Balaton-felvidékről.
Szöveg: Győrffy Ákos
Fotó: Muray Gábor
Egy háromszáz éves kisnemesi házban ülünk Ambrus Lajos íróval. Odakint szürke, félhomályos téli reggel, itt bent ropog a tűz a cserépkályhában. Néha kinyitom a kályha ajtaját, és beleütögetem a pipám hamuját a parázsba. Archaikus otthonosság. Sokszor úgy érzem beszélgetés közben, mintha visszacsöppentem volna a tizenkilencedik századba. Azon sem lepődnék meg, ha egyszer csak a falu szülötte, Berzsenyi Dániel kopogtatna az ajtón. Előttünk, az asztalon Lajos saját készítésű, kiváló bora. Szóba kerül az elsüllyedt gyerekkor, Hamvas Béla, a természethez való visszatalálás igénye és fontossága, egyszóval csupa olyasmi, amiről egy pohár kis-somlyói bor mellett jó szót váltani.
Ezt a világot akkoriban természetes állapotnak véltem, fel sem tűntek azok a dolgok, amelyek mára fontossá váltak. Először is: a mezővárosokban mindenhol voltak kertek. Éspedig működő kertek. Szülővárosomban nagy heti piacok és vásárok jártak. Határában, így a Nagyökörjárás-dűlőben is léteztek virágzó szőlősök, gyümölcsöskertek – mindez a Fehér-Körös árterületére esett. Kiváló minőségű feketeföldek voltak ezek, kifejezetten kertművelésre alkalmatosak. A határt nagyjából egyholdas telkekre osztották még a tizenkilencedik század legelején, s ez volt a város gyomra, hogy így mondjam. Persze a város határában mindenfelé, ha romjaiban is, létezett egy virágzó kertkultúra. Azóta ezek mind-mind eltűntek, a Nagyökörjárást is beépítették, többnyire borzalmas kockaházakkal. Az önellátó magyar parasztgazdálkodás utolsó etapja volt ez az időszak. A hatvanas évek elejére a téeszesítéssel a gazdálkodás sokszázadnyi formája megszűnt, a földeket elvették. Ellenben nekünk a Paradicsom volt, a világfelfedezés fontos terepe. Szőlőmunkák, almaszedés, cseresznye-, meggy- és szőlőszüretek, fára mászás, kaszálás a „kunyhó” körül, szénaillat, nagy esők, alföldi viharok – és régi arcok, nehéz sorsok. Nemcsak valamiféle bukolikus béke, hanem szívós munka is. A szőlőskertek lassú kimúlásának idején, a hatvanas évek közepén nem rajongtam azért, hogy a nyári szünidőben kapálni kellett járni, kötelességszerűen és megalkuvások nélkül – ahelyett például, hogy a baráti zenekarunkkal próbáltunk volna.
Milyen együttes volt ez?
A Zörgő Csontok nevű zenekar.
Alkalmanként, de nem az volt a lényeg. Az egész inkább nemes, jó passzió volt. Visszatérve a kerti munkákhoz: amikor azt hallja az ember, hogy eredj kapálni, noha más, izgalmasabb dolog is akadna, az rémséges. Viszont a kerti élmény összességében azt jelentette: a természetben vagyok, megismerem a törvényeit, ezerféle oldalát. S ez nagyon is érdekelt. A gazdálkodás különféle rituális ünnepei eleve fantasztikusak voltak. Azok a szüretek! A gyümölcsösben április-májustól novemberig mindig érett valami.
Mindannyian írogattunk ebben a társaságban. Ez benne volt a levegőben.
Igen, ez történt. Szinte szó szerint. Bölcsészkarra akartam bejutni, ami némi kacskaringókkal sikerült is, katonaság, segédmunkáslét és effélék után. Viszont közben úgy gondoltam, hogy addig nem írok prózát, amíg nincs elég és meggyőző élettapasztalatom hozzá.
AMBRUS LAJOS
1950-ben született Gyulán. József Attila-díjas író, szerkesztő. Egyházashetyén él. 1978 és 1994 között a szombathelyi Életünk folyóirat szerkesztője volt, azóta a Kortárs irodalmi folyóirat prózarovatát vezeti. Első kötete, az Eldorádó című regény 1988-ban jelent meg, azóta számos könyve látott napvilágot, a legutóbbi Nagy almáskönyv címmel 2022-ben. Esszéköteteiben a Kárpát-medence egykorvolt kertkultúrájával, őshonos gyümölcseivel és a régió kultúrtörténetével foglalkozik. Egyik alapítója a Tündérkert mozgalomnak, amely az őshonos gyümölcsfajták megmentését és gondozását tűzte ki célul.
Gyengének. Voltak érdekes szerzők, de nem nagyon- nagyon érdekesek. Nemigen keveredtem az irodalmi életbe akkoriban, ez meg is óvott sok mindentől. Irodalmi nyomulásokban nem igazán vettem részt. Tanulni kell, ezt éreztem. A lassúság szépsége ráférne sok mai költőre, íróra is. A felkészüléshez idő kell.
Előtte már publikáltam ezt-azt, főleg novellákat. A regény hat évig várt kiadásra. Voltak különféle szerkesztői elvárások a kézirattal szemben, de ezekbe nem mentem bele. Ez egy Bach-korszakban játszódó regény, politikai áthallásokkal.
Az öt géniusz és A bor filozófiája volt az első két mű, amellyel mélyebben találkoztam. A nyolcvanas évek második felében vagyunk. Már megjelent egy-két írása nyomtatásban, sőt a Karnevál is. Különben csak másolt kéziratokból lehetett olvasni. 1987-ben összeraktunk egy Hamvas-számot a szombathelyi Életünk című folyóiratban, ahol főszerkesztő-helyettesként dolgoztam. Így kerültünk kapcsolatba Hamvas özvegyével, Kemény Katalinnal. A bor filozófiája és Az öt géniusz együttes szombathelyi kiadása és a kézirat előkészítése letaglózott, mindenféle értelemben.
A falu, de főleg az épület szépsége. Szinte romos volt, amikor megvettük. Akkor még fel sem fogtam a Berzsenyi-vonalat, pedig itt született, ebben a faluban, néhány méternyire innét.
Igen, de akkor még nem láttam át. Amikor megpillantottam a házat, nyugat-magyarországi törpe oszlopos, kisnemesi porta, azt mondtam, ez kell. Pénzünk nem volt, valahogy mégis megvettük. A romlatlan archaikus forma tetszett meg benne. Mindig szerettem volna tanyát venni az Alföldön, de végül is Kemenesalja lett belőle. Amikor megvettük, egy szőlőt is kínáltak hozzá, pincével együtt, de visszautasítottam.
Tönkrement minden. A földnek nincs becsülete és értéke. Amikor még rendes gazdálkodás folyt, a falu is „rendes” falu volt, súlyos örökségeivel együtt. Ez volt a régi, önellátó, úgynevezett rendtartó magyar falu. Azóta ez a falu valójában halott lett, leginkább alvó település. Ma már nem művelik a kerteket, nincsenek még konyhakertek sem, és persze nincsenek állatok, baromfi is alig, nincs tej, hús, zöldség. Először jött a kolhoz, elvették a földeket, majd a szerencsétlen kárpótlás és mindaz, ami közben és utána történt. A kérdésre válaszolva: mindent leszűkítettünk, nem kell húszféle alma, legyen csak három, az is „globális”, helyi színek nélkül, ennyi is elég. Brutális pusztulás ment végbe. Már csak néhány olyan őrült pali emlegeti a régi gazdagságot, mint én. Eltelik újabb fél emberöltő, és senki nem emlékszik már mondjuk a batul almára, az ízére, színére, alkalmasságára.
Persze, a gyümölcskultúra eltűnése csupán porszem ebben az univerzális pusztulásban. És mégis, ha nincs más megoldás, kezdjük újra összerakni a széthulló elemeket. A kultúrát nem dekonstruálni kell, az már megvolt. Új egésszé kellene gyúrni mindent. Visszaadni a diverzitás szépségét és örömét, amelyről olyan sokat papolnak mostanában – és nemcsak biológiai, hanem kulturális, szellemi értelemben is.
Az embernek hetven fölött nincsenek már nagy ambíciói. De korábban sem tettem túl sokat az irodalmi érvényesülésért. Ez talán hiba volt, de nem bánkódom miatta.
„Megemelve” erről van szó, így gondolom magam is.
Persze, de ezzel Hamvas is számolt. Úgy írt, hogy közben tisztában volt vele, életében sosem fog eljutni az olvasóhoz.
Elfogadják, hogy íróféle vagyok, és persze bizonyos mértékig csodabogárnak tartanak.
Az ember naiv módon azt gondolhatja, hogy mindaz, amit a régi magyar gyümölcskertészet ügyében tesz, talán a helyiekben is felélesztheti a vágyat arra, hogy maguk is elkezdjenek érdeklődni a letűnt világ gazdálkodási formái iránt.
Előfordult már, leginkább akkor, ha az írásnak vannak helyi kapcsolódásai, vagy a tévében látnak. Egyszer írtam egy helybeli emberről a megyei sajtóban, Az utolsó betyár címmel. Pécz Sanyi bátyám is rég meghalt már. Olykor átjött segíteni, különösen, amikor a házam felújításán dolgoztam. Az ötvenes évek elején a környékbeli erdőkben bujdosott, mint akkoriban nem kevesen. Csendőrtanonc volt a háború alatt, ami 1945 után főbenjáró bűnnek számított. Aztán sorozásra hívták a háború után, a barátjával útközben berúgott, és a főutcán Horthy-dalokat énekeltek. Elfogták, és csak úgy engedték el, ha onnantól kezdve jelent az államvédelemnek. Ő aláírt, de otthon azt mondta az anyósának, ha keresnék a rendőrök, mondja meg nekik, hogy Amerikába ment. Ami azt jelentette, hogy különféle ólakban éjszakázott, vagy a Bakony erdeiben bujkált. Végül persze elfogták. Többen olvasták az írást, és mondták, bizony így volt.
Az alábbi playlist az Ambrus Lajos íróval, borásszal készült interjú „akusztikus lenyomata”. Az írót arra kértük, mondjon néhány olyan zeneművet vagy dalt, amelyek számára fontosak. Ezekből, valamint az Ambrus Lajos életművéhez valamilyen formában kapcsolódó versekből, atmoszférákból állt össze ez a félórás mix, amely remélhetőleg tovább árnyalja és elmélyíti az olvasottakat.
András Ferenc filmművésszel kővágóörsi házában beszélgettük boldog gyerekkorról, nyüzsgő fiatalságról és az egyszerre kezdő- és végpont Balaton-felvidékről.
A világhírű animációs rendező Simpson családról, Frank Zappáról, Los Angeles-i életről és magyar filmes stílusról mesélt
Szöveg: Farkas Anita Fotó: Muray Gábor Ha azt mondjuk, minden ember élete kész regény, Kondor László fotóművészé ezerszeresen az. Amikor 1956-ban, alig tizenhat évesen elhagyta
Másik János ötvenéves pályafutása során a Kőszegi Grouppal bejárta a világot, olyan magyar underground zenekarokban játszott, mint az Európa Kiadó, a Balaton és a Trabant, s mindezek mellett több mint hatvan filmzenét írt. Szerteágazó és gazdag munkásságáról néhány emlékképen keresztül beszélgettünk az augusztusban hetvenedik születésnapját ünneplő zenésszel.
“A színész zsámbéki otthonában beszélgettünk a saját útról, amelyet elbukások árán is követni kell, az öngyógyításról, amely a megfelelési vágy elengedésén alapul, valamint arról is, hogyan lehet egy tündérkertet létrehozni.”
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.