Keresés
Close this search box.

A kistarcsai táborparancsnok, aki szembeszállt Eichmann-nal

Szöveg: Pap Lázár
fotó: fortepan

A munkásszállóból kialakított kistarcsai tábort sötét célokra használták a huszadik századi rezsimek. Vasdényey István azonban, aki a vészkorszak alatt a létesítmény parancsnoka volt, a legnagyszerűbb magyar hősök közé tartozik: rengeteg embert mentett meg a pusztulástól.

1944 március 18–19-én kezdetét vette a Margarethe hadművelet, Magyarország német megszállása, pár nappal később pedig egy lista alapján már zajlott a gazdasági és politikai értelemben exponált zsidók letartóztatása, akiket túsznak szemeltek ki. Így történt, hogy Tolna megyei sváb SS-legények magyar rendőrök segítségével ügyvédeket hurcoltak el otthonukból. A zsidó foglyokat az első hónapban a Rökk Szilárd utcai volt rabbiképző intézetben tartották fogva, amelyet a Gestapo ideiglenes fogházként használt. Az ábécérendben összeállított lista K betűjéig jutottak, mert az Igazságügyi Minisztérium egy idő után leállította az emberrablást. Néhány hét elteltével a túszokat táborokba szállították: az újságírókat például Csepelre, az ügyvédeket pedig Kistarcsára. Az utóbbi helyen található épületegyüttes ez előtt sem állt üresen, köztörvényes rabok, csavargók, prostituáltak, valamint szélsőséges politikai csoportokhoz tartozó egyének, kommunisták és szélsőjobboldaliak „lakták”. A korábban a Gép- és Vasútfelszerelési Gyár munkásainak szállást adó épületekből a harmincas években alakítottak ki toloncházat.

A német megszállást követően az addig csak néhány száz ember befogadására alkalmas komplexumot átalakították, hogy akár ezerötszáz-kétezer rabot el lehessen ott helyezni, a politikai alapon elítélteket pedig elszállították. Az egyik épületben a Wehrmacht és az SS elítélt katonáit helyezték el, kettőben pedig a Gestapo deportálásra szánt foglyait, akiket szabotázs vagy összeesküvés koholt vádjával, illetve a zsidók utazását és telefonhasználatát tiltó rendeletek értelmében vasútállomásokról, telefonfülkékből hoztak be. Indok lehetett még a nem megfelelő csillagviselés, az anyagi javak rejtegetése vagy bármi egyéb, amibe bele tudtak kötni. Létszámuk folyamatosan változott, hiszen a háború végéig bőven találtak rá alkalmat, hogy szabályszegő zsidókat tartóztassanak le.

Emberség egyre gyilkosabb időkben

Vasdényey Istvánt 1942 júniusában nevezték ki a kistarcsai tábor parancsnokának, közvetlenül előtte a garanyi menekülttábort vezette, ahol politikai okokból internált személyeket, valamint zsidó és nem zsidó menekülteket egyaránt őriztek. Vas­dényey már ekkor bizonyította emberséges hozzáállását és segítőkészségét. Weiner Leó zeneszerző így emlékezett meg róla egy levelében: „Végleges szabadlábra helyezésem alkalmából, melynek gyors és eredményes sikerültében igen tisztelt Főfelügyelő Úr jóindulatú segítségének annyi része van, lelki szükségét érzem annak, hogy garanyi tartózkodásom alatt élvezett kitüntető jóindulatáért és segítségéért szívből jövő hálás köszönetemet fejezzem ki.”

Vasdényey parancsnoki kinevezése után hamar kezelte a tábort jellemző feszültségeket, külön­választotta az egyébként rendszeresen egymás ellen szervezkedő, gyakran verekedéseket és késeléseket provokáló kommunistákat és szélsőjobboldaliakat. Emellett érdekes módon a politikai szervezkedéseket sem gátolta, a baloldaliakat pártfogásába vette, és engedélyezte számukra a szabad levelezést, sőt négyszemközt is fogadhattak látogatókat. Érdekes csoportnak számított az 1939-től kezdve külföldről Magyarországra menekült zsidóké, számukra az internálás a kitoloncolástól való megmenekülést jelentette. Hozzájuk rendszeresen és szabadon bejárhatott a helyi rabbi, illetve a Magyar Izraeliták Pártfogó Irodájának vezetése is kapcsolatban állt a tábor irányítóival.

Segít a szövetségi kapitány is

A táborparancsnok a vészkorszak alatt a pártfogóirodával együttműködve embermentő tevékenységet folytatott. Segítségére volt Dietz Károly is, aki az őszirózsás forradalom után budapesti rendőrkapitányként Vasdényey felettese volt (s aki aztán az 1938-as futball-világbajnokság döntőjéig jutó magyar válogatott szövetségi kapitányaként lett híres). Dietz korábban ügyvédi végzettséget szerzett, és jogi úton próbálta akadályozni a zsidók elleni intézkedéseket a toloncügyosztály vezetőjével, Pataky Oszkárral. A módszerük egyszerű volt, igazolásokat szereztek arról, hogy munkába menet fogták el az adott személyeket, ami lehetőséget nyújtott Patakynak a szabadon bocsátáshoz. Ebbe a tevékenységbe kapcsolódott be Vasdényey is, de először megszerezte a Gestapo engedélyét arra, hogy a hatvan éven felüli férfiakat, az ötven éven felüli nőket, valamint a tizenhat év alatti gyerekeket szabadon engedjék. A már említett pártfogóiroda felkereste az elhurcoltak családját, megszerezte a személyes iratokat, Dietz pedig ügyvédként hitelesítette a papírokat, vagy ha nem voltak, szerzett hamisakat. Vasdényey István táborparancsnokként pedig a benyújtott iratok alapján akit csak lehetett, szabadlábra helyezett.

A Kistarcsára hurcolt zsidó ügyvédek esete egyedülállónak számított, a németek foglyaiként voltak számontartva, de a gyakorlatban a tábor parancsnoka igazgatta a mindennapjaikat. Egy elkülönített épületben éltek, szabadon mozoghattak a táboron belül, levelezhettek, csomagokat vehettek át, könyvet, illetve újságot olvashattak, tehát emberséges körülmények között tartották őket. Egy alkalommal ittas német katonák bántalmazták a csoport tagjait egy razzia során. Vasdényey ezt megtudva kijárta a német vezetésnél, hogy az adott épületbe csak magyar rendőrök kíséretében mehessenek be német katonák.

Bálint Ákos György Sziget a mérgezett tengerben című visszaemlékezésében azt írja, Vasdényey „megteremtette azt a helyzetet, hogy a foglyok a tábort a nyugalom és a biztonság szigetének tekinthessék”. A parancsnok azonban csak az ügyvéd túszok esetében tudott sikeresen fellépni, a Gestapo foglyainak számító, utcáról és otthonról elhurcolt zsidókat nem tudta megvédeni. Velük 1944. április 28-án indult el az első marhavagon a táborból Auschwitzba, amely az ország egészét tekintve is az elsőnek számított. Ez volt az országból való deportálások főpróbája.

„Eichmann a kistarcsai tábor kiürítését
tervezte. Vasdényeynek két napja maradt
felkészülni az eseményekre”

Egy túlélő visszaemlékezése szerint a kistarcsai tábor több lakója öngyilkos lett még azelőtt, hogy felszálltak volna arra a vonatra, amelyet később Hatvannál megfordítottak.

„A nagy udvar kiürült, nem maradt más, mint elszórt kofferek, bugyrok, papiros, több mankó […]. És még valami: 5-6, a földön heverő, elnyúló test. Ezek valamilyen mérget vehettek be”

Harc Eichmann-nal

Ezek után a zsidók száma a toloncházban pár száz főre apadt, a Gestapo pedig elhagyta a területet, teljes mértékben Vasdényeyre hagyva a vezetést. A körülmények ekkor általánosan is javulni kezdtek, nem csak a túszok esetében: szabadabban mozoghatott mindenki, illetve az ellátás minősége is elfogadhatóbb lett, a fizikai bántalmazás pedig megszűnt. A nyár közeledtével azonban a rabok száma ismét meredeken emelkedni kezdett, nemcsak zsidók érkeztek, hanem köztörvényesek és hadifoglyok is, júniusra már ezer-ezerötszázan lehettek.

A hónap végére a vidéki deportálások befejeződtek, Horthy pedig megtiltotta, hogy a továbbiakban magyar zsidókat Németországba szállítsanak. Eich­mann azonban nem akarta tudomásul venni a fejleményeket. „Hosszú gyakorlatom alatt először történik ilyesmi velem, ez nem járja, nem ez volt a megegyezés, ebbe nem lehet belenyugodni!” – panaszkodott Ferenczy László alezredesnek. Az ügyet nem hagyta annyiban, és a magyar vezetés tiltó parancsát megkerülve a kistarcsai tábor kiürítését tervezte, ami Vasdényey tudomására jutott. Két napja maradt felkészülni az eseményekre, ugyanis egy ötven kocsiból álló szerelvény már közeledett a település felé. Értesítette a pártfogóirodát, amelynek sikerült kiharcolnia a vonat visszafordítását, a parancs azonban nem ért célba. A szerelvény befutott Kistarcsára, sőt a vagonírozást is megkezdték, mire a hírek a Zsidó Tanácson keresztül eljutottak ifjabb Horthy Miklóshoz. A németek nagyjából ezerötszáz embert tuszkoltak fel a vonatra, a nagy részüket Kistarcsáról és a Rökk Szilárd utcából gyűjtötték be, majd útnak is indultak. A kormányzó parancsa Hatvannál állította meg őket, és utasította a táborba való visszatérésre a szerelvényt. Azt az ötszáz főt, akit a volt rabbiképzőből hoztak, Sárvárra helyezték át.

Eichmann nem nyugodott bele a kudarcba: Sonderkommandójával megtámadta a tábort, és lefegyverezte az őrséget. Vasdényey tehetetlen volt. Ezerkétszáz foglyot vittek el teherautókon, és vagoníroztak be Rákoscsabán. Ezt a transzportot már nem tudták megállítani, csupán az ügyvéd túszokat menthették meg arra hivatkozva, hogy az elszállításuk komoly feszültségeket generálna. (A „végső megoldás” atyja nem állt meg itt, a sárvári tábort is lerohanta katonáival, és ezerötszáz embert onnan is koncentrációs táborba vittek.)

A parancsnokot megviselték az események, július végén szabadságra akart menni, ám a rabok kérlelésére maradt. A nyilas hatalomátvételig nyugodtabb időszak köszöntött be, az ügyvédeket hazaengedték, a többi „lakót” viszont november elején Komáromba kellett szállítani. Vasdényey elindította a vonatot, de Vácnál ő maga állította meg, és szélnek eresztette az utasokat. Tettéért a nyilasok körözést adtak ki rá, de elfogni nem tudták. A háború végeztével visszatért Budapestre, és felkereste néhány korábbi fogvatartottját, erről beszámolt Bálint Ákos György is könyvében. „1945 tavaszán már barátságos meleg idő volt, amikor Vasdényey István meglátogatta apámat. […] Azzal köszönt be hozzánk, hogy tiszteletét szeretné kifejezni a volt foglyok iránt. Talán két órát beszélgettünk. […] Azt hiszem, hogy ez a látogatás rendkívüli esemény volt. Nem hallottam, nem tudok hasonló esetről, hogy egy koncentrációs tábor parancsnoka vette volna a fáradságot és a bátorságot, hogy a volt foglyait meglátogassa.”

1945 május 26-án Vasdényey szovjet fogságba esett, és mint az előző rendszer rendőrparancsnokát a Szovjetunióba hurcolták, ahonnan csak öt évvel később jutott haza rendkívül rossz egészségi állapotban. A hazai kommunista rendszer nem ismerte el embermentő tevékenységét, az általa táborparancsnokként segített baloldali politikusok sem segítették meg, így internálták. Végül 1953-ban szabadult, fogságát végig kórházban töltötte, nyugdíját megvonták, így kénytelen volt rehabilitációs kérelemmel élni. A bizottság ugyan megállapította, hogy „szabotálta Eichmann intézkedéseit”, és „jelentős szerepe volt abban is, hogy a táborból több baloldali személy megszökhetett”, de ezeket végül nem tartották relevánsnak a büntetését illetően. Végül az Egyesült Államokba emigrált, ahová korábbi rabjai invitálták, és ők tartották el élete végéig. A jeruzsálemi Jad Vasem a világ igazai között tartja számon, a magyar közemlékezetben azonban nem rögzült a neve, noha a kor legnagyobb magyar hőseinek egyike volt, és mint Bálint Ákos György visszaemlékezése előszavában hangsúlyozza: „a jónak is emléket kell állítani”. Örvendetes dolog, hogy a kistarcsai tábor falán ma már tábla őrzi Vasdényey István emlékét.

A cikk Gacsályi Ádám és Szekér Nóra kutatásainak felhasználásával készült.

Hasonló tartalmak

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A sütikről bővebben az Adatkezelési tájékoztatóban olvashat. Elfogadás esetén jóváhagyja az Adatkezelési tájékoztatót, illetve a sütik használatát.

Adatvédelmi beállítások elmentve!
Adatvédelmi beállítások

Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.


A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük a felhasználói adatokat.
  • _ga

A Facebook segítségével nyomon követjük a kapcsolatokat a közösségi médiával.
  • _fbp

A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük a felhasználói adatokat.
  • _ga
  • _ga_M1TCWC2EWM

Összes tiltása
Összes engedélyezése

KRoNIKA.HU Hírlevél

Légy részese a történetnek!