Tízéves lehettem, kisiskolás. Valami rám nehezedő, súlyos gyerekbánatot melengettem magamban, amilyet a felnőttek megmosolyogni szoktak – istenem, milyen drága, ahogy komoly arccal sajnálja magát! –, de amilyet a gyereknek éppen elég teher cipelni. Világgá menni készültem, magam mögött hagyni a bántó közeget. De mert az egészséges lélek önkéntelenül is kibúvót keres a rossz elől, képzeletben hamarosan messze járva el is felejtkeztem a bánatomról, már az én saját lakatlan szigetemen jártam, építettem a házamat, neveltem az állataimat, halásztam és vadásztam, vetettem és arattam, igazából nem is vártam a megmentő hajót, de legalábbis jó sokára, hogy kedvemre kiélvezhessem ezt a szabad életet.
Az emberi civilizációnak vannak örök történetei, amelyeket újra és újra elmesélünk egymásnak, ahogy Thomas Mann regénye, a József és testvérei legelején az esti tűz körül beszélgető pásztorok. E történetek közül vannak monumentálisak, egész népeket megmozgatók, mint Nagy Sándor világhódítása, Hannibál menetelése az elefántokkal az Alpokon át vagy Kolumbusz átkelése az óceánon. És vannak kis körben mozgók, mint Rómeó és Júlia szerelme, Kőrösi Csoma Sándor gyalogútja Tibetbe, és ilyen Robinson magányos élete is a lakatlan szigeten.
A gyerekszoba emeletes ágyának a felnőttek szeme elől elrejtett zugába bekuckózva ezt a történetet meséltem és éltem újra és tovább magamnak, persze önmagamat gondolva Robinson helyébe. Én voltam a partra vetődött tengerész, aki egy egész világot teremt maga körül, a nappal kel és azzal fekszik, kedvére bejárja a szigetet, minden úgy az övé, hogy nem is kell birtokolnia, szánt, vet és arat, élvezi munkája gyümölcsét.
A lakatlan szigetes játékban talán az a legszebb, hogy mintha az időből is kívül kerülne az ember. Az órák, a napok múlnak persze, a hetek, hónapok is, de az évek száma már csak rovás az ajtófélfán. Nincs mi elől és nincs hová tartani, a szigeten csak az itt és a most létezik. Annak idején a kuckómba húzódva nem gondolkodtam én ilyen bonyolult dolgokról, de ma már tudom, hogy a szigetre, az én Robinson-szigetemre álmodva magamat a kivett idő, a kairosz „nem jövök sehonnan és nem tartok sehová” élményét kaptam ajándékul. Ahogy megkapja minden gyerek, aki szigetlakónak álmodja magát.
Arról sem töprengtem akkor, sok évvel ezelőtt, hogy vajon a valóságban képes volnék-e éveken át fönntartani magamat egy lakatlan szigeten. Éppen elegendő volt elképzelni mindezt, hiszen a fantázia számára minden lehetséges. Mégis, öntudatlanul is elvarázsolt a gondolat, hogy magam teremthetek meg magamnak mindent, amire szükségem lehet. Daniel Defoe 1719-ben megjelent és azóta milliószor olvasott regényének is ez az egyik titka: az olvasónak, aki akaratlanul is önmagát helyezi az egyes szám első személyben elbeszélt történet főhőse szerepébe, megadja ezt a szép illúziót. Mi sem jellemzőbb, mint hogy negyven évvel később Rousseau, a francia filozófus-író híres pedagógiai regényének főhősével, Emillel tizenkét éves koráig csak a Robinsont olvastatja abban a reményben, hogy Emil felnőtt fejjel majd úgy tekint magára, mint aki egymaga képes kielégíteni a szükségleteit.
Újramesélem magamnak az ezerszer elmesélt történetet. Szerencsés megmenekülésemet a viharból, a zátonyra futott, elhagyott hajóroncs átkutatását, a megmaradt élelem, szerszámok, fegyverek fölfedezését és partra hordását, a szárazföld bejárását azzal a felismeréssel, hogy lakatlan szigetre kerültem, életem új terének számbavételét minden élővel és élettelennel, amelyek ki tudja meddig majd körülvesznek engem.
Megunhatatlan gondolati játék fölépíteni ezt a robinsoni életet. Kezdődik mindjárt a kunyhóval. Melyik gyerek nem épített kunyhót magának – ha másból nem, egymáshoz tolt, pokróccal letakart konyhaszékekből. Az én gyerekkorom legszebb, legigazibb kunyhóját Sváby Lajos, az utóbb Kossuth-díjjal kitüntetett kapó festő építette Kecskeméten, földbe szúrt, azokon keresztbe font hosszú ágakból, frissen tépett fűvel kitömve az ágak közét. Hárman is elfértünk benne, úgy laktunk ott, mint egy palotában.
Az elgondolt robinsoni ház természetesen háromszáz éve a hajóroncs deszkáiból épül. Barlangot is oda lehet képzelni, az eredeti történetben is van ilyen, a barlang különben is a csodák birodalmába nyíló kapu, teljes értékű fantáziavilág önmagában.
Aztán jöhet a gazdálkodás, végtére a hajóról megmentett kétszersült nem tarthat örökké. Természetesen a vadászattal kezdődik a dolog, és végül nem maradhat el a földművelés sem, kicsiben megismételve az emberiség történelmét. A hajó megmentett vasalásából ásó lesz, véletlenül előkerült árpa- és rizsszemekből vetés, a beérett termésből liszt, abból kenyér. A vadkecske gidája kézhez szokik, egyik a másik után, idővel tej is kerül. Jut idő a szerszámok javítására, az otthon berendezésére és persze nagy sétákra a szigeten, megismerve minden zugát.
Az örök robinsoni álom: egyedül teremteni egy egész életet. Vajon manapság, amikor a világ az élet minden kellékét készen, házhoz szállítva kínálja, gyerekek és felnőttek álmodják-e még? Nem tudom elképzelni, hogy ne így legyen.
Sorozatunk célja, hogy ne csak olvassunk, hallgassunk, „nézzünk” is verseket. Minden érzékünkkel kapcsolódjunk a költészethez. Az AktuálPoétikában ezúttal Makáry Sebestyént kérdezte Győrffy Ákos József Attila-díjas költő, író.
Az antik babák különböző karakterek, nem véletlenül kaptak saját nevet, és egyedi történetük is van, amihez kapcsolódni lehet – mondja Helmeci Éva, akit kislányként varázsolt el a különleges, művészi értéket képviselő babák világa.
Két táskával érkezett Finnországba feleségével, Zsuzsannával Kovács-Balogh Tamás a kétezres években – 2024 júniusában az általa vezetett Rikalan Krouvi éttermet a Chaîne Egyesület, a világ legrégebbi gasztronómiai világszervezete a legjobbak közé választotta. Az étteremben csak helyi gazdálkodókra támaszkodnak. Tamás úgy tekint a hivatására, hogy Isten adja azokat a tiszta alapanyagokat, amelyekből ételeket készíthet.
Anya főz, hajtogat, csomagol, blogot ír, klubot vezet, online oktat, és állandóan tanul. Anya sosem adja fel, jöjjön pánikbetegség vagy skarlát. Anyát Kovács-Mihócza Orsolyának hívják, van öt gyereke, a többi pedig a cikkből kiderül.
Együtt és egyedül, küszködve vagy szárnyalva, sikerrel és kudarcok mentén. Az alkotás klasszikusan egyemberes misszió, még akkor is, ha két művész köt szövetséget és alapít rá családot. Borbás Dorka és Lukácsi László harminchat éve él együtt és alkot egymás mellett.
Gimesi Dórával, a Budapest Bábszínház dramaturgjával és művészeti vezetőjével az Amikor mesélni kezdtek a fák című, különböző történelmi korszakokat érzékenyen bemutató mesekönyvének megjelenése apropóján beszélgettünk budapestiségről és szegediségről, nemzedékek egymáshoz kapcsolódásáról és arról, hogy szülőként soha nem késő kopogtatni a kamaszok mély belső világának ajtaján.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
