A kíváncsiság velünk született, sőt biológiai lényünkből fakad. Az állatvilágban is széles körben megfigyelhető, az egyed, az egyén tanulását alapozza meg. Már gyerekként kezdett izgatni az állati viselkedés. Vajon mit csinálnak a föld alatt élő kisemlősök, amikor senki nem látja őket? Biológusi pályám első szakaszában ürgékkel foglalkoztam. Szerelem volt első látásra. Annál nagyobb izgalmat, mint amikor ültem a mező szélén egy lessátorban, és húztam a strigulákat a felszínen távcsővel látható ürgéket számolva, hogy aztán egy időjárási körülmények alapján felállított számítógépes modellhez illesszem a valóságot, azóta sem éltem át.
Közben sok mindent megtanultam, ami az ürgekutatásnál sokkal általánosabb érvényű. Talán az egyik első ilyen tapasztalat – bár apám erre is jó előre figyelmeztetett –, hogy a természet megismeréséhez csak alázattal lehet közelíteni. A természeti törvények ugyanis meggyőződéseinktől, vágyainktól, törvényeinktől függetlenek. Felismerni, leírni, megérteni lehet őket, de megváltoztatni nem.
A következő rádöbbenést az hozta, amikor világossá vált, hogy minél többet tudunk meg egy állatról, egy jelenségről, egy témáról, annál több újabb kérdés merül fel bennünk. Ahogy nő a tudásunk, úgy nő vele a tudatlanságunk felismerése is. Emiatt talán egyesek elkedvetlenednek, pedig ez fontos lendületadó a kutatóknak. A világ – még a fizikai világ is – a maga teljességében megismerhetetlen, tehát mindig lesz kutatni-, felfedeznivaló.
A sok-sok általános tapasztalat közül még egyet említenék. A tudás megszerzését, a kutatást nem szabad kizárólag a gyakorlati alkalmazhatóság szolgálatába kényszeríteni. Az alapkutatás – amelynek során az ősi kíváncsiság, a tudásszomj kielégítése a cél – ugyanannyira nem nélkülözhető, mint egy épülő ház alapja. Alapkutatás nélkül nincs alkalmazott tudomány, nincs valódi innováció sem. Sosem lehet előre tudni, hogy milyen, a külvilág szemében feleslegesnek látszó kutatás eredményei fogják egykor a megoldást jelenteni egy, akár az egész emberiség számára életbevágó, globális problémára.
Kutatói pályám kezdetén kizárólag a megismerés vágya hajtott. Nem izgatott, hogy a megszerzett tudást kinek, hogyan lehet átadni. Később az élet úgy hozta, hogy a hivatásos természetvédelem berkeiben kötöttem ki. Itt már lehetetlen volt nem észrevenni, hogy a tudásmegosztásnak, a szemléletformálásnak döntő fontossága van. Nem volt egyszerű rájönni, hogy a felfedezés öröme és a szemléletformálás hogyan segítheti egymást, de végül tizenkét évvel ezelőtt néhány kolléga fantasztikus csapatmunkájával kitaláltuk a Vadonleső programot. Tulajdonképpen a ma tudományos körökben egyre sebesebben terjedő, angolul citizen science-nek nevezett (talán átültetve laikus tudománynak hívhatjuk) megközelítést „fedeztük fel”. Ennek lényege, hogy kérdezzük meg az embereket, hogy hol, mikor, milyen állatokkal, növényekkel találkoznak – persze azok közül, amelyeket biztosan felismernek –, és tegyük lehetővé számukra, hogy ezt kényelmesen, szórakoztató módon rögzíteni is tudják. Mi tudományosan is értékes adatokhoz jutunk, miközben ők elköteleződnek a természet megőrzése iránt. Azt hiszem, erre mondhatjuk, hogy „mindenki jól jár” szituáció.