Menü
Szöveg: Pap Lázár
A szakirodalomban sokszor nyilas seregletként intézték el a hetvenöt éve a bajorországi Altöttingben összeülő emigráns országgyűlést, ez a minősítés azonban nem felel meg a valóságnak – még ha az ideiglenes államfőnek választott kisbarnaki Farkas Ferencnek a háborúban játszott szerepe körül valóban sok a kérdőjel.
Az első világháborút lezáró békefolyamat fontos tanulságokkal szolgált a megszilárduló magyar politikai vezetés számára. A csehekkel és a lengyelekkel ellentétben a Monarchiából kiszakadó Magyarország nem rendelkezett diplomáciai kapcsolatokkal az antanthatalmaknál, a magyar külügy többek között ennek tulajdonította a trianoni tragédiát. Ebből okulva, a második világháború előszelét megérezve Pelényi János, a Horthy-kor elismert magyar diplomatája 1939 tavaszán memorandumban fordult Teleki Pál miniszterelnökhöz, és felvázolta neki az emigráns magyar kormány tervét, amely egy háborúba a német oldalon való belesodródás vagy német megszállás esetén javította volna az ország kilátásait. Az emigráns kormány végül nem alakult meg, bár 1940-ben és 1941-ben is közel állt hozzá. Előbbi esetben a Romániával való konfliktus veszélye fenyegetett, de az ellentét diplomáciai úton, a második bécsi döntéssel rendeződött. Egy évvel később pedig Jugoszlávia megszállása okozott krízishelyzetet, az emigráns kormány azért sem tudott felállni, mert potenciális vezetője, Teleki Pál öngyilkosságot követett el.
Vitéz kisbarnaki Farkas Ferenc, a Horthy Miklós által alapított Vitézi Rend harmadik főkapitánya. A tábornokot 1950-ben távollétében háborús bűnök vádjával a népbíróság lefokozta és életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélte, 1998-ban azonban a Legfelsőbb Bíróság megsemmisítette az ítéletet, és visszaállította Farkas eredeti rendfokozatát
Végül Magyarország belekeveredett a világháborúba, ismét a vesztes oldalon. Egy, a Nyugat által elfogadott emigráns kormány gondolata azonban túlélte a háborút. A második világégést követően nagyjából egymillió magyar állampolgár tartózkodott az ország határain túl, sokak közülük a holokauszt túlélői, katonák, kitelepítettek, menekültek, és főként a megszállás alatt tartott Ausztria és Bajorország területén éltek. Közülük nagyjából negyedmillióan döntöttek úgy, hogy nem szeretnének visszatérni a szovjetek által megszállt hazájukba. A menekültek nehéz körülményein próbáltak enyhíteni az egyházak, majd a folyamatosan létrejövő menekültsegítő szervezetek. Közülük a legjelentősebb a Magyar Szabadság Mozgalom (MSZM) volt, amely hamar politikai szerepre tört. 1946. május 17-én alapították meg a németországi Mühltalban, helyi szervei a menekülttáborokban jöttek létre, tagsága az év végére már hatvannégyezer főt számlált.
Élén vitéz kisbarnaki Farkas Ferenc honvéd tábornok állt, akinek megítélése már a korban is igen ellentmondásos volt. 1912-ben végzett a Ludovikán, részt vett az első világháborúban, szolgálatát vezérkari századosként fejezte be. 1938 és 1943 között a Ludovika főparancsnoka volt, Teleki öngyilkossága után pedig Horthy főcserkésszé nevezte ki. A német megszállás idején a kormányzó bizalmi emberének számított, és a németek elleni harcra készült, de a szervezett ellenállásra végül nem adták ki a parancsot. Nem sokkal a nyilas hatalomátvétel előtt vezérezredessé, valamint a budapesti hídfő parancsnokává nevezték ki. A Horthy-féle kiugrási kísérletben tisztázatlan okok miatt nem vett részt, egyesek szerint a csapatai nem érkeztek meg időben a fővárosba, de könnyen meglehet, hogy elárulta Horthyt, hiszen a kudarcos próbálkozás után hűséget esküdött Szálasinak, aki országos elhelyezési kormánybiztosnak nevezte ki. A háború végéhez közeledve ő csempészte nyugatra a koronázási ékszereket, valamint az aranytartalék egy részét. Az értékekkel együtt ő is elhagyta az országot, Németországban esett amerikai fogságba, és többé nem tért haza.
Képek az altöttingi zarándoklat és országgyűlés emlékére kiadott albumból
Az MSZM egyértelmű célnak tekintette, hogy a német, majd a szovjet megszállással keletkezett közjogi űrt betöltse. Mindezt egy országgyűlés összehívásával akarták elérni, a szervezetet a Magyar Királyság jogfolytonosságát biztosító testületként tüntetve fel, nem mellesleg ismertségét és elfogadottságát is növelve. Úgy kívánták jogilag alátámasztani ezt, hogy az 1938-as XIX. törvénycikk alapján választott, 1939-es országgyűlést tekintették alapnak, azt próbálták meg újra összehívni. Mivel a törvényhozás mandátuma csupán négy évre szólt – ezen pedig jócskán túl voltak –, az 1944. évi VIII. törvénycikkre hivatkozva meghosszabbították a békekötéstől számított fél évre. Ám több hiba is csúszott a számításba, mert az említett törvényt, amely egyébként egyéves meghosszabbítást írt elő, nem félévest, már a német megszállás alatt hozták, valamint egy olyan békeszerződésre hivatkoztak kezdőpontként, amelyet egyébként nem ismertek el. Minden jogi nonszensz ellenére az országgyűlést összehívták, amire a szervezet kiváló amerikai kapcsolatai adtak lehetőséget. Az Egyesült Államok hadseregének republikánus szárnya a szovjetekkel szembeni keményebb fellépést szorgalmazta, így a mozgalmat természetes szövetségesként kezelték eleinte.
Az országgyűlést 1947. augusztus 20-ára időzítették, Szent István napjára, amikor sor került az emigrációban élő magyarság egyik legjelentősebb megmozdulására, a Mária-kegyhelyéről nevezetes, bajorországi Altöttingben tartott zarándoklatra. A búcsújárást Kótai Zoltán németországi vatikáni delegátus vezette, az élén pedig József főherceg, az MSZM díszelnöke haladt. Farkas visszaemlékezései szerint „a Nyugathoz menekült magyarok – Németország minden zugából, menekülttáborokból, falvakból és városokból vagy tízezren” jelentek meg. Egy nappal a zarándoklat előtt, augusztus 19-én este a Schloss Guttenburgban, a vatikáni delegátus lelkigyakorlatos házában kezdtek gyülekezni a régi-új képviselők, a vezető tagokat a delegátus külön is meghívta vacsorára. Ez idő alatt a többiek a kastély nagy előadótermében megkezdték az előkészületeket.
Ekkor jelent meg az amerikai elhárítás tisztje, Altone kapitány és különítménye, valamint Czobor István magyar detektív, és elzárták a kijáratokat. Farkas próbálta tisztázni az ügyet az amerikaival, de az kijelentette, hogy nem tekinti tábornoknak, hozzáállását pedig az ugyancsak emigrációban lévő korábbi külügyminiszter, Hennyey Gusztáv szavaira alapozta. „Hennyey ezt jobban tudja, Hennyey nem hazudik” – szögezte le Altone, és ezek után az ugyancsak ott tartózkodó József főherceghez fordult. „Miért jött el ide, hiszen Hennyey megüzente magának, hogy ezen a nyilas összeesküvésen ne jelenjen meg” – vonta kérdőre. Végül tisztázták, hogy az amerikaiak beleegyezésével történnek az események, és kommunikációs hibáról lehetett szó. Az ügyről kisbarnaki Farkas Ferenc később úgy vélekedett: „nyilvánvaló volt, hogy ez a kínos akció nem amerikai kezdeményezésre történt”. Megjegyezte továbbá, hogy „Mr. Altone-nak nem volt szerencséje, mert a törvényhozók igazoltatása során egy úr rájött, hogy Mr. Altone-val egy irodában dolgozott a Ganz gyárban, de akkor még más neve volt”. Végül „még aznap este az altöttingi Mns. Gov. [az Egyesült Államok nemzetbiztonsági szolgálata – a szerk.] vezetője rendet teremtett és feljelentést tett a rendzavaró ellen” – írta könyvében Farkas.
Az altöttingi törvényhozók által „országos határozatként” elfogadott pontok tartalma röviden a következő: 1. Az országgyűlés megbízatása ma is tart, és egyedül jogosult az államhatalom gyakorlására. 2. A háborús kényszer hatására megszakadt működését folytatja az országgyűlés. 3. Az országgyűlést kötelességszerűen a változatlan és legfőbb cél vezérli: biztosítani a nemzet fennmaradását, szabadságát, függetlenségét, biztonságát és egységét, tehát az örök nemzeti életet. 4. Az országgyűlés figyelembe veszi a haladás és a fejlődés nemzetfenntartó eszméjét, valamint a rendkívüli időket, s rendeleteit ezek alapján hozza meg. 5. Az országgyűlés ígéretet tesz arra, hogy az idegen elnyomás megszűnte után a népakarat szabad megnyilvánulását új választással fogja biztosítani. 6. Az országgyűlés elismeri minden nemzet azon kötelességét, hogy a nemzetek szabadságán és az emberi szabadságjogokon épülő világbékének egyetemes céljai érdekében közreműködni tartozik, továbbá kijelenti, hogy Magyarország nevében e célokat kívánja szolgálni. 7. Magyarország a nyugati hatalmakhoz kíván csatlakozni, és velük együtt akarja elérni felszabadítását.
Az altöttingi országgyűlés kapcsán a rendszerváltás előtti szakirodalomban és sajtóban gyakorta felmerült a nyilas összeesküvés vádja. Az Igaz Szó című lap 1961-ben átfogó cikket írt kisbarnaki Farkas Ferenc karrierjéről, ebben azt állítják, hogy elhelyezési kormánybiztosként „14-15 éves magyar leventéket tízezrével hurcoltatott ki Németországba, vagy pedig a frontra dobta őket, értelmetlen áldozatként”. Ezek után kifejtették, hogy „már 1947-ben hozzálátott Nyugaton a szervezkedéshez. 1947-ben Altöttingben magyar államfővé akarta magát választatni. Később létrehozta a Magyar Szabadság Mozgalom nevű fasiszta emigráns szervezetet”. Nehezményezték azt is, hogy alelnöke, illetve katonai vezetője lett az Anti-Bolshevik Bloc of Nations nevű nemzetközi „neofasiszta” szervezetnek. A lap szerint „szolgálataiért az amerikaiak mellett, a Gehlen nyugatnémet hírszerző szerv is pénzeli”.
Kisbarnaki Farkas Ferenc személye valóban ellentmondásos, ám az altöttingi országgyűlés tagjairól azt állítani, hogy (mind) fasiszták lettek volna, nem felel meg a tényeknek. Pontos adatokkal nem rendelkezünk, de feltehetően ötven-hatvan képviselő jelent meg az országgyűlésen. Ennek egy 1952-es német külügyi jelentés mond csupán ellent, e szerint százharmincöten vettek részt, de ez a szám valószínűleg pontatlan. A megjelentek közül huszonöt képviselő kiléte ismeretes, négyen felsőházi tagok, ugyancsak négyen behívott képviselők voltak, továbbá tizenhárom Magyar Élet Pártja-tag, egy a Magyar Megújulás Pártjának tagja, valamint három valamely nyilas formáció képviselője. Ebből látható, hogy bár korábbi nyilasok is megjelentek, a résztvevők döntő többsége a Horthy-rendszer elkötelezett, nem szélsőséges híve volt. Az esemény végül rendben lezajlott, a részt vevő képviselők a következő nyilatkozatban foglalták össze törekvéseiket: „Az országgyűlés tagjai nem akartak egyebet, mint megőrizni a független magyar állameszmét, a magyar alkotmányosság, a magyar szuverenitás elvét, gondolatát és erkölcsi tartalmát, hogy mindezt egy jobb jövőre átmentse, annak töretlen folytonosságát fenntartsa és az abban rejlő erőit tisztán adhassa át a magyar népnek, minden fenntartás és haladék nélkül, mihelyt szabad országban, szabad népként veheti át tőle.” Ezenfelül megválasztották miniszterelnöknek, illetve ideiglenes államfőnek kisbarnaki Farkas Ferencet, ő pedig aznap délután, feltehetően már Altöttingben, bemutatta kormányát, majd az országgyűlés feloszlott. A kormány tagja volt a kivégzett Bajcsy-Zsilinszky Endre öccse, Gábor iparügyi miniszterként, valamint Nyirő József író is, aki a nemzetnevelésért felelős tárcát kapta. Farkas magának tartotta fenn a külügyi és a honvédelmi miniszteri posztot is.
Az emigráns parlament úgy döntött, hogy Horthy Miklóst mindenképpen tájékoztatni akarja az eseményekről. Nyirő József és az igazságügyért felelős Máté Imre a bajorországi Weilheimbe utazott a volt kormányzóhoz, de nem találták ott, így Horthy István özvegyének, gróf Edelsheim-Gyulai Ilonának adták át a nyilatkozatot 1947 decemberében. Horthy a menyén keresztül jelezte, hogy az adott történelmi helyzetben az államfői jogköröket nem lehetséges gyakorolni. Bármit tervezett is a kormány, nem állt módjában huzamosabb ideig folytatni tevékenységét, ugyanis az amerikai vezetés álláspontja csakhamar megváltozott. 1947 szeptemberében betiltotta az emigráns kormány működését, helyette a hatalomban maradó demokraták által támogatott, New York-i székhelyű, főként a többpárti átmenet végével távozó emigránsokat egybegyűjtő Magyar Nemzeti Bizottmányt támogatta. Utóbbi szervezet egyébként elítélte az altöttingi országgyűlést, egy nyilas banda politizálásaként értékelte.
Kisbarnaki Farkas Ferenc és kormánya 1949 május végén lemondott. Az Altöttingben megválasztott miniszterelnök 1959-ben így értékelte a Szabad Magyarság című lapnak a történéseket: „Abban az időben az volt az általános hangulat, hogy legkésőbb 1948-ban otthon lehetünk. S így látták akkor az amerikaiak is. (Pár hónappal később már más véleményen voltak és a szovjet közbelépésére az akciót nem támogatták.)”
A cikk többek közt Nyári Gábor tanulmányai alapján készült.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
