Menü
„Végső soron a biznisz, a végtelen hiúság vezetett oda, ahová a zene eljutott. És a végtelen lustaság. Lustaság a metafizikához” – mondja Dukay Barnabás zeneszerző. Úgy látja, Haydnnál véget ért valami a zenében, ami későbbi szerzők műveiben is azért vissza-visszaköszön: a metafizikai lényeg.
Azt mondja egy interjúban, hogy figyelni kell nagyon, mert a zene tudja, mit akar, csak az ember ne álljon keresztbe. Milyen az, amikor az ember keresztbe áll a zenének?
Amikor a saját akaratát szeretné érvényesíteni. Magyarul: amikor a mulandó énjét akarja érvényre juttatni. Azt az énjét, amelyik úgyis elporlad. Amitől meg kellene szabadulni. Ez a keresztbeállás.
Hosszú ideig tartott, amíg eljutott eddig a felismerésig?
Valójában már húszéves koromban eljutottam. De ennek vannak további stációi, amikor az egész minőségileg továbbfejlődött. Volt egy betegségem korábban, utána kilenc évig nem volt alkotóerőm. Ezt a betegséget nem sokkal korábban még úgy kezelték, hogy lecserélték a páciens teljes vérét. Belőlük soha többet nem lett újra ép ember. Engem már nem így kezeltek, de újra meg kellett tanulnom járni.
Ez szellemi értelemben is radikális változást hozott?
Ez a kilenc év úgy telt el, hogy nem állt össze bennem semmi. Aztán a legnagyobb fordulatot ötvenöt éves korom táján vette az életem, amikor Gadó Gábor gitárossal elkezdtünk együtt zenélni. Tiszta improvizációkat, semmi mást. 2004-ben egy alkalommal azt mondta, hogy írjak szöveget valamelyik lemezéhez. És akkor írtam egy verset. Ezzel kezdődött a versírás. És ezzel együtt egész más lett minden. Eleresztődött valami. Gyerekkoromban is csak improvizáltam, utáltam gyakorolni, ezért nem lettem zongorista.
Hogyan indult a kapcsolata a zenével?
1962-ben, egy szeptember végi napon történt, apám a rádiót hallgatta. Koncertközvetítés volt a Zeneakadémiáról. Bemondták, hogy Johann Sebastian Bach III. D-dúr zenekari szvitje hangzik el. Akkor már tanulgattam zongorázni otthon, Kisbéren. Megfogott valami, de olyan nagyon még nem. És mikor bemondták, hogy mi következik, apám automatikusan indult, hogy lekapcsolja a rádiót. Kértem, hogy ne kapcsolja ki. Nagy nehezen sikerült. Meghallgattam a darabot, aztán lefeküdtem. Másnap reggel úgy ébredtem fel, hogy zenész leszek és zeneszerző. De nem mondtam el senkinek. Fogalmam sincs, mi történt akkor éjjel. Ez is az Ég volt.
Mit gondol, ha aznap a rádióban nem épp Bach megy, hanem valami más zene, akkor is ez történt volna?
Egyáltalán nem biztos. Lehet, hogy akkor meg se akartam volna hallgatni. Bachot már ismertem korábbról, a zongorázásból.
Bach azóta is élete egyik centruma.
Legalábbis a nyilvánosság felé így tűnik. Vannak a hegedű-szólószonátái és partitái, valamint a hat csellószvit, melyeket én instrumentális gregoriánnak nevezek. A gregorián persze idézőjelben van.
Sokszor mondja, hogy Bach után valami véget ért a zenében.
Talán még nem vele. Haydnnal ért véget valami. Mozart átmeneti alak volt. Tudta még a régit is, és az újban is benne volt. A Don Giovanni bizonyos részletei olyanok, hogy akár Wagneré is lehetne.
Mi veszhetett el akkortájt a zenéből?
Ugyanaz, mint ami minden másból. Az örökkévalósággal való kapcsolat. A metafizikai lényeg. Bizonyos szerzők bizonyos darabjaiból azért ez később még vissza-visszaköszön. Liszt például élete utolsó korszakában olyan darabokat írt, amiket a mai napig sem kultiválnak. Liszt amúgy is elképesztő. Ott volt a nagy haj, a nagy siker, a sztárság, de tizenvalahány év után abbahagyta. Rájött, hogy semmi értelme az egésznek. Ott van például Schumann is, aki egészen valószerűtlen. Nem nagyon szeretem az operát, de nézzük például Bizet Carmenjét. Az a zene úgy tökéletes, ahogy van. Vagy a Borisz Godunov. Vagy Verdi Falstaffja. Ezek remekművek.
Haydn mondta állítólag Beethovenről, hogy bár zseniális, olyan dolgokat akar kifejezni a zenével, amiket nem volna szabad. Mit nem volt szabad?
Azt, amit azóta is csinálnak. A mulandó énjük összes lelki nyűgét fejezik ki a zenével. Nyűge mindenkinek van, erre nem vagyok kíváncsi. Valami olyasmit várok, ami fölemel. Ami kiemel ebből a nyomorúságból. Buddha azt mondta, hogy az élet szenvedés, de a szenvedés megszüntethető. Ha azt írják le, amit átszenvednek, az semmire se jó. Hallatlanul bal agyféltekés az egész. Racionális. Ez nem feltétlenül a struktúrát jelenti csak. Anton Webern például rendkívül közel áll hozzám, az övénél nincs strukturáltabb zene, baromi nehéz eljátszani, és keveseknek szól. Ugyanilyen közel áll hozzám Erik Satie. Végső soron a biznisz, a végtelen hiúság vezetett oda, ahová a zene eljutott. És a végtelen lustaság. Lustaság a metafizikához. És a vágy arra, hogy ünnepeljenek bennünket. Mert mégis mi van akkor, ha valaki a The New York Times címlapján szerepel? Semmi sincs. És ha valaki a Carnegie Hallban szerepel? Akkor sincs semmi. Amikor a Bükkben elmegyek valahová, és ott énekelek valamit az erdőnek, az ugyanannyit ér, mint ha a Carnegie Hallban tenném. Ha egy ember mond valamit, és a másik hét és fél milliárd azt mondja, hogy az nem úgy van, attól még lehet, hogy annak az egynek van igaza. Ahogy René Guénon mondja: a mennyiség uralma. Ezek titokzatos dolgok.
Ha már a Bükköt emlegette: zeneszerzőként mennyire fontos önnek a természet? Mit ad?
Mindent. És nemcsak a földi természet, hanem az egész világmindenség, úgy, ahogy van. Mikor az ember fogja magát, és éjszaka hanyatt fekszik egy hegy tetején, ahol nincs fényszennyezés, és belenéz az égbe, akkor pontosan tudja, „hány kiló”, és hogy miről szól ez az egész. Gyerekkoromban csillagász akartam lenni, de amikor kiderült számomra, hogy mi a csillagászat, akkor hátat fordítottam az egésznek. Az átélés érdekelt és érdekel ma is, mert az túl van mindenen, minden szeparátumon. Nem fogalmi, hanem mindenemet igénybe veszi, áthatja.
Figyeli, követi a fiatalabb zenész-, zeneszerző-generációkat?
Á, nem. Muzsikusokkal vannak kapcsolataim, kórusokkal is, de nem sokkal. Az Anima Musicae Kamarazenekarral a leginkább, a Ránki családdal szintén szoros kapcsolatban vagyok immár húsz éve. A Szent Efrém Férfikarnak is sokat köszönhetek. Vannak kedves muzsikusaim, kitűnő emberek.
Volt egy „kirándulása” az irodalom felé, Krasznahorkai László Háborús architektúra című hangoskönyvével kapcsolatban.
Az ilyen dolgokban mindig egyszeri módon veszek részt. Mert valahogy aztán nem jön a többi. De ha jönne, egy idő után meg is unnám. Az egyszeriségükben vagy ritkaságukban lefedik azt, amit meg kell élni. Alapjában véve magányos ember vagyok. Befelé élő. Három-négy napot nagyon jól kint tudok lenni a világban, utána vissza kell vonulnom legalább ugyanennyi időre, és akkor alig találkozom emberekkel. A zenével való foglalkozás, a darabírás számomra elsősorban szemlélődést jelent. Ugyanez vonatkozik a versekre is. Mondhatnám azt, hogy ez egyfajta átélés. Ez a természetes állapot. Minden más, ami kint van a világban, az felesleges, csak cirkusz.
Dukay Barnabás (Szőny, 1950) zeneszerző, pedagógus. 1970-től húsz évig tagja volt az Új Zenei Stúdiónak. 1995 óta a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem zeneelmélet-tanára. Erkel Ferenc- és Bartók–Pásztory-díjas, érdemes művész
Hamvas Béla írja valamelyik esszéjében, hogy a világmindenségben „eleve” benne van a zene. Hogy az univerzum énekel. A zeneszerzés mennyire függ az ember személyiségétől? Mennyire vesz részt a folyamatban az ember személyisége?
Minél kevésbé vesz részt ebben a személyiség, annál jobb. Mert a személyiség esetleges. Viszont ha az ember ezt a mulandó és esetleges személyiségét olyan szinten át tudja világítani, hogy átlátszóvá váljon, akkor a halála után is meghagyja neki az Ég azt a speciális színt, ami csak neki van vagy volt. Annak az egynek. Mindenkinek megvan ez a lehetősége, csak kérdés, hogy mennyire használja ki. Ez egy csodálatos lehetőség. A mulandó személyiséget az örökkévalóság szintjére felemelni azáltal, hogy mindent, ami röghöz kötött, elengedjük, és mindent, ami a személyiségben egyetemes, azt pedig átvilágítva összekapcsoljuk. Ha ez sikerül, abban a pillanatban keletkezik az embernek ez az egyedi színkompozíciója, az erőtere idő feletti színezetet kap, ami a halála után is megmarad. Az örökkévalóságnak csak az életmintára van szüksége.
Az irodalom megy mélyebbre vagy a zene? Vagy ugyanannyira?
Az irodalom inkább csak megközelíteni tudja a mélységet, mert alapvetően fogalmi természetű. A zene, mivel nem fogalmi természetű, ezt inkább meg tudja valósítani. Viszont a zenét bármire lehet használni. A legalantasabb dolgokra is.
Ha már itt tartunk: egy ilyen hangoltságú ember hogyan bírja azt az éktelen hangzavart, amelyben élünk? A rádiókat például.
Ez rettenetes. De meg sem hallom igazán. Megtanultam nem odafigyelni – ezt meg kellett tanulnom. Mondok egy példát. A házba, amelyben lakom, kártyával lehet bejutni, de ha kártyát használok, a rendszer iszonyatosan berregni kezd. Ezért inkább kulccsal járok ki-be, nem vagyok hajlandó hallgatni ezt a rettenetes hangot. Most már ezt sem tűröm. A lélek két részből áll. Az alsó fele a testhez van nagyon közel, a felső fele a szellemhez. Ha az ember nem ápolja a lelkének ezt a felső részét, akkor az elsorvad. Tökéletlen lesz. Nem fogja közvetíteni a felülről érkező hatásokat. A testet át kellene szellemíteni. Ez volna az egyetlen értelmes életcél.
Egy tavaszi kertben beszélgetünk, ezért is kérdezem: zeneszerzőként mit lehet a madaraktól tanulni?
Hát például Olivier Messiaen mindent megtanult tőlük, amit lehet. Amikor annak idején a budapesti Fillér utcában éltem a nagymamámnál, volt egy sarokablak, amely mindig nyitva volt. Amikor Bachot játszottam, akkor az összes madár a környékről odagyűlt, és hallgatta. Amikor Bach stílusában improvizáltam, azt is hallgatták. Pontosan tudták, hogy amit hallanak, az micsoda. Ez évek hosszú során át ment így. A madarak tudják, hogy mi a minőség. Nem tévednek.
A madarak értik a zene lényegét?
Pontosan. A metafizikai lényegét.
Akkor tehát ők ugyanúgy szenvednek a zajtól, mint mi.
Szó szerint. Volt egy angol zeneszerző, Svájcban halt meg, egy romos kastélyban, Robert Lucas de Pearsallnak hívták. Nem a nagy Purcell, de hasonlóan ejtik. Van egy darabja, a címe Lay a Garland. Azt meghallgatja az ember, és azonnal tudja, mi a tökéletesség. Ez a zeneszerző teljes mértékben elutasította a technikai civilizációt, és igaza volt. Mert ezt nem így kellene csinálni. A technikai civilizációban a szűklátókörűség tombol, a hatalommánia, a lustaság, a végtelen önzőség. Van egy természetes rend, de itt semmi nem természetes.
Ez a távolságtartás a technikai vívmányoktól egyúttal azt is jelenti, hogy a darabjainak rögzítése, kiadása sem érdekli különösebben?
A lemez igazán nem foglalkoztat. Eleddig három önálló szerzői lemezem jelent meg. Ez hetvenkét év alatt nem túl sok. Nem vagyok menedzsertípus. Vannak imitt-amott felvételeim, de nem megyek utána.
Nincs jelentősége? Nem akar ilyen módon nyomot hagyni?
Nem érek rá. Darabokat írok, ha kell. Ha nem kell, nem írok. Nem vagyok szakember. A szakember az, akinek megmondják, mit kell írnia, és akkor megírja. Akkor írok darabot, amikor jön, felülről. Magamtól sík hülye vagyok az egészhez.
Kegyelmi állapot?
Mindenféleképp. Volt egy amerikai szerző, 1954-ben halt meg, úgy hívták, Charles Edward Ives. Nem fogadta be az amerikai zenei élet. Biztosítási ügynök volt, aztán biztosítótársaságot alapított, ami annyira jól ment neki, hogy már dolgoznia sem kellett. Nagyjából harminc évvel a halála előtt, úgy ötvenéves kora körül egy napon zokogva jött le az emeleti dolgozószobájából. Kérdezte tőle a felesége, hogy mi történt. Erre azt mondta: „nem írhatok többet”. És nem írt többet, már csak a darabjai rendezgetésével foglalkozott.
Tehát ez nem elhatározás kérdése volt.
Nem. Ez felülről jött. De mondok egy másik példát, nem zeneszerzőit. Az 1200-as években például Albertus Magnus, aki a Sorbonne-on tanított, bement egy napon, és közölte a tanítványaival, hogy még néhány napig tanít, aztán befejezi. De hozzátette, hogy miután befejezte a tanítást, semmire nem fog emlékezni abból, amit addig tanított. Nyilván nem hittek neki. Aztán bement egy nap, és már csak mosolygott. Többet nem mondott semmit. Ugyanaz történt vele, mint az amerikai zeneszerzővel. Az örökkévalóság alkalmazottai vagyunk. Mindenki az. Egy parasztember is az, vagy egy pásztor a hegyen. Akik sokkal magasabb szellemi értéket képviselnek sok esetben, mint az úgynevezett szellemi emberek.
Mennyire követi, hogy mi történik ma a zenei világban?
Módjával. Nem történik semmi lényeges. Ugyanis bennem történik minden. Nem szükséges benne lenni a világban. Magammal kell jóban lenni, harmóniában élni. Akkor minden rendben van. Semminek nincs valódi valósága. Egy bolygó évmilliárdokig él, egy bogár hetekig. Mindennek formája és kötöttsége van. Meg kell próbálni transzformálódni. A formákon túlival kapcsolatot találni. Ez az egyetlen igazi feladat. Az összes többi csak cirkusz. Mert mi történik ma egy Josquin des Prez-vel? Néhány megszállott ismeri. Nincs benne az életben. Ki tud ma arról, hogy az egyiptomi halotti struktúrák mit jelentettek? Senki. Minden elmúlt. A mulandóság a legfontosabb dolog. Ezzel kell a leginkább megbarátkozni. De eközben minden pillanat alkalmas arra, hogy kikerüljünk a mulandóságból. Ami nincs ingyen, nagy áldozatokat kell hozni érte. De mi másért érdemes áldozatot hozni, ha nem ezért? Ez az egész világ elvesztette a lényegét.
Hallgat otthon zenét? Ha igen, mit?
Bach-kantátákat vagy Haydn szimfóniáit. Vagy középkori darabokat. Minél régebbiek, annál jobbak. Vagy kínai, indiai, jávai, tibeti és egyéb, a messzi múltba nyúló kultúrák hangképeit.
Mit olvas?
Lao-cét. Sok mindent tanultam. Rengeteget, évtizedeken át. Már nem kell olvasni. De hagyom magam megszólítani. Nincsenek ideológiák a fejemben. Akármilyen is egy ideológia, szakrális vagy szociális, életveszélyes. Mert mindegyik alkalmas arra, hogy embereket lehessen gyilkolni a nevében. Azt ápolom magamban, hogy megérezzem, mit kell tennem. Ne gondolkozzam, ne racionalizáljam, hanem megérezzem. Egyszerűnek kell lenni. Az a legjobb. És nem gyűjteni a díszdoktorságot. Három író emberről szeretnék említést tenni, egyikük halott, a másik kettő kortársam. Az 1985-ben meghalt Pálos Rozita költőnő verseit mostanában sokat olvasom éjszakánként. A két élő közül az egyik Jász Attila író, költő, főszerkesztő. Olyan, mint egy titokzatos középpont, akinél számtalan irányból érkező alkotók találkoznak, és mennek tovább a saját útjukon, ő pedig erőt ad ezekhez a találkozásokhoz és továbbhaladásokhoz. A másik élőt, mint ahogy Pálos Rozitát is, szintén neki köszönhetem: ő Domokos Johanna Németországban élő költőnő, egyetemi tanár. Az ő verseivel való találkozás alapvetően változtatta meg a magyar nyelvű szövegekhez való viszonyomat. Legnagyobbrészt ókori görög nyelvű szövegeket használtam, néhány esetben latint vagy hébert. Johanna munkáival a magyar nyelvű szövegek is teljes mélységükben részévé lettek zeneírási gyakorlatomnak.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
