Menü
Szöveg: Ferenczi-Bónis Orsolya
Fotó: Hölvényi Kristóf
Esztergomnál átkelve a határon, a Garam egyenes vonalát követve sorra hagyjuk magunk mögött a kis falvakat. Nána, Kőhídgyarmat,Kéménd, Bény, Csata, Oroszka, Lekér, Zselíz és Sáró után érünk fel Garamszentgyörgyre. Az alig kilencszáz fős település lakói között sokan vannak, akik igyekeznek áthidalni az őket Magyarországtól elválasztó kilométereket. Nemcsak anyanyelvüket, de a Duba Tájházban a múlt kézzel fogható emlékeit is őrzik.
Ősi, tiszta erő sugárzik a vályogból rakott parasztházból. Ahogy szobáról szobára járva áhítattal simítunk végig a hófehérre meszelt falakon, a vaskos mestergerendán, a régi könyvek borítóján és az egykor viselt ruhák anyagán, nemcsak azt érezzük meg, milyen katartikus élmény közvetlenül kapcsolódni elődeink életéhez, de azt is, hogy mekkora felelősség megőrizni az egybegyűjtött tudást és tapasztalatot. A garamszentgyörgyi Duba Tájház épületének története 1863 óta fonódik össze a Duba családéval. „Ez a ház már akkor állt, és már mi is itt voltunk” – hangsúlyozza Duba Ernőné Gizella, vagy ahogy a faluban mindenki ismeri: Gizike. A háromosztatú, hosszú parasztház eredeti állapotában maradt fenn, így miután az asszony és férje megörökölték, úgy döntöttek, hogy ők sem adnak túl rajta, hanem mint a múlt lenyomatát megőrzik az utókornak. Régi álmuk valósult meg, amikor 1996-ban, a falu első írásos emlékének 720. évfordulóján megnyithatták a kapukat a nagyközönség előtt.
A családtagok ekkor már évtizedek óta gyűjtögették az elődök használati tárgyait, munkaeszközeit, sőt a falubeliek is szívesen adták oda féltett kincseiket. „Az volt a mondásuk, hogy »visszük Gizikének, ő majd megőrzi« – emlékszik vissza a magántájház alapítója –, azóta ápolgatjuk, bővítgetjük a gyűjteményt. És szerencsére van is rá igény. Jönnek az érdeklődők, nézelődnek, felfedezik, hogy »jé, nekünk is volt ilyen«, »a nagymamámnál én is láttam ilyet«. Hozzák a gyerekeket, unokákat, hogy ők is lássák, milyen világ volt itt régen. Ez olyan jó érzés nekünk, ilyenkor érezzük, hogy nem dolgoztunk hiába!” A berendezés magával ragadóan idézi meg a földműveléssel, szőlőtermesztéssel foglalkozó református parasztcsalád hétköznapjait és ünnepeit. A használati tárgyak, munkaeszközök, gyermekjátékok, a tisztaszoba különleges ruhaneműi, a hímzett damaszt ágynemű, a rózsás selyemkendő, a háziszőttes abrosz, a csipkés gyolcsfüggöny kivétel nélkül arról mesél, hogyan folyt az élet a Garam mentén. „Minden tárgynak története van” – jegyzi meg Gizella, miközben finoman megérint egy mirtuszágas koszorúval díszített, hosszú, hímzett tüll menyasszonyi fátylat. „Édesanyámé volt” – teszi hozzá.
A berendezés magával ragadóan idézi meg a földműveléssel, szőlőtermesztéssel foglalkozó református parasztcsalád hétköznapjait és ünnepeit
A tájházban 2000 júniusában református iskolamúzeum is nyílt az 1900-as évek elejétől összegyűjtött iskolai berendezési tárgyakból és eszközökből. A falon egy kis tabló is helyet kapott, amely az utolsó magyar osztály, Gizike utolsó tanítványainak emlékét őrzi. „Negyvenhárom évig tanítottam itt; 2007-ben mentem nyugdíjba, amikor megszűnt a magyar iskola – magyarázza szomorúan a volt pedagógus, aki egyidőben igazgatta is az intézményt. – Lassan elfogytak a magyar gyerekek a faluból. Ha például egy szlovák családba bekerült egy magyar menyecske, ott a gyerek már nem az anya nyelvén, hanem a család nyelvén tanult tovább, meg aztán sokan el is hagyják a falut. Ezzel fogy Garamszentgyörgy magyarsága.” Vajon meg lehet állítani ezt a folyamatot? – találgatunk. Egy biztos, a kis tájház kiapadhatatlan erőforrásnak tűnik. Abban pedig csak reménykedhetünk, hogy a következő nemzedékek is meríthetnek majd belőle.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
