Szarvas József: Ne reménykedjetek, én nem gyüttment vagyok, hanem gyütt!
Rövid hétvégi kikapcsolódást keresett, életre szóló elköteleződést és a valahová tartozás csodás érzését találta meg helyette.
Menü
Szöveg: Meszleny Zita
Fotó: Földházi Árpád
Ha nem narancssárga-fehér furgonjából árulja az őrségi piacokon a sajtot, akkor Nagyrákos életét szervezi. Immár huszonöt éve. Baksa Eszter vallja: „a jó élet azz, hogy együtt van a család, azt végzem, amit örökül kaptam és nem adtam el a szüleim földjét.”
—
– Azt mondd meg, édesapád hogy van! Azért mégiscsak a kilencvenhetedik évében jár.
– Az még csak kilencvenhat.
– Jól van, na! November 19-én megy bele a kilencvenhétbe. Ezt a kicsit előlegezzük már meg neki. Na, Isten áldja őt is, téged is!
—
Baksa Eszter, vagy ahogy Nagyrákos polgármesterét és kedvenc sajtosát mindenki szólítja, Eszti néni elintegeti a sorban előttünk álló vásárlóját, majd kitárja narancssárga-fehér árus autójának ajtaját, és betessékel. Szerdán Őriszentpéteren nem olyan zsúfolt a piac, de azért ne számítsunk nyugodt beszélgetésre – figyelmeztet. Nem is húzza az időt, kihasználva, hogy épp senki nem bámészkodik a négy keréken guruló kirakat előtt, kérdés nélkül magyarázni kezdi az imént látott jelenetet.
„A férfi falumbéli volt, jól ismerem őt meg az apját is. De egyébként is tudom Nagyrákos mind a kétszáznyolcvan lakosának a születési idejét, és tudom mindnek az anyja nevét is. Higgyék el, falun teljesen más polgármesternek lenni, mint városban; nekem az emberekkel kell törődnöm. Egy alig háromszáz fős településen is van mindenféle ember az akadémikustól a postáson át a parasztig, és nekem az összessel szót kell értenem. Ez a feladatom, én meg szeretem csinálni. Hozzám mindig lehet jönni, akár sajtért, akár polgármesteri ügyekkel, akár csak úgy. Ha valakinek valami gondja van, megkeres telefonon, személyesen, vagy üzen, hogy menjek át, és megyek. Huszonöt év hivatal után ez már magától értetődik. Ismerjük, megszoktuk egymást. Meg aztán itt, falun egyébként is mindenki belelát a szomszéd lábosába, sőt a tányérjába is. Ez nem jó vagy rossz, ez természetes. És bár Nagyrákost csak kevesen lakják, borzasztó nagy a szétszórtság. Budapesten egy nagyobb panelben élhetnek ennyien, itt viszont öt szer van. A völgyben fekszik Alsószer. Mellette, a patak túloldala már Nemesszer. Azért Nemesszer, mert őrálló őseink közül ott éltek legtöbben, olyanok, akik az Őrvidék őrzéséért nemesi címet kaptak. Pankasz felé van egy csak öt-hat házból álló szer, neve pedig Devecserszer. Hogy a név honnan ered, senki nem tudja. Aztán ne maradjon ki még Belsőszer és Csárdaszer se. Így vagyunk mi, ez Nagyrákos. Szanaszét, egymástól jó messzire állnak a házaink. Képzelhetik, hogy az infrastruktúrát nem volt könnyű kiépíteni. De sikerült. Mindenhol van gáz, villany, víz, szennyvízcsatorna, le vannak aszfaltozva az utak, gyönyörű, virágos, rendezett a környék. Ez mind-mind sokkal nagyobb kihívás itt, mint egy átlagos településen, ahol egy utcára vannak fölfűzve a házak. De hát ez őrségi sajátosság, ezt kell megoldani.
Én egyébként örömmel intézem ezeket a dolgokat. Mindig közéleti szereplő voltam. Érdekelt, mi történik a faluban. A rendszerváltáskor, amikor a tanács helyett önkormányzati képviselőtestület lett, testületi tag is lettem, aztán 1998-ban már engem választottak polgármesternek, és azóta egyfolytában. Az utolsó három választáskor már ellenfelem sem akadt. Sőt, volt, aki megkérdezte tőlem: »Eszti néni, akarsz-e indulni? Mert ha igen, akkor nem fogok, minek is tenném.« Én meg indulok. Ugyan már hetvenhat éves vagyok, amíg bírom, nem akarom kiadni a kezemből a gyeplőt, mert azt nem szeretném megélni, hogy amit összeraktam, szertefoszlik. Nem tudom, mi kell hozzá, hogy ezt ennyi ideig hagyják nekem. Szerencse? Rátermettség? Vagy csak nincsen más? Bármelyik igaz lehet. Én mindenesetre bízom benne, hogy azért választanak meg újra és újra, mert tudják, hogy olyan vagyok, aki sajátjaként szereti a falut.”
A beszélgetés megszakad, hiszen egyre látványosabb tömeg gyűlik az autó köré. Van, aki sajtért jön, más csak a történetekért. Eszti néni egyikkel sem fukarkodik.
—
– Mit szeretnél, csillagom?
– Egyelőre csak nézelődöm.
– Hát, azzal nem lehet jóllakni, igaz, cserébe ma még pénzbe sem kerül.
– Ezek itt milyen sajtok?
– Van itt lágysajtból natúr, köményes, borsikafüves, tökmagos, színes borsos, csípős paprikás, görögszénás, aztán füstölt scamorza, sima és sonkás parenyica, azaz falusi piskótatekercs, natúr, valamint cigánymeggyes joghurt, ez meg itt orda. Huh, szépen felmondtam a leckét, igaz-e? Pedig látja, nem volt könnyű. Hála érte Istennek, meg persze a lányoméknak, akik készítik a sajtot, és a teheneknek, akik adják a hozzávalót. Mindnek itt is van a képe a falon, nézze! Ők itt Öcsi, Csoki, Hugi, Mogyoró, Papa és Bömbi. Édesek, mi?
—
A pultban állva rövid idő alatt észrevesszük, bárki kérdez a sajtokról, nem eshet úgy szó az áruról, hogy Eszti néni ne emlegetné csillogó szemmel a férjét, a három gyerekét és az állatait. Aki pedig meghallgatja a családi vállalkozás genezisét, nem is csodálkozik ezen.
„Én hetven éve őrzöm a teheneket. A lányom meg hetedik éve készíti a sajtot. Jó ideig csak ketten voltunk a tehenekre a férjemmel, de már nem bírtuk. Nemcsak gondozni, fejni kellett az állatokat, de el is kellett adni a tejet. Sajt akkor még nem volt, de minden este és reggel öt faluba hordtam szét az üvegeket. A nagyobbik lányom azért hagyta ott az egészségügyet, hogy ne kelljen eladnunk a jószágokat, majd elvégezte a sajtkészítő-iskolát is. Aztán röviddel utána a kisebb lányom adta fel az állását a közigazgatásban, hogy jöjjön segíteni. Bármit elvégez. Ha kell, a sajtműhelyben, máskor az állatok körül vagy a földeken dolgozik. A fiam pedig az informatikusállásából lépett ki a vállalkozásért. Ő igazi ezermester. Minden férfimunkát elvégez, ami adódik. Most tehát mind a három gyerekünk otthon van. Nem kérte senki, hogy ezt tegyék, csak érezték, hogy haza kell jönniük. Ilyenkor tudom, hogy vannak még csodák ebben a világban. Most már nyugodtan meghalhatok, mert tudom, hogy amit én tanítottam, azt valaki megőrzi.
Ha a vásárlók néha kérdezik, hogy kecskesajt van-e, akkor az a válaszom, hogy nálunk csak tehén van, sőt nekem is sokan mondják: »Te akkora marha vagy, hát miért kell a sajttal foglalkozni, anélkül is megélnétek!« Erre én azt felelem, hogy igen, csak nem élnénk ilyen jól. A jólt nem a pénzre értem, nehogy azt gondolják! A jó élet az, hogy együtt van a család, azt végzem, amit örökül kaptam, és nem adtam el a szüleim földjét az osztrákoknak, pedig vitték volna azok jó szívvel.”
—
– Jó napot kívánok!
– Maguknak is! Hát téged meg, fiúcska, hogy hívnak? Nincs neved? Na, és azt tudod-e, milyen nap van máma? Az unokámnak van a neve napja: Emese. Nézd csak, van is róla képem. Épp korodbéli kicsi lány.
—
A kasszából egy stósz családi fénykép kerül elő. Eszti néni és a joghurtért érkező édesanya a kisfiával ráérősen lapozgatja a fotókat. A róluk visszamosolygó arcok hatása a polgármesterben gyerekkori emlékeket idéz.
„Minálunk mindenki nagyrákosi. Édesanyám Őriszentpéterről ide jött férjhez. Én a férjemmel már egészen kicsi gyerekként együtt játszottam a falu utcáin. Állatunk pedig mindig volt, ebbe az életmódba születtem bele. Ötéves koromban már a teheneket őriztem a legelőn, most az ötéves gyereket hárman vigyázzák. Mégis szép gyerekkorom volt. Ami emlékem van nekem, mind szép. Hasznos voltam, mindig mindent meg tudtam csinálni. A szüleim munkára neveltek, és felelősségre. Ha nem a teheneket őriztem, a pincében álló krumpliról hántottam le a csírát, mert csak úgy lehetett beletenni a kotlába és föltenni főni a disznóknak. Annál jobb ételt nem lehetett elképzelni nekik.
Milyen más világ volt! Gondolják csak el, mikor tizennégy éves voltam, akkor lett a faluban víz és villany. Addig csak petróleumlámpa volt. Anyukám, mikor már besötétedett, újságpapírral megpucolta a cilindert, hogy több fényünk legyen, fölült szegénykém az asztal tetejére, mert ott volt a legnagyobb világosság, és ruhákat javított, foltozott. Közben el-elbiccentett, de éjfélig dolgozott. Ha látná, most mennyi ruha megy veszendőbe, a könnye is kicsordulna. Akkoriban mindent megbecsültek. Az utolsó szál szénát is. Emlékszem a szegény öregasszonyokra, akik az aratás után végigjárták a földet, és összegereblyézték a tarlót. Egyenként szedték föl a letört kalászokat, és csokorba rakva vitték haza a tyúkoknak. Szegényebb volt akkor a falu, de sokkal nyugodtabb is. Nem volt ez a nagy mindent akarás. Elfogadtuk, ami volt, soha nem háborogtunk semmiért. A mostani embernek minden egyszerre kell. Minden kell, ami a másiknak van. Sosem elégedett, sosem nyugszik meg.”
—
– Kártyával lehet fizetni?
– Nem, én el vagyok tiltva a szerencsejátékoktól, nem kártyázhatok.
– És ha tízezrest adok?
– Jaj, vigye a szemem elől azt a nagyot!
– Na, csak van itt mégis egy ezres.
– Ugye hogy ugye! Láttam én, hogy lapul ott valami kisebb.
– És tényleg volt. Azt nem látta esetleg, hogy adnak-e a piacon kenyeret?
– Várjon, megkérdezem. Csaba! A Peti itt van? Nincs? Ha nincs Peti, akkor nincs kenyér. Ezt hívják úgy, hogy falusi telefonálás. Egy nagyot kiáltunk, és már jön is a válasz. A városban inkább ne próbálja ki!
—
Eszti néni mosolyogva néz a távolodó vásárló után, majd az órájára pillant. Lassan zár a piac. Pakolni kezdünk, és ahogy beszélgetünk, a vevőkre terelődik a szó.
„Egyre több városi embert szolgálunk ki a piacon, de egyre többen vannak a környéken is. Természetes, hogy a fiatalok elmennek a faluból, nem vonzó a paraszti munka. Fárasztó. De ahonnan kihalnak az öregek, azokat a házakat általában megveszik a városiak. Nem kell őket csalogatni, jönnek maguktól. Keresett lett nagyon az Őrség, bár nem teljesen értjük, mi benne a különleges. Valahogy mégis úgy rátalált a városi ember erre a természetességre. Őrség – ez a szó már magában csábító lehet. Ahogy őrálló őseink védték itt a gyepűrendszert, talán mi is őrzünk még valami olyat, ami a városban elveszett. De érdekes, mert néha épp azt dicsérik, amit mi ostorozunk. A városi azt mondja, milyen szép természetes, én meg azt, milyen dombos, kanyargós, problémás. De valójában minek is szidjam? Szeretem. Sosem akartam itthagyni. Ki gondolt erre akkoriban? Nem is értünk rá ilyesmire gondolni, nem is akartuk magunkat büntetni. Itt élt az anyám. Itt nevelt fel nótaszóval a drága jó apám. Ez a föld az enyém. Hozzám tartozik. Hozzám tartozik a Pince-völgy, a Zsidó-domb, a Kút-völgy, a Nagyrét, a Szala, a Kisrákosi-patak. Mondhat az ember ennél többet?”
Rövid hétvégi kikapcsolódást keresett, életre szóló elköteleződést és a valahová tartozás csodás érzését találta meg helyette.
Nemcsak használni, hanem hozzáadni, építeni. Ez Rátóti Zoltán hitvallása is, aki korábban polgármesterként, templomépítőként vett részt Magyarföld életében, ma pedig ott segít, ahol tud.
A Vendvidéken talált otthonra és hivatásra Oszlányi Kincső, aki a Kétvölgy Kertje kultúrtörténeti kávézó és szatócsboltjával a helyi termelők által létrehozott értékeket népszerűsíti.
Egyszerű, önfenntartó élet. Erre vágytak, és Belgiumból a véletlennek hála egészen az őrségi Rönökig jutottak, ahol ezt meg is teremtették maguknak. Jan Leen és Wijnants Wouter a Szedervirág Ökotanyán gyermekeket nevel, sajtot készít, állatokat tart és kertet gondoz. De ami a legfontosabb: boldogan él.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
