A gyerekcsapat nem mindig játssza az összes játékot, amit tud. Divatok vannak, vagy talán nem is divatnak mondanám, valamelyik kedveltté válik, aztán megunják, valami más jön helyette. Valaki valahol újat tanul, behozza, az megy egy ideig, aztán visszatér a régebbi, majd megint változik.

Gyerekkoromban, a hatvanas évek elején minden szabad­időnket kint, a nagy közös kertben töltöttük mindenféle elfoglaltságokkal, köztük persze olyasmivel is, amit nem néztek jó szemmel a fölnőttek, már ha tudomást szereztek róla. Szurkoztunk például. Régen sok volt a kockakő, ennek közeit időnként szurokkal kiöntötték. Gyönyörű fekete volt frissen a szurok, az ember nem állta meg, hogy kipiszkáljon belőle valamennyit. Én sem álltam meg. Semmire sem volt jó azon kívül, hogy nagyon koszos lettem tőle, mégis remek játék volt mindenfélét gyúrni belőle. De mégis, jó volt valamire. Galacsint gyúrtam belőle, madzagra ragasztottam, ki lehetett vele rántani a földi pókot a lukjából.

Ma sem tudom, honnan, az iskolában mindig előfordult golyóscsapágy, jelentős csereértékkel. Gondolom, a gyári munkás szülők „szerezték”, vagy szerelőműhelyekből került ki. Nem hiszem, hogy manapság ilyesmi forogna a kisiskolások kezén. Rajztáblából, lécből ősgördeszkát, gágyét csináltunk vele. A hátsó tengely – darab léc – rögzítve volt, az első tengely elfordítható, madzaggal vagy puszta kézzel lehetett kormányozni. Dübörgött, mint a fene, jó nagyokat lehetett esni vele.

A csúzlizást minden gyerek ismeri, a focit is, volt, hogy huszonegyeztünk kavicsban, játszottunk Amerikából jöttem-et, fogót, pingpongoztunk, bicikliztünk, ahogy azt kell. És volt egy játék, amivel egész nyarakat eltöltöttünk: az indiános.

A játéknak az adta meg az alapot, hogy pajtásaimmal mind olvastuk az idevágó könyveket, közös ismerősünk volt Sólyomszem, Old Shatterhand meg Winnetou. Főleg mi, fiúk olvastuk ezeket a történeteket, de hellyel-közzel a lányok is, és be is szálltak néha a játékba. Közbevetőleg: azt hiszem, jók a generációs közös élmények. Ezek a hatvanas években még inkább könyvek voltak, később tévéfilmek és sorozatok, mint az Ivanhoe meg A Tenkes kapitánya, lévén előbb csak egy, aztán két, igazából másfél tévécsatorna, minden este pontosan ugyanazt nézte mindenki. Manapság mindenből ezer van, vajon vannak-e generációs közös élmények? A Harry Potter? A Csillagok háborúja?

Az indiánosnak nem volt meghatározható kezdete, egyszer csak elkezdtük, egy madártollal a hajunkban, késnek kinevezett darab bottal, sátornak kinevezett zuggal a bokrok aljában. A játéknak nem voltak szabályai, elég volt élni az indián életet. Ehhez idővel magunk fabrikálta fölszerelés került, a készítése fontos része lett a játéknak. Az arcunkat kifestettük, indián fejdíszt csináltunk összeszedett galambtollakból, azokból mindig lehetett találni. Tomahawkot fából faragtunk, íjat madzaghúrral, nyilat hurkapálcából, rádrótozott gombostűvel, bujkáltunk a bokrok között, és beleéltük magunkat, hogy most igazi indiánok vagyunk, éppen olyanok, amilyenek a regényekben szerepelnek.

Egyszer az amerikai nagybácsikáimtól (ciszterci szerzetesek, nem jókedvükből emigráltak) „igazi” indián fejdíszt kaptam, gyereknek való játékot persze, de igazi nagy, színes tollakkal, az fantasztikus volt, tökéletes illúziót adott, én voltam benne Winnetou. Pisztolyt hordtunk, fából, néha igazi műanyagot, amibe durranó töltényszalagot lehetett tenni. Az egyik pajtásomnak gyönyörű, tiszta fém Colt revolvere volt, az nagyon tetszett.

Mi volt ebben a varázslatos? Talán az, hogy a fejdísszel, tomahawkkal (tomahavknak mondtuk persze, betű szerinti kiejtéssel) átléphettünk egy másik életbe, amelyet már addig is jól ismertünk a könyvekből és abból az egy-két indiános, vadnyugatos filmből, ami akkor eljutott Magyarországra. Megkettőzni magunkat, egy időre hátrahagyni a nyolcadik kerületi valóságunkat, kiszabadulni a végtelen préri tág térségeire, ahol bölénycsordák legelnek, vagy a sűrű erdők félhomályába, ahol hadiösvényen osonnak az indiánok.

Azóta már tudom, hogy ezt az élményt komoly felnőttek is keresték, hogy ebbe a másik világba ők is átlépjenek, és megtöbbszörözzék az életüket. Közöttük a két leghíresebb az orientalista Baktay Ervin és az énekes Cseh Tamás, de voltak, vannak mások is. Mit kerestek? A hiteles, autentikus észak-amerikai indián élet újraélését? Alig hiszem. Inkább valami sosem volt, elképzelt, vágyott, lélekben megélt világot, ahol a hűség, az igazság és a becsület vezérli az emberek sorsát. A saját valójuk jobbik, szabadabb, igazabb felét, amit ott alighanem meg is találtak.

Nem véletlen, hogy a hatvanas évek elején az ostoba, mindenütt ellenséget gyanító hatalom még állambiztonsági ügyet is konstruált egy ilyen felnőttindiánosból. A III/I. osztály irányításával 1961 tavaszától folytatott operatív, fedett ügynökök bevonásával végzett nyomozás egy kaposvári baráti társaság ellen irányult. A nyomozati anyag így foglalta össze a helyzetet: „Gyakorlati tevékenységük lényege: a különböző ifjúsági kalandregényekben leírt indián életmódnak a szabad idejükben való utánzása. Megalakulásuk óta rendszeresen és csoportosan az erdőkben járkálnak, indián öltözetet és eszközöket készítenek, használnak. A csoportba történő felvétel indián szokásoknak megfelelően tábortűz mellett, béke-pipa elszívása útján történik. A tagok indián neveket kapnak (Nagy-teknősbéka, Heverő bölény, Sas-szem stb.) és egymást testvérnek szólítják.” A „törzsfőnök” Borvendég Deszkáss Sándor írót, aki indián történeteit korábban Fehér Szarvas írói néven adta közre (antikváriumokban ma is kapható), valamint négy „indián” társát 1963 januárjában a Magyar Népköztársaság államrendje ellen kezdeményezett összeesküvés gyanújával letartóztatták.

A börtöntől az 1963 tavaszán hirdetett általános amnesztia mentesítette őket. A nyomozati akta a következő megfogalmazással zárta le az ügyet: „A bűncselekmény körülményei feltárták az indián romantika problematikáját és lehetőséget adtak e téma sokoldalú elemzéséhez.”

Dehogy tárták fel, dehogy adtak lehetőséget! Az ostoba hatalom az egészből nem értett semmit, és nem is fogta föl, hogy nem érti. Pedig a lényeget én is tudtam, nyolc-tíz éves gyerekként, a fejemen tolldísszel, a kezemben partvisnyélből készült lándzsával, ahogy az ágakat félrehajtva osontam a park bokrai között. Igazi magyar indián voltam, és ezzel gazdagabb lett az életem.