Fémszörny születőben

„Az Eiffel Műhelyház a legnagyobb alapterületű kulturális közhasznú intézmény hazánkban, még az Országháznál is nagyobb, huszonkétezer négyzetméteres” – fogad mosolyogva Resz Miklós, az Opera szcenikai vezetője, akivel a műhelyház labirintusában sétálunk a díszletesek birodalma felé. Bár az Ybl-palota műhelye örök szerelem marad számára, itt kétségtelenül tágasabb és praktikusabb terek állnak rendelkezésre.

Elsőként a lakatosműhelyben nézünk körül: a munkatársak éppen méretes acélrudakat illesztenek össze, gigantikus fémszörnyetegnek is beillő acélváz van születőben, amely egy díszlet alapjául szolgál majd. Az acélmonstrum félig kész állapotban a padlón terpeszkedik – egyelőre élettelenül.

„Ma már jellemzően nem statikus háttereket készítünk, sokkal inkább mozgatható, pillanatok alatt átvarázsolható elemekből épülő díszleteket” – utal Miklós arra, hogy a padlón fekvő díszlet­óriás vázának néhány eleme ki- és behajtható lesz. „A dísz­letekre a szereplők olykor fel is másznak, ezért különösen fontos, hogy a statikai szempontokra is ügyeljünk. Van olyan díszlettervező, aki műszaki rajzokat is készít a tervekhez, és van, aki csak látványterveket – utóbbi esetben pontos számolásokat kell végeznünk. Ügyelni kell az anyagválasztásra, a pontos méretekre és persze a költségekre is, ezeknek be kell férniük a díszlettervek precízen megállapított büdzséjébe, ami legalább olyan fontos része a produkciónak, mint maga a díszletterv” – magyarázza. Beszélgetés közben kitérünk a hegesztőpisztoly szikraszökőkútja elől, majd egy zsilipen át a műhelyház gigantikus belmagasságú szerelőcsarnokába érkezünk.

„Az Operaház Hajós utcai lakatosműhelyében nem volt lehetőség arra, hogy egy az egyben meg­építsük a díszletet. Rengeteg időt és pénzt spórolunk meg a színháznak azzal, hogy itt fel tudunk építeni mindent, így nem a főpróbahéten derül ki, ha valamin változtatnunk kell. A premier előtti hetek már a finomhangolásról szólnak” – mondja Miklós. Egy-egy produkció díszlete elkészülhet akár egy hónap alatt is, de van olyan előadás, amelynek színpadképén akár fél évig dolgozik a szcenika közel ötven munkatársa. „Az Erkel Színház színpada kicsit kisebb, mint az Operáé, a legtöbb díszlet ezért úgy készül, hogy mindkét színpadra gond nélkül beépíthető legyen” – teszi hozzá.

Összművészeti igénnyel

A díszletfestő csarnok, vagyis az Oláh Gusztáv-festőterem hatalmas belmagasságú, a tágas ablakokon csak úgy dől be a fény. A fal mellett csigalépcső vezet a körülbelül tíz méter magasan rögzített függőfolyosóra, ahonnan remek rálátás nyílik a padlón kifeszített gigantikus textíliákra – a szabályosra festett mintákat fentről lehet ellenőrizni a legjobban. A régi korok festői is ezt tették, mikor a mennyezetet kellett kipingálniuk, időnként lekászálódtak a faszerkezet tetejéről, és lentről szemlélték a kompozíción felmerülő pontatlanságokat.

A műhelyben néhányan Wagner Parsifaljának márványtömbjeit festik, egy hatalmas szobor a földön fekve várja, hogy elfoglalhassa az őt megillető helyet a díszletben – az illúzió tökéletes, az egyébként pillekönnyű szobor közelről is gránitnak látszik. Az egyik díszletfestővel Pallós Nelli, a Hoffmann meséinek díszlettervezője egyeztet – merthogy párhuzamosan több darab díszletén dolgoznak. A csarnok sarkában, Földvári László jelmezfestő szűkebb birodalmában a Parsifal öltözetei várakoznak arra, hogy színezzék vagy speciális technikával öregítsék őket, a falra tűzött vázlatokon harci sisakok, paripák, kőoroszlánok virtuóz rajzai sorjáznak, példáiként annak, hogy az előadások díszletei és jelmezei összművészeti igénnyel készülnek. Ami már csak azért sem csoda, mert a díszletfestők többsége diplomás képzőművész.