Menü
Popova Aleszja Kossuth-díjas balettművész, a Magyar Állami Operaház első magántáncosa
Mit jelent a tánc egy olyan művésznek, aki huszonöt évet töltött a színpadon, Giselle-től Mária hercegnőn és Júlián át Makrancos Katáig a balettirodalom legizgalmasabb nőalakjait táncolta el?
A szeretetet. Ezt az érzést már kis korában átélheti a gyermek, akit foglalkoztat egy téma: minél jobban elmélyül benne, annál nagyobb boldogságot tapasztal majd, és örömet, amelyet a környezetére is képes visszasugározni. Nekem ezt jelentette a tánc. Győrben tanultam Markó Ivánnál, majd az Állami Balett Intézetbe kerültem, ahol Sebestény Katalin volt a mesterem, a példaképem, ahogyan a nagy művészek is, akikkel később együtt dolgozhattam az Operaházban: mások mellett Kun Zsuzsa, Seregi László, Dózsa Imre. Tőlük tanultam, hogy a balettművésznek – a klasszikus balett-technika tökéletes elsajátítása mellett – a színpadon az is feladata, hogy tükröt állítson az emberek elé, és továbbítsa a közönség felé a művészetben összesűrűsödő energiákat.
Ez miben nyilvánul meg?
Az életet működtető erőben, a szeretetben. Mindennek ez az alapja: a párkapcsolatnak, a családi létnek, a hivatásnak – hiszen ha szeretjük, amit csinálunk, azt minden nehézségével, szépségével együtt szeretjük. A tánc nem más, mint a mozdulatokban kifejeződő szeretetnyelv.
A balettművésznek nem csak technikai szempontból kell az előadáson tökéleteset mutatnia, a mozdulatok nyelvén érzelmekről is mesélnie kell…
Ezért is kell átfogó műveltség. A táncosnak ismernie kell a képzőművészetet, a klasszikus zenét, az irodalmat: az igaz értéket képviselő művészet olyan érzelmi gazdagságot ad, olyan esszenciális tudással vértez fel, amelyből bátran meríthet. Enélkül nincs hiteles alakítás. A romantika ismerete nélkül hogyan lehet eltáncolni Giselle-t? Shakespeare ismerete nélkül hogyan lehet Júlia vagy Makrancos Kata bőrébe bújni? A színpadon a táncos önmagát adja, semmit sem tud elrejteni. Nem véletlenül mondják, hogy a balettművész pőrén áll a közönség előtt: ha valakinek az alakításából hiányzik az érzelem, azt a közönség megérzi; hiába fantasztikus a technikai tudása, hiteltelenné válik.
Mi kellhet még az élet teljességének megéléséhez?
Hiszek abban, hogy az életünket évszázadok óta keretbe foglaló értékek a fontosak: a keresztény hit, a család összetartó energiáit semmi sem helyettesítheti. Azon értékeket, amelyek az embert felelősséget vállaló, szeretetteljes lénnyé teszik, a gyereknek elsősorban a szüleitől kell megtanulnia. Ha pedig a balett: a táncos a mesterétől sajátítja el a szakma iránti alázatot, ez már-már olyan, mint a szülő-gyermek viszony. Én azt tanultam Markó Ivántól, Sebestény Katalintól, hogy mikor a színpadra lépek, adni akarjak. A pályám során végig azt tapasztaltam, a nézők szomjazzák a színpadról áradó szeretetet. A művészet értelme az, hogy a fájdalmat, a szomorúságot feloldja, hogy a segítségével a néző ráeszméljen a saját problémáira, megoldást találjon. Az átélt katarzis felszabadít, és erre a mai világban – talán jobban, mint bármikor – hihetetlenül nagy szükségük van az embereknek.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
