Fogalmam sincs, miért kezdtem fényképezni annak idején. Az erdőjárások kezdetekor már ott himbálózott a nyakamban apám régi, Vera márkájú gépe. Vagy a hátizsákban, a sajtos szendvics mellett. Vittem magammal mindenhová. Azt még megtanultam valahogy, hogy a filmet hogyan fűzzem be a gépbe, de a dolog finomabb árnyalataival nem törődtem. Ha jobban belegondolok, szinte mindennel ugyanígy voltam és vagyok. Zenélni sem tanultam meg soha, a verstani alapismereteket sem sajátítottam el rendesen. Talán lustaság. Nem tudom. De nem biztos, hogy pusztán a lustaságra kenhető az egész. Lehet, hogy tévedek, de mindig úgy éreztem, hogy megtanulni valamit egyet jelent azzal, hogy az adott tárgy azonnal elveszti az érdekességét, a váratlanságát. Minél komolyabban foglalkozom valamivel, annál kevésbé érdekel. Ezért aztán soha nem foglalkoztam komolyabban semmivel, ami kétségkívül azt a látszatot kelti, mintha meg akarnám kerülni az erőfeszítéseket, a kemény munkát. Lehet, hogy így van. De eközben az is van, hogy mintha mégsem kerülném meg. Valamivel foglalkozni sokféleképpen lehet, esetemben úgy is, hogy érdeklődésem tárgyát egyfajta meditációs objektummá teszem.
Ott van valahol a tudatom egy eldugott szegletében, és ott dolgozik. Akkor is foglalkozom vele, ha épp egészen mással vagyok elfoglalva. Régóta így is írok. Tudom, hogy van egy határidős vagy nem határidős munkám, és pusztán ez a tudat elég ahhoz, hogy a szöveg elkezdje alakítani magát. Fogalmam sincs, mi lesz az első mondat, sok esetben azt sem tudom, mi lesz az adott írás tárgya. Csak azt tudom, hogy a szöveg elkezdett alakulni valahol a tudat és a tudattalan határmezsgyéjén. Van ennek egy valós érzete is, egyfajta fiziológiája. Olyasmi, mint amikor a kelleténél több kávét iszom, enyhe izgalom, enyhe szívdobogás, valami céltalan, tárgytalan motiváltság. Nyomon vagyok, pontosabban valami nyomon van bennem. A múzsa talán nem más, mint a tudattalannak ez a finom átszűrődése a tudatba, ez a titokzatos áramlás, ami egyszer csak felbukkan a tudat horizontján. Tagadhatatlan, hogy ez nem a valamivel való foglalkozás klasszikus metódusa. Kívülről semmi nem látszik belőle. Mintha nem történne semmi, legfeljebb a bambulás jól ismert jegyei tűnnek elő. Egyszer azt mondta egy ismerősnek a kisebbik fiam, hogy apának az a munkája, hogy ül a kamrában a laptop előtt, és zenét hallgat. Szerény írói eszköztárammal nem tudom visszaadni ennek a bizonyos ismerősnek az arckifejezését. Ahogy rám nézett, abban minden benne volt azt illetően, hogy mit gondol az én úgynevezett munkámról. Persze aki ilyesmire adja a fejét, annak számolnia kell azzal, hogy a szűkebb és/vagy a tágabb környezete nem igazán érti, hogy pontosan mit is művel, amikor dolgozik. Hogyan is érthetné, amikor én sem értem igazán. Ezért aztán nem is várom el senkitől, hogy munkaként fogadja el, amivel foglalkozom. Más kérdés, hogy én sem fogadok el munkaként számtalan olyan tevékenységet, amit a világ munkaként nevez meg.
Egy régi fényképezőgéppel kezdtem, úgy tűnik, messzire kanyarodtam tőle. Ez a hosszú kanyar is a fentieket bizonyítja, azt, hogy az első mondat valójában nem tőlem származik, nem az írásról való gondolkodás eredményeként született meg. Azt hiszem, semmi misztikus nincs ebben, legalábbis nem szeretném azt a látszatot kelteni. Annyiban misztikus csak, hogy nem tudok semmit arról a folyamatról, ami elvezet az első mondatokig. És arról a folyamatról is csak kicsivel tudok többet, ami aztán az utolsó mondatokig vezet el. A Vera márkájú, régi fényképezőgép az apámé volt. Nem becsültem meg eléggé, ami abból is látszik, hogy néhány év után elvesztettem. Másnaposan ott felejtettem az apci bányató meredek, sziklás partján. Tengerszemnek is nevezik, ami nyilván erős túlzás, hisz Magyarország mai területén nincsenek valódi tengerszemek. Azok a Tátrában, a Retyezátban és a Radnai-havasokban maradtak. Két barátommal kirándultunk, illetve egyikük Miskolcon esedékes bírósági tárgyalását kötöttük össze egy bükki és mátrai kiruccanással. Nem emlékszem pontosan, miféle ügyről volt szó. A társaság azon tagjának, aki egyben a sofőrünk is volt, kiterjedt rokonsága élt a Mátra lábánál. Az egyik idős rokon csodálatos, romos kúriájában aludtunk. Soha nem jártam addig ilyen házban. Mintha Móricz vagy Tömörkény novelláinak világába léptem volna be. A méteres falak között hűvös dohszag és félhomály, a könyvespolcon 18. és 19. századi könyvek tucatjai. A hatalmas, elhanyagolt kert ősfái alatt járhatatlan, sűrű bozót. A házban egy nemrég megözvegyült néni élt egyedül, aki maga is olyannak tűnt, mintha egy talán soha nem létezett világ hírmondójaként maradt volna ott. Csáth Gézának van egy novellája, A varázsló kertje. Arról a novelláról mindig ez a mátraaljai, azóta talán már összedőlt udvarház jut eszembe. Ültünk a vadszőlővel sűrűn befuttatott, tágas verandán, és nyakló nélkül ittuk az elhunyt háziúr borát, pálinkáját. Rettenetesen berúgtunk, a másnapi pokoljárás borítékolható volt. Az utolsó képet a régi Vera fényképezőgéppel az apci tó partján készítettem. Aztán a meredek partról bevetettem magam a jéghideg vízbe, ami kitűnő, de sajnos csak időleges gyógyír a macskajajra. Láttam, hogy a közelben düledező putrikból szurtos, meztelen kölykök jöttek utánunk, és ott bujkáltak a parton heverő hatalmas kőtömbök között. Az autóban ülve vettem észre, hogy a fényképezőgép nincs nálam. Azonnal tudtam, hogy már a gyerekeknél van, akik majd semmit nem tudnak kezdeni vele. Eladni sem érdemes, nem egy drága darab. Ottfelejtettem a naptól áthevült köveken, nincs mit tenni. Robogtunk tovább az autópályán, és meglepetten tapasztaltam, hogy furcsa megkönnyebbülés önt el. A gépet persze kicsit sajnáltam, de erősebb volt az efféle helyzetekben azóta is jó néhányszor tapasztalt érzés, hogy valamitől megszabadulni végső soron jótétemény, egyfajta áldás. Ennek a „megvilágosodásnak” nyilván nem kevés köze volt a súlyos másnapossághoz, ami köztudomásúan kiszolgáltatottá és túlérzékennyé teszi az embert. Ültem a viharvert kisbuszban, sajgott az agyam, reszketett a kezem, ötvenedszer indult újra ugyanaz a Pat Metheny-kazetta a magnóban. Végül mindenről le kell mondani, erre gondoltam, különben arra is méltatlan leszek, hogy meghaljak.
Erdélyi kopót, ezt a hungarikum kutyafajtát tartani nem a világ legkényelmesebb dolga. De nem csupán szabadidős tevékenységet jelent, sőt elsősorban nem azt. Mint történész szerzőnk írja: a kopótartás igazi lázadás a mai korszellemmel szemben.
A huszadik század második felében gyökeresen átformálódtak a női szerepek Magyarországon: egyszerre érvényesültek az emancipációs törekvések és a „szocialista erkölcs” főszerkesztői cikkekben közvetített normái. Tóth Eszter Zsófia történésszel beszélgettünk.
A szakirodalomban sokszor nyilas seregletként intézték el a hetvenöt éve a bajorországi Altöttingben összeülő emigráns országgyűlést, ez a minősítés azonban nem felel meg a valóságnak – még ha az ideiglenes államfőnek választott kisbarnaki Farkas Ferencnek a háborúban játszott szerepe körül valóban sok a kérdőjel.
Biszkuban még ahhoz sem volt fantázia, ravaszság, ambíció, temperamentum, hogy magasabb posztra képzelje magát, mint ahova helyezték.
Régen nem volt kérdés, ma egyre gyakrabban az, hogy jó-e, helyes-e fogságban élő állatok kertjét fenntartani. Félek, hogy idővel a nemleges válasz győz majd, én viszont meggyőződéssel mondok igent.
A Budapesti Értéktőzsde volt elnöke az első világháború századik évfordulója kapcsán hatalmas vállalkozásba fogott: bejárta és megörökítette a hadszíntereket Ypres-től Csingtaóig, a Falkland-szigetektől Pápua Új-Guineáig, hogy különleges kivitelű könyvben láttassa a harcok valóságát.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
